„Aki emlékeket idéz, emlékeket teremt”

Az Életeink. Horváth Andor-invokációk előszavának tanúsága szerint a kötetet az elköszönés gesztusa hívta életre, egy olyan istenhozzád, „amely leginkább e szó mondhatatlansága, a gesztus parttalansága mellett tanúskodik”. Az impozáns könyvet összeállító tanítványokhoz, kollégákhoz, ha csak képzeletben is, de minden bizonnyal sok más „emlékszöveget” is kapcsolhat a kedves olvasó, aki a „Tanár úr” sokoldalú, szívvel és ésszel elemző világlátására, egyetemi előadásaira szívesen visszagondol.

A kötet négy részéből az első rész önéletrajzi írásokat tartalmaz a kolozsvári gyermekéveket követően az egyetemi évek útkeresésén, a tanárkodás évein keresztül a bukaresti A Hét folyóirat szerkesztőségi feladatainak számbavételéig. Horváth Andor Kolozsvárról Berekfürdőre való áttelepülését követően kezdett írásos formát adni élettapasztalatainak Életeink címmel. Betekintést kapunk a 70-es évek szerkesztőségi mindennapjaiba, a párt gyámkodásába, valamint a külső és belső cenzúra kapcsán időtálló eszmefuttatásokat találunk a hatalom és szólásszabadság kérdéséről is. Az önéletírás harmadik része Horváth Andornak a Szekuritátéval, azaz a titkosrendőrséggel való „kalandját” is feltárja. Az olvasó számára roppant tanulságos lehet, ahogy egy szorongató helyzetben, ti. egy nyolc napig tartó kihallgatássorozaton viselkedésbeli arányérzékkel, beleérző képességgel, hidegvérrel hogyan lehet mégis a lelki-szellemi egyensúlyt, sőt fölényt megőrizni.

A következő egység Mellérendelő beszélgetősorozat címmel a kolozsvári bölcsészkaron megrendezett beszélgetések nyomtatott anyagát tartalmazza, amelyeknek Horváth Andor is rendszeres résztvevője volt. A beszélgetéssorozat hat alkalmára 2013 és 2016 között Horváth Andor utolsó kolozsvári éveiben, illetve közvetlenül elköltözése után került sor. A beszélgetések minőségét, világhoz reflexíven viszonyuló sokrétűségét neves kolozsvári filozófusok, irodalmárok, kommunikációs szakemberek szavatolták. Olyan témák kerültek itt terítékre, amelyek különösen foglalkoztatták Horváth Andort, világlátásához szervesen kapcsolódtak. Az első beszélgetés háborúk témája során Horváth Andor kiemelte, miszerint a háborúnak nincs diskurzusa, beszédkultúrája, napjainkban egyre inkább kommersz médiajelenséggé vált. Így egészében nem tudunk semmit a világban folyó harcokról, csak ezen a szenzációhajhász ablakon keresztül. Horváth Andor elemző alaposságára jellemzően a háborúknak egyfajta összefoglaló története, tipológiája vezette be ezt a beszélgetést.

A következő alkalom témája a radikalizmus volt. Miután Horváth Andor nyelvi, értelmezésbeli dilemmákat vetett fel, gondolatmenetének egyfajta következtetéseként megállapította: „nagy dolgokkal kapcsolatban az egyedüli hiteles viszonyulás a radikális. (…) Azzal kapcsolatban, hogy a politikusok, a katonák, az orvosok, a tanárok mit csinálnak velünk, csak radikális gondolataink és radikális ítéleteink lehetnek.”

A harmadik, Erdélyi inkompatibilitások címmel meghirdetett beszélgetés az erdélyi magyar–román viszonyt, együttélést járta körül. Horváth Andor az értelmiségi (és nem csak) párbeszédet minősítette sürgető hiánynak a két kultúra között. Megfontolandó gondolatként emelte ki, hogy hiányoznak a kulturális megfelelések és átjárások. Legfeljebb csak elszigetelt esetenként személyes szimpátiából tesszük túl magunkat a másik románságán, magyarságán.

A negyedik beszélgetés Albert Camus alakját, írói tevékenységét taglalta. Horváth Andor Camus kapcsán azt a fő kérdést emelte ki, miszerint a filozófiai-ideológiai determináltság vagy elköteleződés mennyire hat a szépírói tevékenységre.

A Korunk kritikusai címmel meghirdetett tanácskozáson, ahogy már Horváth Andortól megszokhattuk, a fogalmi kereteket alaposan, sok részletre menően kitágítva a kritikusi minőséget is elsősorban abban határozta meg, miszerint a kritikus elsősorban önmagáról kell gondolkozzék, amibe beletartozik az is, hogy újraértelmezi a közelmúltat. Žižek nyomán tette fel a kérdést: „Melyek a múlt kísértetei, amelyekkel együtt élünk?”

Az utolsó, ember-állat kapcsolatát körüljáró kerekasztalon Horváth Andor ismét csak lényeges területre evezett, mikor is ezen kapcsolat kérdéskörét az ember identitásának fokmérőjeként emelte ki.

A kötet különösen személyes és valódi arcélt kirajzoló területe a hét interjút tartalmazó harmadik egység. Az első, Zsigmond Andrea által készített beszélgetésnek már a címe: Mi teszi Önt boldoggá, Horváth Andor? is sokatmondó. Horváth Andor azon túl, hogy itt vall klasszikus zenéhez fűződő viszonyáról, mély értelmű gondolatokat is megoszt a boldogság és lelkialkat összefüggéséről, napjaink, a modern kor boldogságfelfogásáról, valamint az emberi élet két alapdinamikájáról, az ismétlődésről és a megújulásról, mint amelyeknek szorosan közük van az ember boldogságról való elképzeléséhez. Élvezetes olvasni ezeket az eszmefuttatásokat már csak azért is, mert azáltal, hogy a boldogság túlterhelt, fogalmakba kopott felfogását a személyes átéltség folytán új, friss fénybe állítja, a szó legnemesebb értelmében tanítja, többé teszi az olvasót.

Érdemes néhány kikristályosodott gondolatát idézni, például a boldogságra való fogékonyságról. „Hogy valakinek van-e erre (ti. a boldogságra) hajlama, érzékenysége, az főképpen nem attól függ, hogy a többiek milyenek, hanem attól, hogy ő milyen, tehát engem a természet sem azért tesz boldoggá, mert ez a természetnek egy adománya, én úgy találom, hogy azért tesz boldoggá, mert ez nekem adományom vagy képességem.”

Vagy a boldogság és a mulandóság kapcsolatáról: „Az, hogy az ember miben keresi a boldogságot, elválaszthatatlan attól, hogy mivel tud a mulandóság ellenében hatni, mi az, amit – az élet egészében gondolkodva – a vég általi meghatározottság tudatában, a halál ellenében állítani tud.”

A következő interjúkban szó esik Horváth Andor egyetemhez, fordításhoz való viszonyáról – ezen belül lényeges gondolatok hangzanak el politikai aktualitásról, humántudományos képzésről, tömegoktatásról, kutatásban való részvételéről. Egyik ilyen lényeges gondolat a kérdezett részéről, miszerint ha az egyetem nem tart bizonyos tekintetben a társadalom előtt, akkor eredeti rendeltetése válságban van.

Bányai Éva interjúja Horváth Andort bukaresti szerkesztői tevékenységéről faggatta, Biró Annamária Horváth Andor kultúrafelfogására, Demény Péter Camus-élményére volt kíváncsi, majd a blokk két záró interjúja ugyanannak a nagyon izgalmas kötetnek a megszületését, intencióját taglalja. A szóban forgó könyv címe: Carte de vizită. În care autorul povesteşte cum a devenit maghiar. (Névjegykártya. Melyben a szerző elbeszéli, hogyan lett magyar). A talányos címet már az első, Szilágyi Aladár által jegyzett interjúban leleplezi a szerző. Tudniillik arra utal, hogy mit jelent a saját, magyar kultúránk szellemében emberré válni.

A kötet utolsó egysége a 2019. március 8–9-én Kolozsváron a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézetében szervezett tudományos tanácskozáson elhangzott előadások szerkesztett változatait tartalmazza. A konferencián olyan előadások szerepeltek, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak Horváth Andor életművéhez. A tizenegy írásban szó esik Horváth Andor egyetemhez fűződő kapcsolatáról, esszéíró, fordítói munkásságáról, A Hét folyóiratnál eltöltött szerkesztői tevékenységéről, izgalmas kortársregény-értelmezéseket is találunk itt, tanulmányt a román szürrealizmusról, a századelős Bécs gyermekszexualitásáról, továbbá egy Horváth Andor javasolta kutatási téma vázlatát a férfimosoly történetéről. Az előadók itt úgy adnak számot saját kutatási területükről, hogy kötöttebb vagy lazább módon, de kapcsolódnak Horváth Andor életművéhez, akár munkásságát vizsgálandó, akár a vele folytatott eszmecsere eredményeiként.

Életeink. Horváth Andor-invokációk. Szerk. Bilibók Renáta, Biró Annamária, Serestély Zalán. Bolyai Társaság, Egyetemi Műhely Kiadó – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2020.

‍