Amikor hatan Brahmsot játszanak

Százhuszonöt éve nyugszanak Bécs központi temetőjében a Berlioz-, Liszt- és Wagner-féle zenei irány ádáz ellenlábasának hamvai. Őt mégis éppúgy tiszteljük és hallgatjuk, mint a fentebb sorolt nagy mestereket. És Johannes Brahms életműve – ha kissé higgadtabban értelmezzük – voltaképpen semmivel se kevésbé romantikus, mint a Berliozé vagy a Wagneré, csakhogy e romantikus tartalmat az érett klasszikában sarjadt, kiegyensúlyozott formakészlettel rögzítette kora és utókora számára. „Hagyományőrző” volt bármiféle avatagság, akadémizmus vagy dohszag nélkül, sőt olyan zenei hangulatokat indukált hallgatóiban, amelyek a fegyelmezett tonalitás dacára is újak, frissek – és mindenekfölött mély dimenziójúak – voltak és maradtak.

A holta után következő időkben persze ő sem kerülte el az undorító sztárolás következményeit. Vidékeinken Brahms elsősorban a színpompás, változatos, de mégiscsak elég felszínes Magyar táncai miatt populáris, olyasmi miatt tehát, ami nem zenetörténeti jelentőségű. Érdekes azonban, hogy már ifjúkori művei között is több olyan opusz van, amely múlhatatlanul fontos e történetben. Nem merő juve­náliák ezek: szerzőjük huszon- vagy harmincas évei ellenére is kiforrott, biztos és autonóm világú kompozíciók. Két vonósszextettje is ilyen, a romantikus vonós kamarairodalom stabil tényei, ráadásul zenei körökben népszerűek! Bár ifjabb éveiben kifejezetten zongoravirtuózként volt ismert, Brahms ekkoriban határozott érdeklődéssel fordult a vonóskar felé. Épp szextettjei az első két darab, amelyekbe már nem írt zongoraszólamokat. Sőt a korában szinte egyed­uralkodó kvartettformáció helyett is mintegy újító ötlettel írta vonóshatosra ezt a két (B-dúr, illetve G-dúr) művét. Az elsőt Brahms huszonhét évesen komponálta; témái, fordulatai, hangulatspektruma hamar emlékezetessé teszik a hallgató előtt. (Bármily meglepő, a Bach szellemét idéző második, variációs tétele még a popkultúrába is betört: az egyik Star Trek-epizódban bukkan fel.)

S hogy miért esik erről szó? Azért, mert nemrégiben a nagyváradi Szent László-­székesegyház melletti püspöki palota ún. „Festett termében”, egy havi periodicitású koncertsorozat részeként kiváló zenészek hangszerein szólalt meg az első vonós­szextett. Az épp Nagyváradon élő jó nevű hegedűművész (és hangszerkészítő) Artur Kaganovskiy és nagyváradi muzsikustársai meghívására a produkcióban a kolozsvári Arcadia vonósnégyes is részt vett – a ­Brahms-mű mellett Mendelssohn örökzöld Vonósoktettjét is eljátszva.

De térjünk vissza a genézishez! A vonóshatos Brahms előtt messzemenően parlagon maradt mezejét nyilván nem terhelte hagyományballaszt, szerzőnk előtt nem magasodtak előképekből adódó zenei obligációk, így hát a hat hangszer összhangzás-lehetőségei olyan textúrát csillantottak meg az első szextett születésekor, amely a kamarazenekari léptéket Brahms zenei koncepciójában már a nagyzenekari távlatok felé tágította.

A B-dúr szextettet már bemutatása idején – 1861 elején – publikum és sajtó egyaránt magasztalta. Mi több, a zeneműkiadó Simrock is annyira el volt ragadtatva a fiatal Brahms kompozíciójától, hogy csakhamar maga kezdeményezte a partitúra és a stimmek kinyomtatását, ami akkoriban nem volt szokás. És valóban: az első tétel cselló által felvezetett témájának kettős trióba áthajló továbbgondolása olyan intimitást testesít meg, amely finom összhangzati megoldások és passzázsok révén máris a szimfonikus forma felé nyit; a második tétel (Andante ma moderato) a Rajna vidéki német népzene rétegeiben gyökerezik, de variációiban a barokk hagyományok előtti tisztelgést fejezi ki. A Scherzo (3. tétel) és a Rondo (4. tétel) kapcsán Max Kalbeck, ­Brahms biográfusa költői hevületében ezt írta: „A tobzódó kedvű scherzóban a rajnai borok szellemei szabadulnak el”, amit pedig a finálé-rondó sugall: „egy kedélyes társaság egy bárkában árral szemben halad a folyón”. Mi tagadás, az a Brahms, aki a magába merülő, borongós, érzelmes, eszmélkedő zenei hangulatokból már alaposan megsejtet valamit a kezdő „Allegro ma non troppóban”, a záró „Poco Allegretto e graziosóban” egészen más, felszabadult, önfeledt, jóformán a mindenségbe terjedő zenét teremt, szinte dévaj kedélyzetűt. Olyan színváltozatosságot mutat be, amely később majd Dvořák, Csajkovszkij vagy Schönberg műveiben folytatódik és burjánzik tovább.

‍