Apák apróbetűs részekben

Babarczy Eszter: Apám meghal. Jelenkor, Budapest, 2025.

Halál és család sosem volt tabu az irodalomban, ennek ellenére viszonylag kevés irodalmi mű tárgyalta a szülők időskori gondozását és annak megpróbáltatásait. Napjainkban mintha mégis egyre többen vállalkoznának erre (különösen prózában), nem egyszer a gondoskodás és gyász tapasztalatain keresztül, érintve az egészségügyi és gondozói rendszer hiányosságait. Elég csak Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet című kötetére gondolnunk, amelyet Déry Tibor-díjjal és Artisjus-díjjal is kitüntettek. Ugyanakkor mintha gyarapodna a kifejezetten apa-lánya regények sora is, többek közt az idén elhunyt Marianna D. Birmbaum Apu vagy Bánki Éva Apjalánya című kötete esetében. Ebbe a diskurzusba lép be Babarczy Eszter napló-esszé-regénye, az Apám meghal is.

A kötet erőssége épp reflektáltságában rejlik: elismeri a szöveg terapeutikus jellegét (a naplóbejegyzésekben strukturált regényben több utalás történik az aktuális terapeuta javaslataira, reakcióira), ahogy azt is jelöli, hol kezdődik a fejezetnek azon része, amit hajlamosak vagyunk még ma is tabusítani. Erre kifejezetten jól sikerült megoldás a viszonylag rövid fejezetek „lábjegyzetelése”, az apróbetűs részek nem egyszer terjedelmesebbek magánál a fejezetnél. Ugyanakkor az életrajzi sajátosságok is megkerülhetetlenek: a sokak által imádott, többszörösen kitüntetett művész apa esetében más tétje van az árnyékában nevelkedett lány tapasztalatainak, elhallgatásoknak és kompromisszumoknak, szembesítésnek. Annak, hogy a szakmai becsületesség és a bántalmazás nem semlegesíti egymást. És így: az írás gesztusának is.

Babarczy Eszter prózája nem keres mentségeket, ennek ellenére képes emberként tekinteni az apára, még akkor is, amikor környezete egyre kevésbé veszi emberszámba. Az Apám meghal hitelesen ragadja meg az idősgondozásban magára maradt család tehetetlenségét, a dilemmát önzetlenség és a határok meghúzása között. Őszinte, mégsem kegyetlen. Nem akar bosszút, nem vár el bocsánatkérést, egyszerűen csak szót kér, elvégre „honnan fogjuk megtudni, mi történik egy családban, ha soha nem beszélünk róla?” – és ez a kérdés nem csak színházi emberek vagy írók családjára vonatkozik.

‍