.svg)
Miután nem volt a költségvetésben
pénz, hogy ismét anyaországi énekest
hívjanak szombaton falunapokra;
mi lettünk a fő attrakció,
mi, a néptánccsoport. Ha nem lennétek,
mondták a hosszú beszédben,
nagy űr keletkezne a falu életében,
és valóban űrt töltöttünk ki
a főzőverseny eredményhirdetése
és az esti diszkó előtt.
A nézőtéren szülők, mögöttük
ugrálóvár, benne csivitelő gyerekek,
a sörcsapos spontán bárja körül
mozdulatlan délutáni részegek,
s aláfestésként pedig bömböl
a Nika se perimeno.
Közben fürkésszük a hangosítósátrat,
hogy vajon mikor int az oktató.
Felcsendül a muzsika,
verbunk, lassú és gyorscsárdás,
végül a cepper. A végén izzadunk
és örülünk, hisz alig volt hiba,
büszkék lehetnek ránk.
Illemből még egyszer visszataps,
a szülők elégedetten összesúgnak,
de sietni kell le a színpadról,
hogy mihamarabb felszabaduljon,
jöhessen végre Levente, a DJ.
Dicsérnek, hátunkra adják a kabátot,
ez még jobb volt, mint tavaly,
s hogyha profikat hívtak volna,
akkor még azok se lettek volna jobbak,
csak így tovább, biztatnak,
s mi évről évre csak így tovább
eltáncoljuk a tanultakat, majd
kinőjük a harisnyát, az inget,
s idővel már mi is csak tapsolni
jövünk, vagy a diszkóba, és az űr pedig
nő, egyre nő, és a csizma, mellény,
kalap mellé az is apáról fiúra száll.
