Az enyészet biztos tudatának győzelme

Nézz a távcsőbe, ifjú. Az a távoli idegen táj, amit karnyújtásra látsz, az a jövő. Ragyogó, fenséges, csábító. Most öregen nézz a távcső másik végébe. Ott ismerősök állnak elérhetetlenül, jóllehet kézzelfoghatóan közel. Az a múlt. Így emlékezel. Felidéznéd ugyan a rég elhunyt családtagokat, de képtelen vagy rá, arcuk és gesztusaik emléke végleg kihunyt. Mi tagadás, veled is ez történik majd. Amit magadból az utódokra bízol, előbb-utóbb nyomtalanul szertefoszlik. Ennek tudatában emlékeiddel együtt saját örökségedtől is búcsúzol. Halandóként még valahogyan túlteszed magad rajta, de a művészt szétfeszíti az enyészet biztos tudatának gyötrelme.
A fentieket Paulo Sorrentino Ifjúság (Youth) című filmjének két párbeszédéből és egyetemes üzenetéből ollóztam össze. Sorrentino A nagy szépséggel (La grande bellezza, 2013), ezzel a némileg formabontó, pazar látványvilágú és mélyen filozofikus alkotással számos elismerést begyűjtött 2015 folyamán, és sokan joggal tekintik az utóbbi évtized egyik alapvető filmélményének. Ott egy idősödő római író és közéleti szereplő egzisztenciális utazását festi meg a város építészeti, általánosan vett művészeti és társasági világában, miközben elveszett ifjúságán nosztalgiázik. A rendező elemi hatással érzékelteti az eltűnt időből felfakadó hajdani vágyak elsöprő erejét, a vissza már nem forgatható élet kíméletlen múlását, miközben némi társadalomkritikát is gyakorol, meghökkentő mozaikokban. Ha az általánosan vett fimművészetet oly nagyon mélyrehatóan nem is forradalmasította Jep Gambardella monumentális balladájával, önmagának bizony magasra helyezte a lécet, amelyet a rögtön rákövetkező filmjével sajnos nem ugrott meg, de az Ifjúság méltó folytatása és kiteljesítése az emberben lakozó művész önítéletéről folytatott (ön)reflexiójának.
Ezúttal egy szűkebb és architek­tú­rá­jában nem különösen látványos helyszínen zajlik a önreflexív „munka”, némi kitekintéssel a természeti tájra. Egy svájci gyógyszálloda és a környező pazar hegyek, lankák, legelők szabadítják fel az alkotói múlttal és általában az élettel kapcsolatos merengéseket, amelyeknek középpontjában Fred Ballinger, az idős angol sztárzeneszerző áll. A cselekményt hol a lánya összeomlott házassága, hol a királynő kérését közvetítő kultúrattaséval folytatott alku, hol az utolsó forgatókönyvén egy csoporttal együtt dolgozó Mick Boyle-lal, a híres íróval-rendezővel és gyerekkori baráttal – mintha öröktől fogva tartó – emlékmaratonja szolgáltatja. De futnak más hírességek is még a szállodában. Itt van például Jimmy Tree, az amerikai színész karrierje csúcsán, a groteszk módon elhízott egykori argentin futballcsillag, a szépségkirálynő, a popsztár, a hegymászó, a buddhista szerzetes vagy az immár kiöregedett és kíméletlenül őszinte színésznő, Brenda Morel. Az arctalan, fürdőruhás idős testek fonnyadtan ázó tömege, az egyenfehérben grasszáló ápolószemélyzet, a szimmetrikus képszerkesztés, valamint az újra feldolgozott könnyűzenei darabok és David Lang minimalista klasszikus szonettjei gondoskodnak róla, hogy az élet utolsó szakaszának lemondóan szép nosztalgiája megteremtődjék.
Sorrentino immár nem pusztán képi kompozíciókban, de verbálisan is véleményt formáz. Mindaz, amit Ballinger, Boyle, Tree vagy Morel kifejt, azaz a filmművészettel kapcsolatba hozható vallomások mintegy az író-rendező álláspontját közvetítik saját alkotói közegével szemben, vagy ha úgy tetszik, ars poeticájáról nyújtanak látleletet, jóllehet kissé szájbarágósan hangzanak el. A művészi léhaság (levity – az a jelenség, amikor a művész a populáris esztétika tág terében alkot, zenét szerez, szerepet vállal, és ezáltal betör a köztudatba) egy ellenállhatatlan kísértés, ugyanakkor perverzió is – mondatja Sorrentino Ballingerrel. Hogy ez Sorrentino bocsánatkérése lenne az olaszból a könnyebben emészthető angolszász kultúrkörbe tett „kiruccanásai” miatt (a film angol nyelvű), csak találgathatunk. Vagy: a mozi halott, ideje átigazolni a tévébe, abban a jövő – mondatja Morellel, és a divat láttán igazat kell adnunk neki. Különben Sorrentino legközelebb az HBO-n, valamikor 2016 folyamán jelentkezik újra, Az ifjú pápa című nyolcrészes tévésorozattal. Vagy: el kell döntenem, mit érdemes igazán elmesélni, a borzalmat vagy a vágyat. A vágyat választom – mondatja Treevel. Vagy: túl sok filmet néztél és elfelejtetted, miről szól valójában az élet. Ki ne értene ezzel is egyet?
Fred Ballingert az idős angol színész, Michael Caine alakítja, talán legjobb választásként a mai színészkínálatból. Visszafogott, belenyugvó, ironikus játéka még a legkevésbé sikerült jeleneteket is megmenti, s a Jimmy Tree-t alakító Paul Danóval folytatott párbeszédeket egyszersmind a nagy öreg minden atyáskodástól mentes tanácsadásainak is felfoghatjuk. Ez egy újabb szint Sorrentino művének értelmezésében, amely finoman beépül a minden egész szövetébe. Külön színfoltot képez a szépségkirálynő alakja (a román Mădălina Ghenea alakítja), előbb mint a „szépség egyenlő butaság” szarkasztikus megjegyzésre okosan visszavágó hétköznapi csaj, utóbb mint a vágy és ifjúság apotheózisa a medencében. Jane Fonda pedig kíméletlenül pontosan alakítja az idős és megkeseredett színésznőt, Brenda Morelt, akinek felbukkanása végzetes válságot idéz elő Mick Boyle (Harvey Keitel) életében.
Sorrentino utóbbi két filmjét két olyan Fellini-filmmel hozzák összefüggésbe a kritikusok, amelyek filmtörténetet írtak a 60-as években: A nagy szépséget Az édes élettel (La dolce vita, 1960), az Ifjúságot a 8 és1/2-lel (8 ½, 1963). Nem tudni, az alkotó részéről mennyire volt szándékolt a párhuzam, a magam részéről mindenesetre inkább tartom találónak az előbbi társítást, mint az utóbbit. A nyilvánvaló hasonlóságoktól eltekintve (a klinika, a főhős vastag keretes szemüvege, a látszólagos céltalan bolyongások és csevegések, némi szürrealizmus stb.) az Ifjúság inkább az élettel, és nem a művészettel szemben vesztett csatáról szól, amelyet az idő múlása, és nem az elvárások okozta nyomás idézett elő. Háttérdinamikája egészen más tehát, és ettől esztétikája is egy másik palettára helyezhető. A befogadót nem a munkájával kapcsolatba hozható veszteségérzet keríti hatalmába, ha egyáltalán, hanem az előrelátható, elkerülhetetlen tökéletes megsemmisülés kudarca gyűri le. Hogy közben a művészet is szóba kerül, mintegy mellékes.
Ha akarjuk, esztétikai mesterkurzusként is felfogható az Ifjúság. Ballinger ifjan szerzett zeneműve, a hármas számú Egyszerű dal keletkezéstörténete, önállósulása, tanítása, társítása és befogadása, egyszóval teljes körű hermeneutikája mind felsejlik a játékidő során, míg végül el is hangzik, a maga hat és fél perces hosszával, Szumi Cso szoprán előadásában (különben a kortárs David Lang szerzeménye). Ha valamikor, akkor abban a pillanatban, amikor a dal megszólal egy letaglózó beállítás után, ott megértjük: egyszer csak mindenünknek vége szakad, s ez ellen tehetetlenek vagyunk.


Ifjúság (La giovinezza/Youth), színes olasz–svájci–angol–francia filmdráma, 118 perc, 2015. Rendező és forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino. Operatőr: Luca Bigazzi. Zene: David Lang. Vágó: Cristiano Travaglioli. Szereplők: Michael Caine, Harvey Keitel, Rachel Weisz, Paul Dano, Jane Fonda, Mădălina Ghenea, Alex Macqueen, Ed Stoppard.