.svg)
Különös élmény a Franz Hodjakkal készült beszélgetőkönyvet olvasni. Ugyanis viszonylag ritkán tapasztalható, hogy azokról a súlyos és fontos témákról, az erdélyi, romániai és közép-kelet-európai közelmúlt közösség- és emberpróbáló folyamatairól és történéseiről valaki olyan meghitt derűvel meséljen, mint a romániai német / erdélyi szász irodalom veteránja (akik olvasták a Homokkal teli bőrönd című regényét, kaphattak némi ízelítőt ebből a sírva-nevetős alapállásból). A nyolcvanadik életévén túl lévő, több mint három évtizede németországi emigrációban élő szerző rendhagyó pályaképe ugyanakkor egyfajta mikrotörténelmi látleletként is szolgál – ennek felvázolásában a két kérdező, Király Zoltán és Szenkovics Enikő (mindketten a szerző fordítói) valódi partnernek bizonyulnak, és a kíváncsi érdeklődő szemszögéből, kellő tapintattal, de a kényesebb kérdésektől sem ódzkodva próbálják szóra bírni az idős mestert. Ez nem olyan nehéz: interjúalanyuk szívesen és korát meghazudtoló lendülettel mesél életének és irodalmi pályafutásának főbb állomásairól.
Hodjak rengeteget anekdotázik: láthatóan azok közé az emberek közé tartozik, akik számára – bár néhol az elméleti megalapozás is jelen van – a világ elsősorban történeteken keresztül beszélhető el. Olvashatunk a hetvenes és nyolcvanas évek kulturális és irodalompolitikai fejleményeiről, a Dacia könyvkiadóról, az Echinoxról, Nagyszebenről, Kolozsvárról, a hazai szász közeg belső viszonyairól (gyakran önkritikusan), románok, magyarok és németek együttéléséről, az állampárt és a Szekuritáté működéséről, cenzúráról, elmaradt, majd bepótolt külföldi utakról, a kissé késeinek is felfogható (1992-es) kivándorlásról, írói sikerekről és kudarcokról – mindezt rezignált derűvel előadva, néhol egészen szórakoztató emlékek, történetek megidézésével (nehezen feledhető például, amikor elmeséli a Carmen-kosztüm epizódját, vagyis hogy úgy akart tiltakozni útlevélkérelmének sorozatos elutasítása ellen, hogy színházi maskarát ölt magára, és úgy sétál az utcán). És mindenekelőtt az örök kisebbségi – sokak számára ismerős – léttapasztalatról, arról a szívszorító felismerésről, hogy hiába költözik az „anyaországba”, ott ugyanúgy idegennek, kívülállónak számít, mint itthon; és bele kell nyugodnia, hogy soha nem lehet már belőle „igazi német”.
Ami némi hiányérzetet hagyhat az olvasóban: elkelt volna egy bevezető vagy utószó jellegű tanulmány, esszé, amely a magyar közegben még mindig sajnálatosan kevéssé ismert szász költő, író munkásságát, illetve a beszélgetés körülményeit helyezi keretbe – a beszélgetőkönyv azonban enélkül is jó szívvel ajánlható, emlékezetes olvasmány marad.
Franz Hodjak: Soha senkire nem lőttem. Király Zoltán és Szenkovics Enikő beszélgetőkönyve. Exit Kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Kolozsvár–Budapest, 2024.
