Árok

A töltésen álltak, és tudták, hogy a lábaik előtt rohan a folyó, de nem látták a vizet, csak a csillapíthatatlan zúgás miatt hitték még azt, hogy a folyót nem szippantotta végérvényesen magába az éjszaka, amely olyan hirtelen váltotta fel a nappalt, mintha összegombolták volna a létezőt a semmivel. Bugnár nem emlékezett, mikor szállt le az éjszaka, mert a késő délutánt alvással töltötte, és amikor felébredt, addigra már lement a nap, és nem emlékezett arra sem, mióta zuhogott az eső.

Az utolsó őrszem, akivel találkoztak, részeg volt és csak románul tudott, a társa, egy nagyváradi fiú az övszíjánál fogva tartotta, és az ő lehelete is bűzlött a szesztől, de még állni tudott a lábán. Bugnár vett tőlük egy esőköpenyt, ami kicsi volt rá, a könyökéig ért az ujja, mintha gyerekre szabták volna, de mégis elégedett volt, mert az övét az első éjszaka ellopták, és úgy látta, az eső nem fog elállni egyhamar. Azt az erdészzöld, szépen szabott ruhadarabot, amit elloptak tőle, a felesége csomagolta be induláskor, szinte az utolsó pillanatban. Bugnár látta, hogy a széki szekrényből veszi elő, amaz örökölt nagyanyai bútordarabból, a felső polc mélyéről, onnan, ahol az asszony az első férje ruháit őrizte. Nem kellett mondania egy szót sem, a kezébe nyomta, és egy ideig nem engedte el, egyszerre fogta Bugnár kezét és az esőköpenyt, és közben a férjét nézte, egészen közelről, mintha először nézné meg vagy utoljára látná. Bugnár végül erőteljesebb mozdulatot tett, szinte kiszakította a felesége kezéből az ajándékot és beletömködte a borjúba, és végül utolsó mozdulatként befűzte a zsák száját. Készen állt az indulásra. Tulajdonképpen már hetek óta készen állt, alig is hitte el, hogy most már tényleg nem lehet tovább halogatni. A felesége az üres kezével úgy állt ott, mintha már semmiféle tanácsa nem volna, mintha nemcsak az ajándékokból, hanem a szavakból is kifogyott volna, és Bugnárnak ettől valóban mehetnékje támadt.

A töltésen úgy érezte, hetek óta távol van Kolozsvártól, pedig csak három, legföljebb négy napja indult útnak. Akkor is este volt, és este utazott tovább Budapestről, és este érkezett meg az olasz frontra is. Mintha egész utazását az éjszaka kísérte volna, mintha a nappalt Kolozsváron hagyta volna, vagy bezárta volna a széki szekrénybe. A szerelvény sokszor és sokat vesztegelt, egyre gyakrabban, ahogy közeledtek a fronthoz, és a várakozásban egyre jobban megtanulta kívül rekeszteni önmagát a civil feladatain, amit Kolozsváron hagyott. Az utazást kísérő éjszakák egybefolytak, és a sötétséget 48 órán át tartónak vélte. Úgy tudta, hogy nem álmodott semmit, de alvás közben azt hitte, a valóság veszi körül, az örök éjszaka. Nézte tehát magát az éjszakában, azt a sötétség bendőjébe ragadt állatot, akit a prédája felé vitt kerekein a kattogó szerelvény, ha olykor megébredt a végeérhetetlen éjszakában, és nem találta a kiutat. Mikor rekesztődött oda a képmása a fülke sötéten tükröződő felületére, eldönteni nem tudta. Ami azt illeti, ő maga is odaátról érkezett, mert még akkor elnyomta az álom, azelőtt lecsukta a szemét, hogy a világítást felkapcsolták volna. Egyedül volt ébredéskor a fülkében a képmásával, a fülke megkettőződött terében, amelyet oldalkocsiként cipelt magával a dübörgő vonat. Egy férfit látott a sarokba húzódva, aki őt nézte, de az az ő is ő volt, és mire magához tért az álom útvesztőjéből, pontosan tudni vélte, hogy fogságba vetettsége, az, hogy az éjszaka a markába kapta, az talán végleges és egyáltalán nem itt kezdődött. A Bécsbe tartó vonat 2-es fülkéjében legfönnebb óvatlansága miatt mondhatta volna azt, hogy a megszállottságával szembesülni kénytelen. Pontosan tudta, érezte, hogy a mámor, ami éhes vadállatként bezárta ebbe a képbe, Kolozsvár óta hajtja, mióta rábízták ezt az ügyet, hogy kiderítse, kicsoda ölte meg Poszler Mártont, és a törvény bírái elé vezesse gyilkosát.

A fiút nem látta maga mellett a töltésen, csak érezte jobb kézre, mert a hátáról felszálló párát kupolaként viselte maga fölött, ahogy ő is, és az idegen szag az eső ellenére befurakodott az orrába, átszakítva saját bűzének burkolatát. Az eső pár perce csillapodott, és most akár a folyóról felszálló permetnek is gondolhatta volna, amilyen finoman szitált rájuk. Bár tudta, hogy ez a szitálás alattomosabb a szakadó esőnél, megnyugtatta az idegeit a permettel lehalkuló levegő, mert szerette hallani, mit csinál és mi veszi körül. A folyó zúgása az eső csillapodásával hangosodott fel, és ennek tényleg örült. A zajok föloldják a sötétséget, lámpaként világították ki elméje számára a helyet, ahol állt, és előtte nem messze a köveken vágtató folyót. A csónakot várták, ami átviszi őket a túlsó partra, de az evezős nyilvánvalóan késett, vagy az is lehetséges volt, hogy sohasem fog megérkezni. Ennyit rendes körülmények között tilos a töltésen várakozni, túl veszélyes, és ha nem akadályozták volna már másfél napja a munkájában, Bugnár feladta volna a várakozást. Még tíz perc, döntötte el, és amikor letelt a kiszabott idő, újabb tízet csapott hozzá, és ez így ment már egy órája. A sziget takarásában álltak, talán ezért is sűrűsödött olyan konokká előttük a sötétség. A folyó közepét kettéhasító zátony füzekkel benőtt taraja drapériaként vonta takarásba az olasz állásokon túli reflektorokat, amik lustán és kiszámítható időközökben pásztáztak végig az égbolton és a folyón túli emelkedő élén, hogy olykor átszűrve a fényt a sziget bokrain, csíkokra szaggatva őket is elvakítsa. A fiú szerint szó sem volt kiolvasható ritmusról, amivel a digók a reflektoraikat működtették, de Bugnár az egész elmúlt éjszakát a töltésen hasalva töltötte, és tudta, hogy nincs igaza, és hogy a fiú csak azért mondja, mert retteg. De nem akart most erről beszélni, és az is zavarta, hogy elfelejtette a fiú nevét, és nem tudta, hogyan szólítsa meg. Félt attól, hogy ha más nevet mondana, akor eltűnne a kísérőjeként kirendelt közlegény, egyszerűen nyoma veszne ebben a több napja tartó éjszakában, és akkor egyszerre minden eltűnne vele együtt, ami ehhez a helyhez köti, és egy csapásra újra Kolozsváron találná magát a felesége mellett. Mondjuk egy kora reggeli ébredésben, amikor kinyitja a szemét, mert tudja, hogy a felesége már nagyon régóta őt nézi a párnáján fekve.

A feleségével már két éve voltak házasok, amikor Zsófia egyik reggel azt mondta, hogy „azt álmodtam, hogy férjem van, és maga a szeretőm”, és Bugnár szemébe nézett, és a férfi azt olvasta ki a tekintetéből, hogy ezért ő a felelős, de hogy pontosan miben, azt nem tudta volna megmondani, így csak zavartan mosolygott, „nahát, miket álmodik maga”, és csak amikor este hazaért, válaszolt valami jelentéktelent, vagy azt sem, mert nem volt biztos benne, hogy azt folytatni lehetne, a félbeharapott mondatot, és Zsófia sem hozta többé szóba a furcsa álmát. Egyébként is gyakran volt az az érzése, hogy a felesége az álmaival akar üzenni, főleg összeházasodásuk első heteiben és hónapjaiban, és később is, ha közölni akart valamit, akkor az álmait mesélte, ezért Bugnár tartózkodni kezdett attól, hogy a sajátjait elmondja neki. Miről is mesélt volna, hogy valakit megfojt a puszta kezével, vagy puskatussal agyonüt egy szerencsétlen muszkát a vége nélküli ukrán síkság patkányokkal lepett stellungjában? A másfél hét frontszolgálat rövidsége épp annyira bántotta, mint a Kelet-Galíciában a podhajcéi rohamban megölt két katona utolsó ordítása, szétfröccsenő agyveleje, a kitáguló orrcimpája, a vérben forgó szemek, amelyek, az volt az érzése, hogy nem rá merednek, míg a nyakát szorítja, hanem a túlvilágról hozzák át, közvetítik felé a rá váró borzalmakat, és azt üzenik, hé, nemsokára te is bele fogsz kóstolni. Készülj, szörnyű lesz.

Nem a haláltól félt, hanem ami azon túl várhatta, és nem tudta elfogadni, hogy a kettő között nem mindig tettek különbséget a társai.

Pedig éppenséggel beszélhetett volna Zsófia asszonynak a haláltusájukban vergődő katonákról, hiszen az ő első férje is valahogy így végezhette. Bugnárt azonban megrettentette a szavak üressége, hiábavalósága, mert hiszen próbálta ő összegyűjteni, megkeresni a megfelelő kifejezéseket, az oda illő jelzőket, igéket, de nem nagyon találta. A barátok számára sem tudta úgy előadni, mit élt át, megközelítőleg sem, ahogy az akkor és abban a pillanatban történt, hát akkor hogyan is tudná Zsófiának, aki százszor átélhette első férje halálát, végiggondolhatta, miket élhetett át, oda képzelhette magát számtalan alkalommal, akkor tehát hogyan is jöhetne ő azzal, hogy elmeséli, miképp leheli ki a lelkét egy ember, akinek rohamkéssel döfik át a torkát.

Ezért aztán azzal a rettenetes kényszerképzetével küzdött megismerkedésük óta, hogy Zsófia sokkal jobban el tudná mesélni a pillanatot, amikor embert kell ölni. Miközben ő magának sem tudta volna leírni, milyen volt, nem bírt dűlőre jutni magában, hogy mindaz, amit támadáskor, élete egyetlen támadásakor átélt, azt miképp rendezze mondatokba önmaga számára.

Még azzal a gyanújával sem tudott mit kezdeni, hogy őt Zsófia azért választotta, azért mondott neki igent, amikor megkérte a kezét, mert onnan jött, ahol a férje elesett, mondhatni, a harcmezőn túli némaságból, talán egyenesen a halálból. „Kérem, ne akarja, hogy felidézzem az egész szörnyűséget”, hárította el, ment elébe szaladva az asszony vélt kíváncsiságának. Mire Zsófia ránézett, és azt mondta, „meg sem fordult a fejemben, higgye el”, és Bugnár hosszan bámult a tekintetébe, mintha arra készülne, hogy meggondolja magát, és mégis mesélni kezdjen arról az egyetlen támadásról, az első és utolsó rohamról, amin részt vett, és ami után számára olyan megalázóan véget ért a háború. Ebből a hárításból is arra következtetett, a felesége sokkal többet tud a férje halála körülményeiről, mint ő maga, aki valóban ott volt. Ennek a rejtélyes tudásnak a forrását azonban nem akarta kideríteni, úgy érezte, az valahogy szorosan kötődik az első férj halálához, mintha a férj maga súgta volna el a feleségének, mi történt. És akkor ennek a titoknak a felfedése a férfi emlékének a megbecstelenítését jelentené, ha faggatná Zsófiát, akkor az azt jelentené, hogy nem tiszteli, nem tartaná tiszteletben a csendes gyászt. Ha olyan triviális kérdésekben kutakodna, mint hogy miképp lelte halálát a férfi, megsértené az asszonyt. Valójában arról is tanúbizonyságot tenne, ha kutakodna, hogy mennyire nem volt méltó az ő jelenléte abban a rohamban, ha egyszer még annyit sem tud, bajtársai hogyan vesztették életüket. És nem utolsósorban arról is árulkodna illetlen kérdezősködése, hogy ő maga érdemtelenül túlélte, anélkül jött ki élve a pokolból, hogy hozzátett volna bármit is a győzelemhez, a visszavonuláshoz, mert hiszen őt magát a hátukon cipelve segítették ki társai. Mert mi van akkor, ha Zsófia úgy gondolja, ha arról van tudása, hogy az ő férje is túlélte volna, ha a visszavonulás előtt valaki rábukkan a sebeiben és a vérében fetrengve, és kimenti onnét, és a visszavonuláskor nem hagyják sorsára.

Hogy a férje helyett Bugnárt hozták neki haza.

Kapaszkodott az életbe, pedig az erő, ami megpróbálta túldobni, irtóztató volt és semmi jót nem ígért, legkevésbé azoknak, akik ellenálltak neki, és valami úton-módon ki akarták játszani éberségét, mert a meghosszabbított élet maga előtt göngyölítette a felgyülemlő szenvedést.

A fiú mellette a töltésen belemarkolt a karjába, és ettől hirtelen magához tért. Az eső újra nehézzé verte rajta a köpenyét, nem látott messzébb a kinyújtott karjánál, és abban sem volt biztos, hogy ha megpróbálna lépni, az sikerülne-e neki, mert a sárba ragadt bakancsa nem mozdult elsőre. A fiú a csónakról mondott neki valamit, elsőre úgy értette, nem jön ma már, és ezért mérgesen válaszolni akart valamit, de azután rájött, hogy épp ellenkezőleg, a csempész megérkezett, csak éppen nem tudott a megbeszélt helyen kikötni, és hogy kövessék lefelé folyó mentén a vizet, amíg rá nem bukkannak. Bugnár végre észrevette, hogy nincsenek egyedül, hogy egy harmadik személy áll mellettük, ő hozhatta az üzenetet, nem a révész jött értük, és megértette, hogy követniük kell ezt az embert, aki csak olaszul beszélt. A túlpart reflektorai végiggördültek rajtuk, de aligha látszottak többnek a parthoz tartozó díszletnél, a gyér fák árnyékainál, amint az olasz nyomában megindultak a sárral birkózva. Az éles kontúrú éjszakában, amit a digók reflektorai rögtönöztek számukra, a fényt és árnyékait élesre vasalt késekként érzékelte maga körül, míg a bakancsait emelgette. A rájuk zúduló víz a reflektor goromba, de tűpontos kontúrokká szedő igyekezete ellenére szétkente alakjukat, mint a pohár vízbe kevert tintát, és eggyé váltak az ítéletidővel, amiben a megváltásukat keresték, akár a kósza lelkek, akiket kint felejtett a jóisten a pokol tornácain. Caplattak a töltésen a hajladozó fákat kerülgetve, a felerősödő, aztán a sötétségbe ejtő reflektorok villódzásában, és hol látták az olasz vezetőjük gémberedett körvonalait, hol egészen eltűnt előttük, és csak meneteltek, mert más választásuk nem volt. Olykor térdig gázoltak a vízben, és Bugnár ilyenkor azt gondolta, letértek a töltésről és a folyóban lépkednek, de amikor újra átsuhant rajtuk a reflektor, látta, hogy vízfolyásokon vergődnek át, amelyek mohón keresik a folyómedret, hogy egyesítsék tartalmukat a széles Piavéval, ami izgatottan fogadta magába a folyóparti táborok mocskát.

A csónak reménytelenül törékenynek tűnt az éjszakában, árnyék volt, amit a partokon ólálkodó lények keltettek életre, és Bugnár elkeseredetten, de nemet mondott. Ő nem tud beleülni ebbe a lélekvesztőbe, és szent meggyőződése volt, hogy amint a lába a csónak deszkájára lép, kilökik alóla. Az olasz nem értette, mi a gond, és hevesen szidta a fiút, és Bugnár megértette, hogy a pénzét követeli. Elővette a zsebéből a kialkudott összeget, megfelezte és az evezősnek adta, ő maga pedig hátat fordított a folyónak, és menni akart, de a fiú utánanyúlt. Nincs lehetőség máskor átkelni, ordította, Bugnár pedig érezte, minden porcikáját átjárja a remegés, amiről nem tudta eldönteni, a félelem-e vagy a hideg. Ott álltak a töltésen, és az eső úgy áztatta őket, hogy félő volt, végképp feloldódnak benne, eggyé válnak az alattuk dagadó sártengerrel és annak nemző atyjával, az esővel. Nem eső esett már rájuk, hanem az alantról a felhőbe felszívódott egész világ, amely a folyó hátára ülve, elterpeszkedve a környező hegyeken, a létező összes élőlény legtitkosabb sejtjébe ivódott, majd rájuk omlott, és Bugnár úgy döntött, mégis megpróbál átkelni a folyón.

Mielőtt beszállt volna a csónakba, megkérdezte a fiút, hogy hívják tulajdonképpen.

A fiú nevetett.

Majd odaát megmondom.

‍