„Egy varázshegy van a háttérben” – interjú Szabó Róbert Csabával

Nem különösebben nehéz a Bodor Ádám-i nyelven keresztül olvasni a te – erősen helyhez kötődő, mikrotörténeti érzékenységű – szövegeidet. Provincia a Szilágyság? Olyasmi-e, mint mondjuk a bodori periféria? Történik még ott valami?

Nagyon jó, hogy felhozod a periféria–centrum kérdését, többször is gondolkoztam ezen, és valóban valahogy így íródott meg ez a regény. Ha megnézzük a Pokoltó helyszíneit, akkor azt látjuk, hogy egy valamikori centrum mára perifériává degradálódott – bár lehet, hogy nem ez a jó szó. Vegyük a Pokoltót, magát a fürdőhelységet, ami még az 50-es években is egy közkedvelt fürdőhelye volt a környékbelieknek. Nemrég jártunk ott az Erdély TV stábjával: egy kiszáradt krátert találtunk, víz már nincs ott, és az épületek is, amelyek körülvették ezt az egyébként nagyon varázslatos helyet, mára teljesen eltűntek. A másik példám a gyönyörű, impozáns szilágysomlyói ortodox zsinagóga. Valamikor centrum volt, nagyon előkelő helyén épült a városnak, óriási hitélet zajlott itt, a zsidó ortodoxia egyik erős központja volt, nagyon híres rabbikat termelt ki ez a közösség. Szilágysomlyó lakosságának majdnem húsz százalékát tette ki a zsidó lakosság, amely a város és a környező települések gazdasági és kulturális motorja volt. Ha most bemész a – nálunk úgy mondják – zsidó templomba, mára egy, a szakralitásától ha nem is teljesen, de valamennyire megfosztott helyet találsz, egy múzeumot, ahol fotókon keresztül mutatják be az erdélyi holokausztot. Ha a regény viszonylataiban nézem, jellemző a Szilágyságra, Szilágysomlyóra az, hogy a valamikori centrumlét felől a periférialét felé mozdul. Ha az egész térséget nézem a regényen kívül, akkor is érzékelhető ez a periférikus magány, kiszorítottság: az emberek, ha kirándulni mennek, ha turisztikai régiókban gondolkodnak, akkor sosem a Szilágyság kerül előtérbe, hanem a Székelyföld, a Gyimesek stb. Ennek ellenére történnek dolgok a Szilágyságban, nagyon jó iskolái vannak még mindig, ahonnan nagyon jó diákok kerülnek ki. Itt mindig az a kérdés, hogy mekkora az elvándorlás, és ezek a nagyon tehetséges diákok mekkora arányban térnek vissza. Van egyfajta kulturális élet, hálás közönség van, de jelentősen nem szól bele sem Zilah, sem Somlyó, sem a környező falvak Erdély kulturális életébe.

Mi is úgy beszélgetünk itt Vásárhelyen, hogy egyikünk sem idevalósi. Gyüttment, ahogy errefelé mondanák.

Igen, ide, Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre jönnek az emberek, volt persze egy kitelepedési hullám, de ide azért költöznek emberek, Zilahra ez nem feltétlenül jellemző.

Mit tartasz megőrzésre méltónak abból a korszakból, amiben a Pokoltó játszódik, és mi az, amiről viszont nem mesélnél mondjuk a gyerekeidnek?

A regényben a ’40-es évekről van szó, illetve ’77-ről. Nincs olyan, amiről ne mesélnék a gyerekeimnek, legfeljebb ha majd egy kicsit nagyobbak lesznek. A fiam egyébként most olvassa a Pokoltót. Amit megőrzésre méltónak találnék… A könyv ugye eleve egy nagyon eltűnt világot mutat be.

Ugyanakkor egy nagyon tematizált világot. Folyamatosan találkozunk olyan filmekkel, könyvekkel, amik a világháború végéről vagy a holokausztról szólnak. Ez egyáltalán nem egy olyan világ, amiről ne lennének fogalmaink.

A Pokoltó nem csak a háború végéről szól, hanem az elejéről is, például a magyarok bevonulásáról. Igyekeztem a történetet úgy széthúzni, hogy ne feltétlenül csak a holokausztra koncentráljon. Főleg azért mondtam, hogy egy eltűnt világról szól, mert a húszszázaléknyi zsidó lakosságnak az eltűnése a mi jövőnket is elég nagyban befolyásolta. Mennyivel másabb volna akár itt a magyarság sorsa jelen pillanatban, ha még volna ötszázezer ember, akik egyébként vagy teljesen asszimilálódtak már, vagy erőteljesen az asszimilálódás felé tartottak. Akik magyarok szerettek volna lenni. A ’40-es években történtek nagyon alaposan meghatározzák a mai jelenünket, a magyarságunkat Erdélyben.

Megszülethetett volna-e ez a regény, belevágtál volna-e akkor, ha nem állnak rendelkezésre az utóbbi időben megjelent helytörténeti munkák, a Szilágysomlyó város krónikája, a Szilágysomlyói túrkáló? Úgy tűnik, a periférialét és az elvándorlás ellenére vannak emberek, akik ezzel a régióval foglalkoznak, és írnak róla.

Persze, felhasználtam ezeket, főleg a Szilágysomlyói túrkálót, amely nagyrészt a sajtóban megjelent anyagokra támaszkodik, amelyeket ilyenképp elő lehetett volna máshogyan is keríteni. Sok adattal találkoztam munka közben. Nagyon-nagyon érdekes, és rímel is arra, amit mondasz, hogy a szépirodalomban is jelentős művekkel van jelen a Szilágyság és Szilágysomlyó. Például ott van Mester Zsoltnak a Koppantója, ami egy csodálatos regény, és szándékosan nem olvastam el a Pokoltó írása előtt – most, három hete fejeztem be, fantasztikusan szép regény, inkább a szépirodalom és a riport között egyensúlyoz, egy családnak a nagyon személyes története. Mivel 1979-ben jelent meg, ezért nem is nagyon mesél a holokausztról, a gettósításokról – valószínűleg a cenzúra miatt. Azt is csak homályosan említi, hogy 1940 szeptemberében bejöttek a magyarok. Ez egy családtörténet, nem lép ki szinte a családi birtokon kívülre, más is a tétje. De csodálatos történet, a Magurán játszódik, az írónak az élettörténete, azt meséli el, hogy miként került ő Somlyóra kisgyerekként. Miután meghalt az édesanyja, az édesapja újranősül, és a nőt, akit elvesz, úgy hívják, hogy Ila. Én ezen teljesen ledöbbentem – az én főszereplőmet is Ilának hívják. Tényleg azt gondolom, hogy ez súgva volt. A Magura egy varázshegy, ha vele foglalkozol, akkor súg neked, és összeköt titkos regisztereket. Itt térnék át a másik nagyszerű írói munkásságra, ami a Szilágysághoz kötődik, ez pedig a Szilágyi Istváné. A Kő hull apadó kútba főszereplője Szendy Ilka, az én regényemé meg Ila, őt egy picit innen vettem.

Tehát ez ilyenformán tudatos volt?

Igen, bár nem első pillanattól. Emiatt is gondolom azt, hogy itt egy varázshegy, egy titkos beszéd van a háttérben, mert menet közben döbbentem rá, hogy tényleg, Szendy Ilka! Valahogy ez a név egyszer csak megjelent előttem. Egy jelenet erejéig Szendy Ilka háza megjelenik az én regényem lapjain is. Amikor fölmerült, hogy megfilmesítik Szilágyi regényét, a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején, akkor helyszínért Szilágysomlyón nézelődtek, a Magura még alkalmas lett volna erre.

Benne vannak a helyiek tudatában ezek a szépirodalmi művek?

Igen, a Mester Zsolté például nagyon. Most ott voltunk két napig Szilágysomlyón, nagyon örültek, tudnak az én regényemről is, elég sokat segítettek az adatgyűjtésben, fényképekkel, egyebekkel, és amikor odamentünk, akkor például egy állatorvos, Lőrincz Attila doktor úr lényegében szabadnapot vett ki, és furikázott minket, kivitt a Pokoltóra, ahová már egy teljesen másik útvonalon lehet följutni, terepjáróval. Fölhozta a könyv borítóján lévő fotón szereplő két idős embert is – ez egyik az édesapja, a másik a nagynénje –, és megismételtük a fényképet. Nagyon sokan, legalább százan eljöttek a könyvbemutatóra is. Egyébként utólag még Eller Gizelláról, a másik főszereplőről is mondtak dolgokat – amiket jobb lett volna, ha hamarabb mondanak.

Amikről korábban nem tudtál?

Részben tudtam róluk. Például Eller Gizellának van egy olyan olvasói levele – és ez az egyetlen nyom, ami fennmarad az ő negyvennégy utáni munkásságáról –, ami kvázi egy feljelentő levél, amiben a kulákellenes harcot sürgeti. Most találkoztam olyan emberrel, aki elmondta, hogy ennél sokkal durvább kirohanásai is voltak, javasolta például, hogy egy bizonyos nagygazdacsaládot fel kellene akasztani, mert akadályozzák a kollektivizálást és az államosítást. Én ezt valamennyire említem is a regényben, igaz, egyetlen forrás alapján. Másrészt azt gondolom, hogy bár ideológiai alapon volt ő ennyire kommunista, de látni kell, hogy korábban a Brassói Lapoknál dolgozott, ahol rengeteg sajtópert akasztottak a nyakába, és azokból a cikkekből, amelyek miatt beperelték őt, nagyon szépen látszik, hogy ő mindig az elesettek oldalán állt, a férj által bántalmazott feleség, a megesett cselédlány oldalán. El tudom képzelni, hogy akár ez is állhatott a háttérben.

Most megint divatjukat élik a rövid regények, de úgy tűnik, csak az elit irodalmon belül. Ebbe a trendbe akár illeszkedhetne is a mostani, de a korábbi regényed is. Ódzkodsz a nagyregénytől?

Nem feltétlenül, ez egy ekkora lélegzetvétel volt. Volt egy szál még, amin írás közben egy kicsit gondolkodtam, és miután megjelent a könyv, még többet – ez Krasznai Lászlónak a szála, ő volt a gettó parancsnoka. Azon gondolkodtam, hogyan juthat el idáig egy ember. A Szilágysomlyó melletti gettó volt ez egyik legkegyetlenebb egész Észak-Erdélyben, különösen kegyetlen volt Krasznai, a gettó vezetője, akit már útban Moszkvába fognak el és hoznak majd vissza. Először halálra ítélik, majd végül életfogytiglanra, de találtam olyan cikket is, amiben felháborodva írják, hogy pár év után kiszabadul. Kikutattam a családja történetét, és kiderült, hogy ő is abba a dzsentrirétegbe tartozott, amelynek kapóra jött, hogy a kezüket rátehetik a zsidó vagyonra. Végül arra jutottam, hogy ezt a történetet az elbeszélőm tényleg nem lett volna honnan tudja – lehet, hogy majd föl fogom használni máskor, vannak adatok, fényképek is. Többen is mondták, hogy szívesen olvasták volna még a történeteket, szívesen olvasták volna tovább a regényt, nem is lett volna lehetetlen kibővíteni a szöveget, de úgy gondolom, hogy ez a visszaemlékezés és a felejtés regénye, az emlékezés pedig lehet töredezett, meg persze áradó is, de azt láttam, hogy ebben az esetben a töredezettség illik a történethez, a sűrítés, a nagyon tömény áramlása annak, ami megpróbált minket maga alá temetni.

Szerintem ez a történet – jó értelemben véve persze – egy hosszú novella, olyan értelemben, hogy a sűrítés szervezi, és ki van hegyezve bizonyos fordulópontokra, csattanókra. Úgy is éreztem, hogy azok a passzusok, ahol többszörösen halmozott jelzős szerkezetekkel terhelt hosszabb tájleírásba bocsátkozol, egy kicsit kilógnak a szöveg szövetéből, de ritkán történik ilyen.

Igen, én a novella és a regény műfaját nem is tudom és nem is akarom nagyon különválasztani. Persze tisztában vagyok mindkettőnek a műfaji követelményeivel, de igyekszem ezeket nem szigorúan betartani. Ha azt kívánja meg az elbeszélés, akkor tudom úgy működtetni az írást, hogy ha innen nézem, novella, ha onnan nézem, akkor két szálon futó regény.

Nyilván prózaíróként fontos, hogy egy történelmi regénynek a háttere kapcsolatba tudjon kerülni az olvasóval, de elsősorban a szerzővel, még akkor is, ha a kor távoli. El tudnál képzelni olyan történelmi regényt, amiben teljesen félreteszed a személyes érintettségedet?

Azt gondolom, hogy a történelmi regénynek mindenképpen kell valami, amit valóságnak hívunk, a világának bejárhatónak kell lennie. Az már az író döntése, hogy az összegyűjtött adatokból mennyit zúdít az olvasóra, illetve hogy hagyja-e érvényesülni a mesét, a fikciót, hagyja-e, hogy a könyv olvasmányos legyen, vagy pedig belefojtja az információk sűrűjébe az olvasóját.

Hány művön dolgozol egyszerre? Nem viszi el a nyelved az, amikor egyszerre több különböző műfajban vagy több különböző célközönségnek alkotsz? Gondolok itt a gyerekkönyveidre…

Nem, nem viszi el, mindegyik műnek kidolgozom a saját nyelvét. Kidolgozás alatt azt értem, hogy edzem a nyelvet, olvasmányokkal, tehát ha felnőtt regényt írok, akkor megvannak a szépirodalmi olvasmányaim, amiket folyamatosan olvasok, hogy azt a nyelvet fönntartsam. A meséknél szintén. A gyerekirodalomnál a varázslat, a mesebeliség az erőteljesebb, olyankor arra figyelek.

Nem veszélyes ez? Nem félsz, hogy hozzáhasonul a te nyelved az olvasmányaid nyelvéhez?

Nem, ezt teljesen átszűröm magamon. Van már akkora rutinom, hogy nem hasonul a nyelvem ahhoz, amit olvasok. A történet egyedisége, az összegyűjtött adatok korlátoznak. Túl sok mindent nem írok egyszerre, két dolognál többet nem is ajánlatos.

Női énelbeszélőt alkalmazol a regényben. Nem gondolkodtál azon, hogy női álnéven add ki? Az utóbbi időben elég komoly vita alakult ki az ilyen megoldásokról, de van olyan bestsellerszerző is, például Elena Ferrante, aki több mint 30 éve titkolja a kilétét, és többször felmerült, hogy az ő esetében férfi szerzőről van szó. Digitális bölcsészeti stilometriai vizsgálatokkal legutóbb azt bizonyították például, hogy Domenico Starnone az.

Csakhogy az ő piaca egy óriási piac. A magyar piac kicsi, és az, hogy ezt a könyvet én írom, én vagyok a szerzője, az pontosan a személyes kötődés miatt, Szilágysomlyó miatt is, nagyon sokat segít az eladásban, a népszerűsítésben. Ugyanakkor tényleg arról beszélünk, hogy ez egy Szilágysomlyó-regény, de lényegében bármelyik erdélyi kisvárosban játszódhatna, kicsiben vagy nagyban azt mutatja meg, hogy a ’40-es években Erdélyben hogyan zajlottak az események a visszacsatolástól kezdve a háború lezárultáig. Nem hiszem, hogy a városok között túl nagy különbség lenne. Volt is egy olyan író-olvasó találkozó, ahol valaki elmondta, hogy a forgatókönyv náluk is és mindenhol nagyjából ez volt. Persze ebben a regényben az én Szilágysomlyóm van megírva.

Ha ennyire kötődik hozzád a történet, akkor miért lett nő az elbeszélő?

Nem lehetett volna férfi. Az eredeti kiindulópontom az volt, hogy Eller Gizi lesz az elbeszélő-főszereplő. Az ő alakja érdekelt, rengeteg titok van ennek a nőnek az életében, rengeteg olyan dolog, amit nem tudtam megfejteni. Ezért azt mondtam, hogy nem biztos, hogy egy létező személyről ennyi mindent ki lehet találni. Kitalálni persze lehet, csak nem biztos, hogy ez etikus. Lehet, hogy működőképes lesz, de nem alszom nyugodtan. Ekkor találtam ki egy elbeszélőt, aki szintén próbálja őt megfejteni. Az elbeszélő valahol én vagyok, én is megpróbálom megfejteni Eller Gizi titkait. Ehhez nem lehetett egy fiú elbeszélőt létrehozni – ennyi az egész. Én nem akartam női elbeszélőt, hanem egyszerűen ha egy tizenöt éves fiú került volna közel a negyvenéves, még mindig nagyon szép nőhöz, az egy teljesen más történet lett volna, ezért volt szükségem egy lányra, mert egy anya-lánya viszonyt egészen másképp lehet modellezni. Egyébként meg nem hiszek abban, hogy férfi nem írhat nőről, vagy nő nem írhat férfiról. Kismillió példa van az átjárhatóságra, az egyik legjobb és számomra egy nagyon fontos könyv Az atléta halála. Én a mészölyi prózát tartom a magam számára irányadónak.

Amennyiben évek múltán bekerülnél egy irodalomtörténeti összefoglaló munkába, mit szeretnél, mi kerüljön a neved mellé: Sz. R. Cs. a … műfajában kiemelkedő író.

Hát bármi, én ezt az irodalomtörténészekre bízom. Én alapvetően most már regényekben gondolkodom, reménykedem, hogy a regény kerül oda, és reménykedem abban, hogy a Pokoltó című könyvem eleve oda fog kerülni. Remélem, hogy az olvasók is – és az irodalomtörténészek, természetesen – valahová a Kő hull apadó kútba mellé vagy annak legalább a közelébe teszik fel a polcra. Regényíró és Pokoltó.

Nem lehetne ma már novellistaként halhatatlanná válni, úgy, mint mondjuk Poe?

Nem tudom. Ahogy mondtam, én a határokat rendszeresen összemosom, a szónak a jó értelmében. Minden, amit tudok hasznosítani a novellából, azt használom, és ugyanúgy a regényből is. Persze tudatában vagyok a különbségeknek, de nem akarom látni őket. Számomra próza létezik.

Kovács Péter Zoltán
1998, Nagykároly. Marosvásárhelyen él.

‍