
Gyerekkoromban hallottam a mondást, hogy a vendéget azért kell kikísérni, hogy ne jöjjön vissza. Hát kedves Bécs, ha ennek a mondatnak csak a fele tréfa, akkor azt mondd meg nekem, kettőnk közül ki a vendég és ki a házigazda, kikísérés nem lesz vagy visszajövetel? Melyikünk érezte otthonosabban magát a másikban és vajon melyikünk bontja meg az illedelmes búcsúzkodás illúzióját?
Üsse kő, egyelőre vállalom a vendég szerepét a város javára, ha már a történelem az ő régiségét igazolja. Karácsony előtt még úgy volt, ki sem kell kísérni, úgyis visszajövök, hát dolgom van még itt, bejárnivalóim, örülnivalóim, péksütemények, amiket még nem kóstoltam meg, könyvtárak, amikben nem tanultam, terek, amik még mindig idegenek, osztrák-magyar szaktársak körülöttem, akikkel egy kis előadóteremben otthoni vinetét, ecetes uborkát, peccsdzsemet1 kell kóstoltatni – végeláthatatlan felfedeznivalók.

Négy hét, az már valami – gondoltam. Négy hét az még valami. Januári köreim visszatekintve az egyetem-könyvtár-színház hármasának ismétlődéseiben merültek ki. Október óta minden nap elsétáltam a józsefvárosi színház épülete mellett és majdnem minden alkalommal meg is ígértem magamnak, hogy majd jövő héten, igen, majd a következő előadáson ott leszek, hát mégiscsak a kultúra városában illik, értem én, hogy elég esztétikai élmény ez a sok neoreneszánsz olvasóterem, de azért nem ártana, igen, majd akkor holnap... Aztán mégsem mentem. Furdalt is valami kíváncsiság-bűntudat-egyveleg, illett valamiképp bepótolni a levegőbe tett ígéreteimet a törtfehér épülettömbnek – és hát magamnak is. Így esett, hogy januárban itt négy előadást láttam, sőt életem egyik legemlékezetesebb színházélményét is magammal viszem, ha már menni kell, mert ilyen jól összerakott Csehov darabon én még életemben nem voltam.2 Tulajdonképpen ezeken az estéken kipihenni jártam a tanultakat, meg kicsit felfedezni az osztrák színművészet fonákjait, aztán teret adni előadás után AnnenMayKantereit számoknak a bécsi éjszakában.
A vizsgaidőszak ebben az oktatási rendszerben valahogy kisebb mumus, mint otthon, egyes tantárgyakra négy, öt vizsgadátum is van egész októberig. Rend és fegyelem a kellő osztrák lazasággal, online beiratkozás, harc a rendszerrel, név helyett számok. A finnugrisztika otthonos térré formálódott, a germanisztikán viszont mindig elfogott valami idegenségérzés. Míg az előző szakon biztos voltam benne, hogy nagyjából ugyanazokkal az emberekkel kell szemkontaktust tartani órák közben, addig utóbbinál mindig meglepetés volt, hogy a sokszáz diákból ki fog eljönni az aznapi kurzusra – hogy a vizsga meglepetésvendégeiről ne is beszéljünk. Mindkét tapasztalásban van, volt valami izgalmas. Az utolsó hetem leforgása alatt négy vizsgát tettem le. Ez, ahogy mondani szokás, még gombócból is sok, nemhogy esszéből. Alig vettem észre, hogy elteltek a napok, mindenki felállt már az asztaltól, készülődik, pakol, hálálkodik a szíves vendéglátásért.

A Teich-tó melletti padon üldögélek a Burggartenben, éppen olyan napsütésben, mint október elején. A hivatalos utolsó teljes napomon. Eltelt négy hónap. Ha kimondom, kevés. Ha rágondolok, sok. Ha semmit sem gondolok róla és nem is mondom ki, akkor hiányzik. Így hát nem gondolok az időre, minek körbefogni valami egészen aránytalant. Bezárja magát az elkezdett kör az őszi napfürdőre hajazó idővel, felbukkanó tüntetéssel, közös ebéddel a Schachtelwirtben, a Kleines Café utolsó sörével. Végigjárom hazaúton a tereket, biciklit bérelek késő este, hogy lássam, mi marad bennem. Furcsa dolog ez a keretezés. Ha intervallumként nézem az itt töltött napokat, folyton csak rövidülésre számíthatok, az idő összenyom és kilök. Ha lehetőségnek látom, a mennyi mindent lehet ezalatt megélni potenciáljának, akkor lassan duzzad, emlékekkel aggatja tele magát, emberekkel gazdagít és tudással, önismerettel. Vajon jól tapostam ki ezt az utat?
Cammogok lefelé az egyetem lépcsőin, a Spitalgasse 2 előtt, a Schottentor mellett, a főépület árnyéka mentén a Tigergasse felé. Hallom magamat kívülről, pontos traktusokban mormolom: Ó Trenszi Trenszi Trenszi / Csak Trenszilvéniába...3 Emberekre, ételekre, épületekre gondolok, amik hozzám nőttek. Az utat nézem, amit bejártam. A helyeket és helyzeteket. – Kedves Bécs, lehet, hogy egyszer még változik a felosztás, de azt hiszem, most hagyom magam kikísérni. Ahogy mifelénk mondják, köszönöm, a hozzám valókat. Meg kell hagyni, jó házigazda voltál!
[1] A hecserli és hecselli szóvita elkerülése végett a háromszéki peccsdzsem az új ízek szava.
[2] A józsefvárosi színházban ezeket az előadásokat néztem, időrendi sorrendben: Die Affäre Rue de Lourcine, Biedermann und die Brandstifter, Miss Scrooge - Ein Weihnachtsmärchen, Onkel Wanja. Utóbbi volt az a bizonyos Csehov. De elmentem a Volkstheater Unterweger című kamarelőadására, láttam a Burgtheater két Shakespeare darabját, a König Leart, és október táján még a Hamletet is. Megjegyzés: rendezzen valaki végre egy jó Hamletet, könyörgöm.
[3] Kovács András Ferenc: Ó, Trenszi, Trenszi, Trenszi!