Csak utánad

Elmentél. Mondtad, hogy szaladjak vissza a kulcsodért, két vállamon a teli szatyraid, ott van a könyvespolcon, a téli bakancsot csak úgy a jégerre és a bokazoknira húztam fel, a bunda simogatja a meztelen bőrt közöttük, a nagy gyertya mellett a polcon, a maroknyi kulcscsomó, tekergőző vaspolip, rajta a mini Eiffel-torony, amit Párizsból hoztam neked, akkor is ilyen ramaty idő volt. Már jövök is vissza, a szatyraidat elveszem az előtéri fotelből, még ég utánad a lépcsőházi villany, de már eltűntél a lépcsőfordulóban. Meg a következőben is. Nem látom még a kanyarodó kabátod szegélyét sem. Pedig minden emeleten ég a villany, hatvan másodperc után kapcsolódnak le, a sötét ablakokban látom a tükörképem, a hajam borzas kontyban, fél délután rajta feküdtem, nem volt időm újrakötni, mert angolosan távoztál volna, te kis áruló. A nagykabát szárnyai lebegnek a combjaim körül, ilyenkor mindig szuperhősnek képzeltem magam kicsi koromban, de most nem tudom elég gyorsan szedni a lépcsőket, kicsit félek, hogy legurulok, igazán nem szeretnél betört képpel. A kabátot csak a polóra vettem fel, rövidujjú, még nem is éreztem, milyen hideg ez a vízhatlan anyag a csupasz bőrön. A nagy előtérben már megcsap a hideg, Többé ne hozd be!!!, áll kéken-fehéren egy biciklin a sarokban. Le kell tegyem a pakkjaidat, hogy felhúzzam a cipzárt, nehogy megint becsiptessem a nyakam bőrét véletlenül, de a hét gombot most nem kapcsolom be, csak elévetem a csuklyát, otthon így mondjuk annak is, ha valaki megharagszik. Túl gyorsan jön szembe minden, a kockaköves udvar, a padok és a lehúzott napernyők, a hármas busz a kapu rácsai között, a katedrális tömzsi, fehér tornya, a dudálás, a jelzőlámpák kattogása, a csend. Nem vagy itt. Kapaszkodom a vállaimon függő csomagokba, a hópelyhek behullnak a kabátujjaimba, még szerencse, hogy vízálló anyag. Emlékszel, meséltem, mikor hatéves koromban elmentünk a tengerre, akkor aludtam először hotelban, egyszer csak egyedül állok a folyosón az egyforma ajtók előtt, benyitok az egyiken, egy színes fürdőnadrágos bácsi meg egy kisfiú, a bácsi mond valamit egy idegen nyelven, ijedtemben bevágom az ajtót és futok a sarokba, a porral oltó mellé. A vizes kockakövek olyanok, mint az angolna bőre, ráz a csend és a hideg, most már nem ordíthatok fel mindenkit. Puhán hull a kimondhatatlan. Csak a csuklya súrol a hajamon, ahogy megyek leszegett fejjel, de így is meg foglak látni, ahogy ott állsz a hátsó kapu előtt, az egyirányú utcában, itt-e a kulcsod, tapogatom ijedten a zsebeim, rálépek a csatornarácsra, hogy tömjem be a száját, pedig olyan szűkek a nyílásai, fennakadna rajta ez a fémgubanc. A focipályán idomtalan hóember kapaszkodik balra dőlve a semmibe ágkezével, tiszta gyerekek vagyunk, anyádék így engedtek el? Megvan a kulcsod, belemarkolok, hogy egy-egy chip és műanyag figura kifolyik az ujjaim között, a fémhegyek a tenyerembe vájnak. Fogtuk egymás kezét a központi parkban, egy kutya ellopta a kiflidet. Egy autó féklámpáitól piros a hátsó utca, szétkenődik a szemüvegemre hullott cseppeken, látod, már vöröset látok tőled. Egy idegen száll ki, nem tudom, vajon ő-e az, akinek érted kellett jönnie. A vízhatlan kabáton cseppekké robbannak a becsapódó hópelyhek, és ott maradnak mozdulatlanul, most kellene a nyakadba ugorjak, hogy jól összevizezzelek. Szent Margit gyöngyei. Nem jössz. A cseppekben egybefolyik a vörös fény, a paca szélei a sötétségig nyúlnak. Pedig tudod te, milyen szép a kék szemű ember, mikor sír?

A szerző a Kortárs Hangon ’25 című pályázat Helikon-különdíjasa.

‍