Fotó: Ádám Gyula
No items found.

Csupán ágai vagyunk egy hatalmas fának – Interjú Sántha Attilával

Fotó: Ádám Gyula

Elég nagy utat jártál be költőként: első könyveidet – leghangsúlyosabban a harmadikat, a Kemál és Amált – a (székelyes) nyelvi játék, a humor, a pajzánkodás jellemezte, a frissen megjelent Ágtól ágig viszont visszafogott, létösszegző, úgy villant fel családtörténeti mozaikokat, hogy az egyén helyét is keresi. Hogyan nevezzük ezt a folyamatot: klasszicizálódásnak?


Inkább arról lehet szó (mint minden „klasszicizálódás” esetében), hogy korábban a hormonok hatása alatt (is) írtam, mára pedig ezek visszaszorultak. Időközben változott az érdeklődési területem (értsd, nem csak a nőkön jár az eszem, mint egyik hősömnek, a tizennyolc évesen háborúban elhunyt Rákosi Dénesnek), keresem a helyem abban a hosszú sorban, amely őseimmel kezdődött, s amelyik remélhetőleg még sokáig fog folytatódni leszármazottaimon keresztül. Nem velem kezdődött a világ, és talán nem is velem végződik be – ha ennek felismerését klasszicizálódásnak lehet nevezni, ám legyen.


Verseskönyvről beszélünk az Ágtól ágig – vagy az azt megelőző Razglednicák – esetében, mégis minduntalan felbukkan a történet szó. Hogy van ez: epikát a költészetbe? Lírátlanítani a lírát?


Sokan mondták a korábbi verseimről is, hogy a „költészet ellenében” íródtak. Egyet is értek ezzel, merthogy ki nem állhatom a csingilingi írásokat, melyek ugyan a szakma minden szabályát betartják, csak épp semmit nem mondanak. E lírátlan lírámba próbáltam most behozni valami mást: az epikát. Ahogy édesanyám egyre idősebb lett és egyre többet mesélt a múltról, olyan régi emberekről, akikről addig nem is hallottam, lassan összeállt egy hihetetlenül érdekes történet, amit kár lett volna nem megírni. Igen, történetről beszélek, pedig a jó vers nem arról nevezetes, hogy sztorija lenne, hanem inkább érzelmeket közvetít. Mivel a prózaíráshoz nem értek, egy dolgot tehettem: úgy adom át az érzelmeket, amelyek megvoltak bennem a versek megírásakor, hogy elmesélem a történetet, amely engem ilyen lelkiállapotba hozott.


A líraiságot elsősorban a tömörség, balladás sűrítettség s a talányosság adja. Gondolok itt efféle sorokra, amiket az Apám című versben olvashatunk: „Hogy az ityeg hogyan fityeg, / a táborban kárára megtanulta”.


Verseim az élőbeszédhez állnak közel, illetve azokhoz a műfajokhoz, amelyek a népi kultúrában gyökereznek (ezért van, hogy néha balladisztikus elemeket is használok). Úgy beszélni, mint az őseim tették: tömören, nem lezárva semmit. Úgy, hogy minden ugyanaz marad, és minden változik egy időben. Mert minden történet újraírható, és újra is íródik, de a lényeg ugyanaz marad.


Az új kötet a Razglednicák című könyved folytatásának is tekinthető – ama könyv néhány hangsúlyos darabja ebbe is át van emelve –, de változik a nézőpont. Te is párban gondolsz rájuk, netán a Razglednicák tapasztalatai íratták meg veled az Ágtól ágigot?


Razglednicák 2013-ban jelent meg, és már akkor pedzegettem ezt a család- és nemzetségtörténeti vonalat, amely a mostani kötetemen végigvonul. Igaz, akkor még valahogy öntudatlanul viszonyultam családom történetéhez: ha valami megérintett mélyebben, akkor megírtam, és nem próbáltam tudatosabban újabb és újabb történeteket keresni. Időközben viszont történt valami. Említed, hogy más a nézőpont ebben a kötetben – ehhez kapcsolódóan hadd meséljem el, hogyan született A miskároló című versem. Annak a hőséről, apám nagybátyjáról nem a legpozitívabb hangnemben írtam korábban, mivel a szüleimnek megvolt a véleményük róla. Aztán pár éve Gidófalvára keveredtünk, vettünk egy fél disznót, a gazda levágta, feldolgozta az állatot. Ott lábatlankodott egy öregemberke, a gazda apja, aki közben mesélt mindenfélét, s elmondta, nem érti, hogy miért nem hagyják meghalni. Szó szót hozott, és kiderült, hogy bizony ismerte apám rosszféle nagybátyját még valamikor az 1930-as évekből, aki viszont szerinte hatalmas ügyes ember volt – és megmutatta nekem az érem másik oldalát is… Ahogy beszélt velem, rá egy hétre meghalt. Utólag arra jöttem rá, hogy ebben az életben még össze kellett futnia velem, hogy nyugodtan haljon meg. Lehet, az Isten arra teremtett minket, költőket, hogy ezeket a csodákat megéljük és továbbadjuk. Ha más a nézőpontom ebben a kötetben, akkor ezen felismerés miatt is van.


Új köteted egyik olvasata szerint családi legendárium. Azért kezdtél el családfakutatással foglalkozni, hogy megírhasd ezt a könyvet, vagy azért írtad ezt a könyvet, mert családfakutatással foglalkoztál?


Soha nem foglalkoztam családfakutatással a szó szoros értelmében. A szüleim meséltek a régiekről azt, amit tudtak. Nekem meg nem volt lelkem bemenni az anyakönyvi hivatalba vagy a levéltárba, hogy nyomozzak, és esetleg egyéb derüljön ki. Ami a kötetbe bekerült, hát szigorúan személyes történelem, legfeljebb az otthon levő iratokból pontosítottam magamnak a többször ugyanazon nevű ősöket.


Célod volt egyfajta családi mitológia felépítése – vagy az eleve létezett, csak rögzíteni kellett?


Jobb helyeken, például Mongóliában a gyermekek ma is hetedíziglen fel tudják sorolni őseiket. Régen nálunk is így volt, szüleim, ha árván, ha félárván, de még éppen elcsípték ennek a korszaknak a végét. Már nem voltak tudatában ennek, de ahogy beszéltettem őket, szép lassan felszínre jöttek az ősökről szóló történetek, az én dolgom a rögzítés lett. Még szerencse, hogy leírtam ezeket, mert másképp én is elfelejteném őket.


A kötetnek egyik vonulata a különböző népi hiedelmek, babonák felvillantása – a „dühüt”, vagyis a veszettséget egyszerre gyógyították orvosi és „guruzsmás” eszközökkel a felmenőid…


Sajnos én már csak kívülről tudom nézni ezt a világot, talán ezért is tűnt érdekesnek. Az biztos, hogy ők, a régiek még értették a füveket, tudták, mikor mit kell inni, és igen, tudtak hatásosan átkozódni is. Mert együtt éltek a természettel, és emiatt túlláttak a mai tudósok szűk horizontján.


Székely szótár megjelenésének idején verseidben tobzódtak a székely tájszavak, regionalizmusok. Most is használsz ilyeneket, de kevesebbet, szinte csak jelzésszerűen. Egyfajta letisztulás ment végbe ezen a téren is?


Amióta az eszemet tudom, a népi kultúra bűvöletében élek. Meggyőződésem, hogy az egyén nem tud feljutni Istenhez, bármennyire is próbálja ezt erőltetni az individuum művészete, és bármennyire is fáj nekünk ennek kudarca. Ezzel szemben a népi kultúra összekapcsol minket egy közösségi hálóban, része lehetsz egy nagyobb léleknek, amely sokkal közelebb áll a Teremtőhöz. Ezért kerülöm mindazt, ami erről az útról letérít: az önmagáért való költőiséget, azt, hogy próbáljuk belegyömöszölni a versbe az egész világot (mintha legkisebb esélyünk is lenne a sikerre), kerülöm mindazt, aminek mesterséges íze van. Kérdésedre térve: igaz, hogy régebben több székely szót használtam, mint most. Ennek az lehet a magyarázata, hogy szükségem volt egy löketre, amely kilendít az individuum kultúrájából a közösségi lélek irányába. Most, hogy ott vagyok, ahol vagyok, kevésbé érzem szükségét ennek. Amúgy tudom, hogy azzal, amit most mondok, magam alatt vágom el a fát az irodalmi berkekben: nem ajánlott erre az útra térni, mivelhogy zsigeri ellenérzés tapasztalható mindennel szemben, ami túlmutat az individuumon. A fogyasztói kultúra nem tűri, hogy állandó értékek létezzenek, mert akkor kiderül a saját kisszerűsége: attól fél, hogy nem fogunk majd mindent eldobni, kicserélni, ha megtudjuk: létezik Isten.


A kötet végső soron a hitről, a család, a kisközösség megtartóerejéről is szól. A szomszéd Tóth Béla bá legyengülve, csupán „ágtól ágig” (apropó: Fától fáig?) haladva ért haza az orosz fogságból, de hazajött, mert hívta őt a családja „s egy csomó régi ember, akiket nem is ismert”.


Nem a semmiből jöttünk, és nem a semmibe megyünk: csupán ágai, ágacskái vagyunk egy hatalmas fának, amely a földben gyökerezik. Csoda-e hát, hogy Tóth Béla bát hazahívták az ősei, azok, akikről már ő sem tudhatott, de akik hozzájárultak ahhoz, hogy ő megszülessen. Ő csak ebben a környezetben teljesedhet ki, élhet emberi életet. Igazából irigylem is Tóth Béla bát: merthogy benne élt ebben a közösségben akkor, amikor az még erős volt, amikor még nem számított stigmának, ha az ember nem akarja mindenképp „önmagát megvalósítani”. Azok az emberek egyszerűen éltek, különösebb egyéni cél, értelem keresése nélkül, de részeként egy értelmes közösségnek.


A kötet a történelmi dimenziója miatt most kimondottan aktuális – kiemelten Az odesszai menekültek című vers, melyben az Ukrajnában vereséget szenvedő, visszavonuló második világháborús csapatok által kísért, régi német telepesek székelyföldi áthaladását eleveníted fel. A történelem ismétli önmagát?


Szörnyű, ami történik. Egyrészt ott van a sok-sok egyéni tragédia, másrészt közösségek, a fent említett életfák száradnak ki. És egyaránt siratom az ukránokat, akiknek ezt kell elviselniük, és ugyanúgy az oroszokat, akikről a Don-kanyarba induló nagyapáim jutnak eszembe…


A kötet utolsó darabjai már rólad szólnak, Attila apáról, vendégmunkás tapasztalataidról, a családi megfogyatkozásról. Az ősök példáját kutatva milyen következtetéseket vontál le saját életedre nézve? Mennyire fontos egy alkotónak, hogy szembenézzen „örökségével”, s irodalmilag feldolgozza azt?


Az, hogy ott vagyok a kötetben nemcsak költői énként, hanem szereplőként is, a fentiekből következik. Én azokhoz tartozom (vagy legalábbis szeretnék tartozni), akikről e kötet szól. Tartozom a családomhoz, még ha nem is érzik mindig úgy, hogy különösebben törném magam ez ügyben. Tartozom az erdélyi és a magyar irodalmi hagyományhoz, még ha fekete bárány vagyok is. És tudod, miért hiszem azt, hogy idetartozom? Azért, mert nem mi, hanem a Bács vezet minket, akié vagyunk mindannyian: – Bács uram, magáé-e ez a sok juh? – Hát a fehérek igen. – S a feketék? – Azok es.


Zsidó Ferenc

1976, Székelyudvarhely. Székelykeresztúron él.



Sántha Attila 1968-ban született Kézdivásárhelyen. Középiskoláit szülővárosában végezte (1986), a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–angol szakos tanári diplomát (1995), majd Szegeden doktorált (1999). 1992-től az Echinox magyar oldalainak szerkesztője volt, 1994 decemberében az Előretolt Helyőrség folyóirat egyik létrehozója, amelynek – később könyvsorozattá alakult formájában is – szerkesztője. Első verseskötete 1995-ben jelent meg, Münchhausen báró csodálatos versei címmel. Volt államtitkári tanácsos, a Sapientia EMTE irodavezetője, a kézdivásárhelyi Zelegor kiadó alapítója, 2002–2004 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) ügyvezetője, 2004–2005-ben elnöke. 2019-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Jelenleg Kézdiszászfaluban él. Legújabb kötete: Ágtól ágig (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021).


Összes hónap szerzője
Legolvasottabb