Divinus

Egykor a Laktanya utcában volt a „Cs. és Kir. Haditengerészet Dunai Részlege, a Budapesti Tengerészkülönítmény. Az Osztrák–Magyar Monarchia összes nemzetéből sorozott legénység közel fele magyar volt”, emlékezik egy tábla, majd büszkén hozzáteszi: „Utolsóként vonta le a hadilobogót 1918. november 6-án, Budapesten.” A Monarchia és a Magyar Királyság romjain létrejött állam vezetője aztán egy „ellentengernagy” lett – sokat írtak ennek a sokszoros abszurditásáról, nem akarom megismételni. Egy szárazföldi ország és nép számára a tenger­illat részegítő lehet. Vagy álomszerű. Kaland, aminek végeztével hazatérnek a hajósok – az óbudai laktanyából pedig prózai lakásokat alakítanak ki. A régi gyárak is erre a sorsra jutottak, akárcsak délen, a Közvágóhíd környékén: itt egy szeszgyár helyén építettek óriási lakótornyokat. Egy-egy kémény és natúrtéglás gyárcsarnok menekült csak meg.

Még északabbra pedig, egy elhagyatott gázgyár gombaszerű, az 1910-es években épült, szeszélyesnek és játékosnak tűnő, de valójában nagyon is pontos és fontos feladatokat ellátó tornyai mellett szintén natúrtéglás negyedet építettek. A Graphisoft Parkban van többek között a Microsoft és a „SAP”, a vállalatirányítási rendszereket készítő cég magyarországi székhelye. És persze a legendás cég, a Graphisoft központja: az általuk kifejlesztett épülettervezési és -modellezési rendszereket, mint írják, „több százezer építész használja 108 országban és 27 nyelven”. A hangulatos parkban, a házak és a Duna-parti sétány között göcsörtös platánok, padok, sétautak, szobrok. Megörökítették Steve Jobsot, kezében mobiltelefonnal, egy Rubik-kockát, a megfáradt Héraklészt és egy sakkjátszma végjátékát. És itt van „Satoshi Nakamoto” is, arca fényesebb, mint teste, a „bitcoin” megalkotóját még senki sem látta, senki sem tudja, ki rejtőzik a név mögött. Nem lehetett könnyű szobrot alkotni róla.

Az „International Business School” a gázgyár felújított irodaépületeiben működik, a Graphisofttal szomszédos parkjában kényelmes pavilonok, nagy sakktábla a friss játékosoknak, kosárlabdapálya, mögötte egy falon Neumann Jánosra, Wigner Jenőre, Gábor Dénesre és más tudósokra emlékeznek. A többségük Nobel-díjas és világhírű, és nem Magyarországon alkottak. A Graphisoft és alapítója, Bojár Gábor Budapesten alkothatott, és remélhetőleg az üzleti iskola tehetséges diákjainak sem kell elhagyniuk Magyarországot, ha boldogulni akarnak.

A „gázgyári lakótelep” zárványnak tűnik. Sárga falú, magyaros-népies, szív- és tulipánmintájú zöldablakos házaik egykor a munkásoknak és a tisztviselőknek épültek. A földszintes és emeletes házak, verandák, fedett lépcsőfeljárók, tornyocskák, masszív terméskőburkolatok, fadíszek a Wekerle-telepre emlékeztetnek. A régi fényképeken hangulatosnak tűnő házak most sincsenek rossz állapotban, bár nem túlságosan takarosak, díszeik is mintha megkoptak volna a platánok között, sok helyen pereg le a festék, a fakorlátok foghíjasak, a lépcsők töredezettek. Egy zöld faajtót, úgy tűnik, már sokszor festettek, a környéke is gondozott. Középen kis rés a leveleknek, nagy, szintén zöldre festett láda a reklámoknak. Az utólag épített fehér garázssor egyik kapuján reklámanyag foszlánya: „En Provence”. A „Bogárkövet Óvoda” neve első látásra meglep, nagy, szép kertjén felirat: „Védjük hatlábú barátainkat!” Hátul kiskertek, mellettük szűk út vezet az Aquincumi Múzeum rommezője mellett a vasúti töltés felé. Előbukkan a gyártorony, az, ami a Pogány-torony felől, az Aranyhegyről olyan távolinak tűnt. Közel van, hatalmas, ontja a füstöt.

A túloldalon egy amfiteátrum alapjai – itt volt a római polgárváros. Itt volt a hatalmas birodalom határa. A limes. A romok nem mesélnek az opálos felhők alatt. A nap izzik mögöttük, de nincs ereje áttörni a rétegeit. A birodalom emléke sem elevenedik meg; túl erős a jelen. Az amfiteátrum mellett előbukkan az Aranyhegyi-patak, már harmadszor megyek át rajta. A közelben folyik a Dunába. A partján lakótelep kezdődik, a hatalmas panelházsorok térnek vissza. A földszinti erkélyek körül kiskertek, a legtöbbet körbekerítették. Mindegyiket másképp. A gázgyári lakótelep túlparti hátsó kertjeire rímelnek. Úgy látszik, a saját kis földdarab birtoklása és művelése, a magánszféra erősebb, mint a „közösségi terek”. A kiszuperált csővezetékekből kialakított rózsalugas, a saját virág, a saját alkotás, a saját játék izgalmasabb, mint a tervezőasztalnál kitalált koncepció.

A panelek mögött kezdődik a „Római”. Villának talán nem is nevezhetnénk a sok mértéktartó, finom arányú és finoman díszített családi házat, amik főleg a két világháború között épültek a Duna-parti negyedben. „Annál szerényebbek és szegényesebbek, még inkább gyakorlatiasabbak”, írja Esterházy Péter. Az egyik ilyen ház lépcsőfordulóján óriási fekete kutya folyik szét, lábai lógnak a lépcsőfokokon. A korláton borostyán csavarodik, fölötte a falon vékony szobor, lányakt ágaskodik, kinyújtott kezében váza.

A Római-part sokáig üdülőhely volt a város szélén. „Külvárosnak nem lehetne nevezni, bár távol esett a város központjától, akik itt laktak, bementek a városba, ami előzetes fontolgatást és elszánást, azaz döntést igényelt” – írja a Rómairól Esterházy. 1954-ben ide, a család kis nyaralójába költözött be az Esterházy-család. Előtte Horton, egy kelet-magyarországi faluban éltek kitelepítve, mint sok száz magyar nemesi és polgárcsalád. Az író haláláig, 2016-ig a nyaralóból átalakított házban lakott a családjával.

Péter, az Esterházy kivételes író volt, kivételes származása párosult tehetségével és empátiájával. Sokaknak ez nem adatott meg. Talán származása is szerepet játszott abban, hogy ilyen könnyed tudott lenni. Persze ez nem elég, ez csak az alap lehet. Jó esetben. Írásai szétmarták a diktatúra és bürokrácia nyelvét. Magam sokáig csak kacérkodtam vele, de egyszer, amikor betegen feküdtem, a Budafoknál már citált Kis magyar pornográfia sorai igazán megfogtak és megérintettek. Sőt, megnevettettek. Esterházy nemcsak nagy író volt; jó ember és jó emberismerő is. A strandfürdő csúszdáival szemben lévő háza, ahogy mesélik, hangulatos vacsorák, nagy baráti összejövetelek helyszíne volt. Barátai és írótársai, Vámos Miklós, Dragomán György és Daniel Kehlmann, olvasom, alapítványt tettek, alkotóház lesz az egykori otthonból. Az Emőd és a Boris utca (utóbbi táblájára az s betű mellé kézzel z betűt rajzoltak) sarkán álló fehér épület most üres. Redőnyei leeresztve, az egyik félrecsúszva. Garázsajtaja félig nyitott, benne talicska. Az ajtó mellett villanyvezeték kígyózik. Mellette szintén kígyózó, hosszú, vékony, fekete gyertyatartó áll a földön egy falevélkupacon. Remélem, az alkotóház szebb és jobb lesz, mint a városligeti „Kertész Imre Intézet”, ahol intézet lett egy emberből, aki nemrég még élt, ahol institucionalizáltak egy életművet, ami nemrég még élő volt és izgalmas. Van ebben valami törvényszerű, szomorú és közhelyszerű – de olyan jó lenne ez egyszer kikerülni ezeket a csapdákat!

A Római-partnak „volt egy mondén sávja csónakházakkal, stranddal, víziélettel. Ennek fokozatosan lett vége, részint a Duna szennyeződése, részint a szórakozási szokások megváltozása okán, a víziéletből teniszélet lett vagy semmilyen, a fürdőzők pedig áttelepültek a főutca mellett lévő strandra” – írja Esterházy. Sokáig a Római volt Budapest számára „a” strand. A part. Huszonhárom csónakház volt itt, sok étterem és csárda. Micsoda nevekkel: a „Nap néni” és a „Nap bácsi” mellett a „Haraplak” és „Bivalyos” várta az éhes fővárosiakat. Nemcsak „Nap néni” és „Nap bácsi” emléke mosolyogtat meg. A folyóval párhuzamosan futó Királyok útja „Árpád király” és „Zsigmond király” útjára emlékeztet, Krúdy és útja villan elém, a ringó kocsi, a mesés Óbuda, a mesés Duna, a Római és Esterházy, az irodalom felszabadító játékossága, a lelkek rokonsága.

A part felé sétálva gyorsan visszatérek a valóságba. Farostlemezbe burkolt, félbemaradt építkezés mellett, összefirkált falak, bádogkerítés mögött apartmanház, a közepén ormótlan fekete csík. Mintha megcsúfolná a nevét, a „Divinust”, amit a homlokzatára írtak. Régi fényképeket nézve az egykori „Postás üdülő” korábbi állapotában vonzóbb volt. Szállodákat, üdülőket gyárak, biztosítók, de munkásegyletek és újságok is építettek a parton. 1950-ben aztán mindezeket elvették a tulajdonosaiktól. Peterdi Pál, az egykor híres humorista szerint a Római lett a „proli Riviéra”. Nemcsak a Magyar Postának, hanem több állami, fővárosi intézménynek, gyárnak, magának a Fővárosi Tanácsnak és az állampártnak, a Magyar Szocialista Munkáspártnak is volt üdülője itt. A legtöbb most romos és zárva van – a „Divinus” inkább felemás kivétel, ami a szomorú szabályt erősíti.

A Béke II. csónakház előtt három sín fut a Duna felé, mellette csörlő, hajóoszlop. Kapuján eladó hajókat hirdetnek. Tél van, nyáron minden barátságosabb, de ilyenkor talán őszintébb is a táj. Futnak a felhők, néha felerősödik a szél. Egy szemetes körül varjak guberálnak. Hosszú farkú, színes madár száll közéjük, elkergetik. A „Fellini” zárva, a „kultúrbisztró” nyáron nagyon hangulatos, az „Evezős sörkert” szép faverandája is. „Hekk evők paradicsoma”, írták az egyik bódéra. A palából, fadarabokból összeállított kopott, lapos házikókból jellegzetes szag árad, mintha a víz, a fürdés, a kirándulás illata lenne, egy-egy pillanatra életre kelnek a régi nyarak. „Balatoni hekk frissen a Dunából”, áll egy fekete táblán krétával. A bódék mellett elhagyott üdülők nagyobb tömbjei, az egyik eladó, nyersbeton homlokzatán fácska nő. „Monte Christo”, írták elé egy fakeretre, körülötte fémhordók, kidobott radiátorok, törött üvegek. A soroksári partszakaszra gondolok, a gondozott Duna-sétányra, a szép pavilonokra, a makulátlan pázsitra, az ápolt századfordulós csónakházakra. „A Római-part mindenkié. Figyeljünk egymásra”, hirdeti egy tábla. Szemben Újpest gyárai és a vasúti híd.

A hídon csak egy vágány fut, mellette bicikli- és gyalogút. Tévedésből a bicikliútra érek föl, a szigorú korlátok között nincs kedvem átmenni a gyalogosok közé. Az acélelemek között előbukkan a túlpart, szemben egy gyárkémény és egy többemeletes, néhány egymásra rakott lapos villára emlékeztető ház, jobbra az Óbudai-sziget. A szűk zöld korlátok között úgy érzem magam, mint a repülőtéren a sorban álláskor. Nem fordulhatsz vissza, végig kell menni az úton. Előbb az egyik, aztán a másik irányból süvít el mellettem a vonat. Az acélháromszögek mögött előbukkannak a belváros körvonalai, a Margit-sziget, a Parlament, a Vár és a Várhegy épületei. Fölöttük látszik a nap korongja, talán vékonyabb a felhőréteg, de nem üt át a fény. A folyón uszály, éppen fordul, a tompa, sziluettszerű városkép sokáig elkísér.

Részlet a Budapest most című készülő könyvből. Muszatics Péter friss Budapest-portréja a Helikon Kiadónál jelenik meg 2025 októberében.

‍