No items found.

Ébredő erők

XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 09. (887.) SZÁM – MÁJUS 10.

Sánta Miriám első önálló kötete 2019-ben jelent meg Hétfőn meghalsz címmel: az urbánus környezet fojtogató légkörét, a monoton hétköznapokban élő egyén önmegvalósítási kísérleteit, a kispolgári élet mozzanatait megelevenítő háromciklusos versegyüttes. A 2023 végén, háromévi gondos munka gyümölcseként napvilágot látott Kilenc szabad növény a felismerések; spirituális, térbeli és időbeli utazások; illetve a gyógyulás kézikönyve. Akárcsak rövid felvezetőmben, a kötetben is visszatérő motívumként jelenik meg a hármas szám, illetve annak többszörösei (hat, kilenc, harminc, harminchárom). Számmisztikai megfejtésekre jelen esetben nem térek ki, a hármas szám mégis középpontja lesz értelmezésem első felének. A három szimbolikus jelentésének legkézenfekvőbb meghatározásából indulok ki – a különböző vallásokban és hitvilágokban ez a teljesség szimbóluma –, a kötetben indákként egymásba fonódó témák összefoglalásának érdekében, a következő kérdésekre keresem a választ: mit jelent és hogyan nyilvánul meg a kötet szintjén a teljesség? A versekben látszólag ellentétes értékek, témák, hitvilágok kerülnek egymás mellé: a sarjadás és lebomlás, kozmikus és földi, spirituális és biológiai, mozgás és mozdulatlanság, humán és nonhumán, szent és profán, keresztény és pogány, jelen és régmúlt, közel és távol, betegség és gyógyulás dichotómiái a kötetben egymásba integrálva léteznek.

A Szakadékok című vers spirituális szférájából (az ember mint üres edény, melynek – saját tehetetlenségével szembenézve – nyitottnak kell lennie a külső tér energiáinak befogadására) A körteformához című alkotás révén a makróból mikróba zuhanunk: megjelenik előttünk a női test, a mérgek és gyógyszerek, Frida Kahlo, egy harmincas fehér férfi magánya. „Amikor betör, még nem veszed észre. / Percek kérdése, mire a tablettákhoz nyúlsz, / lenyelsz egyet, behúzod a függönyöket / és takaróba burkolod magad, imádkozol, / pedig nem hiszel” – a Via Dolorosa, Krisztus keresztútja, a Golgota felé vezető keresztény zarándokút fontos helyszíne, amely a versek kontextusában belső zarándokúttá alakul át – a magányból való kitörés, kegyelemkeresés megkeseredett kísérlete. „Gyönyör és fájdalom ugyanott lakik, / az elme templomában, ahol / most áldoz éppen egy szatír magánya” a zarándoklat a belső úton az anyatermészet felé halad, közben mitológiák váltják egymást: keresztény, görög, germán, mazdaista (zoroasztrista), ázsiai. A kilenc növény ráolvasása révén, mely egy óangol–szász nyelvemlék fordítása, megérkezünk a germán mitológiához – Odin megteremti a kilenc világot, Jörmungandr a Föld köré csavarodik. Nonhumán világ öleli magához az olvasót, néha a levelek és virágszirmok lassú simogatásának, néha tüskék szúrásának és indák szorításának tapasztalhatjuk ezt a burjánzó univerzumot. A kilenc növény ráolvasása és a Kilenc szabad növény című versek a patetikus hangnemüknek köszönhetően a természet erejéhez, hatalmához, a gyógynövények életet adó varázsához intézett ódákként is értelmezhetőek. Sokszor a természetben is felborul a világrend, a versek helyenként Isten lányáról, Hold felé forduló napraforgókról, keselyűk temetéséről beszélnek: egyensúly és káosz ütközik a megjelenített világokban. A Szénafüveken is nyíló Volga-menti hérics a béke illúziója által mámorított földre hozza a háborút, akárcsak a Nu sunt singur pe munte című vers – kollektív és egyéni traumák megtestesítői ezek a versek. A Máramarosi álom 2021-ből című versben az erdőben táborokat verő háborús menekültekről, társadalmi feszültségről és kiszolgáltatottságról olvashatunk. Az említett versek történetei és témái nemcsak a közelben zajló háború miatt aktuálisak, ezek az alkotások a háború tragikumán keresztül hívják fel a figyelmet általánosabb társadalmi és kulturális problémákra: az empátia és a „másik” helyzetébe való belegondolás, beleélés hiányára, az előítéletesség és a bezárkózottság veszélyére.

A kötet szintjén feltűnően sokszor jelenik meg a víz motívuma, mondhatni átcsobog a sorok között… Sánta Miriám verseinek, akár a víznek – áramlásai vannak, éltetnek és megfullasztanak, néha viharzó tenger tajtékzó hullámai, néha sziklák között csörgedező források: „a vizekből mind a mi arcaink / néznek vissza ránk”. A kérdés, hogy van-e valaki, aki irányítja a vizeket? A már említett változatos, szinte kiszámíthatatlan áramlásokból következtetve, a vizek, akár az érzelmek is: irányíthatatlanok – ám a rend és egyensúly hiánya nem jelent káoszt, sokkal inkább a természetes kicsapongás és vadság megelevenítéseként értelmezhető. A kötet záróverse a Szamothrakéi Niké szobrát eleveníti meg, mely egy tengeri csata győzelmének emléke: a repülés, szabadság, a szelek erejének megtestesítője; az önfeledtség egyetlen gátja a márványkemény beidegződés, melynek legyőzése szükséges a teljes élethez. A vers reményt ad arra, hogy a tajtékzó vizek felett is győzni lehet kitartás és megértés által, az áramló érzelmeket kezelni és irányítani lehet a beidegződések elengedése által.

A Beszéd a völgyből című vers egy szokatlan, de kiválóan működő parafrázis: ironikusan játszik rá a krisztusi példamondásokra, cseles egymásba fonódó sorok által vonja be játékába az olvasót. A transzcendencia mindig más arcát mutatja a kötet verseiben: különböző istenek és vallások tárulnak a spirituális kalandor elé. Úgy látszik, Isten elveszett a kilenc világban, a kilenc szabad növényben, a keresztúton, a dakhmában és a Maglû rituáléban. A verseknek sajátos dinamikájuk van, egy különleges hullámzás, mely a tudatot ismeretlen partok felé mossa, a rituáléban való részvétel, a beleélés fontosabb bármilyen megfejtésnél.

A kötet verseiben az urbánus környezet, az emberi életterek összefonódnak a nonhumán világgal – nincs többé „tiszta természet” és „csupán emberi” környezet, a kettő együtt létezik. A városi környezetbe helyezkedő természeti elemek központi témái a kötet néhány versének: „állva felnéztem a levegőt meglovagoló / keringő sirályokra / hasuk az utcai lámpák / hullámaitól fénylett / melegebb csillagok / kihűlt neonok között” – A kupola forog című alkotás a gépek és természet hibriditását emeli ki. A humán és nonhumán világ határai elmosódnak: Isten lányának mellkasába gépezetet ültetnek, a kötetbe illesztett képek egyikén a völgyben virágzik egy törött műanyag szék. Fontos külön kiemelni Sánta Miriám saját fotóit, melyek nemcsak látványosabbá, „színesebbé” varázsolják a kötetet, hanem a verseket is tökéletesen kiegészítik vagy megerősítik: hangulatban és témában a fekete–fehér képek beleillenek a kötet világába. Magányos entitások, kerítésre akasztott alvó vasak, virágzó rét közepén a szék, kidőlt vagy meghasadt fák (akár Jörmungandr teste, a földet ölelik), nádtető alatt burjánzó bogáncs, végül a Szamothrakéi Niké repülését imitáló elmosódott fotó – poszthumanizmusra hajazó képek, melyek a magunkra hagyatottságot, hideg valóságot, az ürességet tárják az olvasó elé. A Szénafüveken nyíló virágok, a fák felett vigyázó Hold révén pedig a remény fehér foltjai is bekúsznak a kötet világába.

Sánta Miriám kötete első olvasásra nehezen emészthető, intertextusok által motivál az utánajárásra, megismerésre, felfedezésre. A szerző nem hagyja az olvasót mankó nélkül, a kötet végén jegyzet is olvasható, mely az utalások egy részéről lerántja a leplet, ám a többi rejtett kincset a figyelmes befogadónak kell kihalásznia a tengerből ahhoz, hogy az asszociációk labirintusát kiépíthesse magában.

Sánta Miriám: Kilenc szabad növény. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2023.

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb