Egyikünk nem tévedhet (rövidprózák)

Egyikünk nem tévedhet

„You want it darker, we kill the flame”

(Leonard Cohen – You Want It Darker)

„Kdo sní o piss hrátkách

Jana splní vše více než vrchovatě.

Fantaziím se nekladou meze”

(Ondřej Hanus – Královna mokrého království)

Ült az ágy szélén, a combját szorította, a körmei a bőrébe vájtak, próbálta visszafojtani tehetetlen dühét, ignorálni a fájdalmas szavakat. Válaszként csak teátrálisan az égbe akarta dobni a karját, mintha egy sötétben is, a tévé halvány fényénél látható vállvonás lenne, de a felfelé tartó lendület hirtelen ellentétes irányú mozgásba váltott. Az ágyra csapott mindkét öklével, és torkát valami hátborzongatóan idegen és embertelen üvöltés hagyta el. Egyszerűen csak elege volt és belefáradt. Valami kitört belőle, de az önkontroll visszatért, és ahelyett, hogy valamit mondott volna, valamit, amit abban a pillanatban megbánt volna, hiszen nem akart mást, csak fájdalmat okozni. Racionálisan nyilván belátta, hogy nincsen igaza, nem is lehetett, de most, most nem volt racionalitás, csak a torkából kitörő embertelen, de nem állati üvöltés. A másik felé közeledő ököl, ami végül csak a matracot érte.

Neked mégis mi a fasz bajod van?, hangzott a kérdés, amire válaszul csak felállt, és a konyhába sétálva, minden egyes lépésnél a padlóhoz verve a talpát, mint egy duzzogó kamasz, kivett a dobozból egy cigit és kiment az erkélyre, és részben megszokásból, részben dühből jó erősen csapta be maga mögött a folyton beragadó ajtót. Rágyújtott, és a füstöt mélyen leszívva bámult maga elé.

Az asztal közepén táncolva, ha lehet táncolásnak nevezni a részeg egyensúlykeresését, artikulátlanul üvöltötte a Psí Vojácitól a Černý sedlo dalszövegét, a Bez konce a začátku, vrženej do světa, upletu si oprátku, bez konce a začátku részt teljesen átélve. A kezei, bár egyensúlyt és támaszkodót is kerestek a levegőben, pisztolyt formáztak, ha lett volna nála, biztosan elsüti a kocsma plafonjába, vagy a saját halántékába, hogy az upletu si oprátku sornak hangsúlyt adjon. Ehelyett azonban csak az asztal lába tört el és egy lányra esett. Később azt írta a groupchatbe, másnapos, sajgó, emlékek után darabokra zuhanó fejjel, hogy annyira kicsi mellei voltak a csajnak, hogy majdnem eltörte a csuklóját, és nem volt miért elnézést kérnie, mert nem volt mit megmarkolni esés közben. Az első reakciója nem páni félelem volt, amikor zuhanni kezdett, hiszen hozzá volt szokva, hogy csetlik-botlik, mind részegen, mind józanon, azonban ahogy a lány szemébe nézett, pánikolni kezdett, mert azt hitte, esés közben szemen ütötte, és bár a véralkoholszintje azonos maradt, hirtelen józannak érezte magát, azonnal felugrott, majd a lányt is felhúzta, és ismét a szemébe nézett, már elnézést akart volna kérni, amikor realizálta, hogy nem tőle vérzett be a szeme, és nem is vérzett be a szeme, hanem egyik írisze barna volt, a másik meg kék. A pánik elült, és átadta a helyét ismét a jóleső részegségnek, és nagy nehezen, a nyelve folyamatosan bele-beletörve, nem tudván, hogy angolul vagy csehül szólaljon meg, így végül magyarul kezdett bocsánatot kérni, meg valami borzasztó szójátékot is elsütni azzal, hogy hát ő beléesett, szó szerint is, meg átvitt értelemben, azonban észbe kapott, és végül csak kinyögött egy sorryt, és az este hátralevő részében bűnbánóan, a wc kivételével, mindenhová követte. Részben mert tényleg sajnálta, hogy ráesett, és őszintén bűnhődni és kanosszát járni akart, amibe természetesen az is beletartozott, hogy az összes további fogyasztását ő fizette a lánynak, részben pedig mert a részeg agyát nagyon stimulálta a kétszínű szeme, emiatt magában el is nevezte a lányt Janának, pedig a bemutatkozás során kiderült, hogy Eliška, Janus után.

Megtalálta az erkélyen a telefonját, amit egész este keresett, és a groupchatben olvasott vissza arra az estére, amikor találkoztak, át-átugorva a számára kínos részeket, illetve a korábbi veszekedéseikről való panaszkodást. Csak ez az este érdekelte, az, amikor ráesett, keserűen mosolygott, és a feje fantomfájt a másnap emlékétől, már világosban ért haza, és írt egy meglepően normális és typomentes üzenetet főnökének, hogy nem tud ma bemenni, mert lebetegedett, és az orvos csak másnapra adott időpontot, mikor délután felkelt, első dolga volt, hogy beszámolt a groupchatnek, természetesen, annak ellenére, hogy ismerték, borzasztó macsó éllel írt a lányról, végig Janának nevezve Eliška helyett, emiatt aztán, mert a nevek összekavarodtak, nehezen is találta meg Facebookon, és az event résztvevői se segítettek, mert miután szinte mindenki valamilyen magasabb pontszámmal ráilleszthető volt, nemtől függetlenül, az arthoe skálára, ezért mindenkinek fekete-fehér képe volt, így aztán a szemei, amire leginkább emlékezett a lábai mellett, Martens bakancs, harisnya, és egy kicsivel térd fölé érő szoknya, avagy az öltözet, amitől teljesen megőrült, mondhatni rajzfilmbe illő farkasként guvadt ki a szeme, esett le az álla a padlóig, és a nyelve vörös szőnyegként gurult a lány lábai elé, hogy arra lépjen a föld helyett, a group-­chatben ugyanazt a jellemzést adta, mint valamelyik Isabelle Huppert által játszott karakterről: ha ott helyben leszúrna, még elnézést is kérnék tőle, hogy összevéreztem tökéletességét. Bárcsak én lennék a járda, amire lép, bárcsak én lennék a lábtörlő, amibe beletörli a bakancsát, bárcsak én lennék a wc, amire ül. A forró, az aprócska fürdőt szaunává változtató, másnapkúráló zuhany alatt az összes, a lányról szóló fantáziája olyan szcenáriók körül zajlott, ahol Jana valami egyiptomi/római királynő vagy császárnő, és egy hatalmas pálmalevéllel legyezgeti, vagy több izmos, izzadságtól csillogó testű, meztelen, így régimódiasan szólva – hiszen valamikor az ókorban, esetleg valami mitikus fantasy világban játszódva – szerecsen férfivel együtt cipeli a hátán egy hordszékben, akiknek hatalmas férfiassága lusta ingaként köröz a föld felett minden egyes lépésnél, akik nyilván napokon át tartó élvezetet nyújtanak neki, ellentétben vele, aki emiatt folytonos megaláztatásnak van kitéve, nemcsak Janától, hanem a többi szolgájától is, vagy mikor vendéget fogad, az arany, ékkövekkel díszesen berakott trónról lelépve lépcsőnek használja.

A körmére égő cigaretta rángatta ki kellemes emlékképei közül, és most itt tartunk, hogy Jana nem Jana, hanem egyszerű és mindennapi Eliška, véget ért a rejtély és a misztikum. Nem mintha ez probléma lett volna számára, hiszen a fantáziájában és emlékeiben továbbra is Jana maradt, de mégis ott volt Eliška vele. Minden nap. Sosem gondolta, hogy egyszer ennyire stabil lesz, hogy képes megtartani valakit, valaki kibírja őt két hétnél tovább (az igazsághoz hozzátartozik, amit maga se vallott be, hogy direkt üldözte el a másikat a kapcsolatból, mert félt szakítani). Közösen fekszenek egy ágyban, néha egymás kezét fogva, néha a telefont bámulva, valami érthetetlen algoritmus által ajánlott kispolgári szemét fehér zaja ömlik rájuk a tévéből. Minden jó. És mégis üvöltenie kellett artikulátlanul. Pedig csak egy teljesen normális, mindennapi veszekedés volt. Nem különösebb, mint az összeköltözés utáni wc-ülőke-problémák. Nem érdemelne egy artikulálatlan ordítást. Nem érte meg belefáradni, önkontrollt veszteni, hiába fájtak a szavai. Bagatell ügy. Mint valami régi magyar színész ripacskodna: B Á G Á T E L L!

Dühtől remegő kézzel gyújtott rá újra, és próbált lenyugodni. Valamit érthetetlenül motyogott maga elé és a telefonját bámulta, próbálta ismét megtalálni Janát. Vele sohasem veszekedett, bármilyen megalázó is volt vele szemben, soha nem érezte magát megsértődve, nem fájtak a szavai. Nem úgy fájtak a szavai. Végül megtalálta ismét a prágai kiskocsmákat, az eldugott underground helyeket, a részegségeket. A közös örömöket. Vett egy mély levegőt, messzire hajította a cigit, és bement. Eliška dühösen tekintett rá, de nem vette észre, bocsánatkérően nézett Janára és csókolgatni kezdte a lábujjait, amire Eliška elhúzta a lábát, és véletlenül arcon rúgta. Jana direkt megrúgta. Ettől csak jobban beindult. Minden jó, mondta Kirillov, és fejbe lőtte magát.

A fekete hajók megették az égboltot

A visszapillantó tükörben megpillantotta a napszemüvegét és a baseballsapkáját. A telefonja előlapi kameráját magára irányította. Még egyszer ellenőrizte, hogy minden rendben van, majd megnyomta a ’Live’ gombot és beszélni kezdett.

Sziasztok, üdvözlök újra mindenkit. Továbbra is elnézésetek kell kérnem, de nem vagyok jobban. Tudjátok, hogy nem szeretek nagyon magamról beszélni, de az utóbbi időben több jogos kommentet és ­tweetet kaptam a show minőségével és hosszával kapcsolatban. Ez teljes egészében az én hibám. Mint tudjátok, az orvosok úgy döntöttek, hogy tele kell nyomni az agyamat lítiummal, csak így tudok a társadalomban funkcionálni. De sajnos amit eddig szedtem, azzal nagyon fos mellékhatások jöttek, nemhogy nem segített, de csak szarabbul lettem, szóval úgy döntöttek, hogy gyógyszert kell váltanom, ami persze nem olyan egyszerű, mert ezek a szarok jobban függővé tesznek, mint az angolok a kíniakat az ópiummal, szóval az elmúlt pár hétben lejövőben vagyok. Kurvára nem ajánlom senkinek. Nagyon szar. Nem is tudom, hogy mondjam, az idősebbek közületek talán emlékeznek a kazettára, na annak elődje a mágnesszalag, még régibb technológia, de ugye újrahasznosítható, felveszel rá valamit, letörlöd, felveszel rá valamit, letörlöd, ha ezt elégszer csinálod, a szalag elkopik és a felvételben kihagyások lesznek, esetleg halványan beszűrődik a korábbi felvétel, na, én pont így érzem magam, az agyam jelenleg pontosan ugyanilyen elhasznált szalag, ami nagyon üres, de valahogy mégis beleszűrődik halványan a korábbi felvétel, és minden összefolyik, mert az idegsejtjeim követelik a lítiumot, ami nélkül nem tudok funkcionálni, de nem kapják meg, mert váltani kell. Az elmúlt hetekben és még egy darabig így fogok létezni, de the show must go on, ahogy mondják, így, hogy ne érezzem magam még szarabbul, hogy lelépek a patreon pénzetekkel, amiért nagyon hálás vagyok, továbbra is csinálom, még ha a minőség nagyon is megszenvedi. Na de most, hogy ezt megvallottam, kezdjük is a heti műsort, ott hagytam abba… hol is hagytam abba? Ja igen, MKULTRA és MKNAOMI, szóval a CIA agykontroll- és agymosáskísérletei. Ugyebár ezeket hivatalosan. Hivatalosan! Befejezték, azonban ugye miért hagynának abba egy programot, ami működik, főleg, hogy már Dulles vezetése alatt kiépítették az államot az államban, a mélyállamot. Hogy honnan tudom, hogy működött? Egyszerű. Charles Manson. Igen, ő. David Smith, aki a Haight-Ashbury Free Clinicen dolgozott pontosan akkor, mikor Manson oda járt, nos, neki teljesen véletlenül volt egy olyan projektje, ahol LSD-vel és amfetaminokkal kísérletezett patkányokon, és érdekes módon pont hogy hasonló változások mentek végbe a patkányokon. Kialakult egy vezérfigura, aki köré a többiek gyülekeztek, akinek saját háreme volt. És nagyon erőszakos viselkedésük volt. Érdekes. És ki finanszírozta az egészet? A National Institute for Mental Health. És kinek volt az természetesen a fedőcége? A CIA-nek. Természetesen miután Mansont letartóztatták, hirtelen volt egy betöréses rablás az HAFC-be, és természetesen a Mansonra vonatkozó papírok tűntek el. Hmm, érdekes. Mindenesetre tudunk Manson és a Tate/LaBianca gyilkosságok között egyenes vonalat húzni JFK-től kezdve egészen Timothy McVeighig. Az összekötő személy Louis Jolyon West. West látogatta meg Jack Rubyt Oswald megölése után, West látogatta meg Sirhan Sirhant RFK megölése után. És Patty Hearst történetében megjelenik. Megérne egy külön epizódot, és ígérem, egyszer elkészül, csak rengeteg információ terjeng róla mindenhol, és nehéz szétválasztani a tényeket. Mindenesetre azért annyival teaselnék, hogy nem ez volt a leggonoszabb dolog, amit tett, hanem egy publikus kísérlet keretében véletlen vagy sem, megölt egy elefántot LSD-vel. Egy kibaszott ártatlan elefántot. Nyilvánvaló, hogy ha az emberi életet nem tisztelik, miért is tisztelnék az állatokét. Legjobb esetben adományoznak valami kamu, pénzmosoda állatmentő alapítványnak. Mindenesetre én úgy gondolom, és a józan ész is erre vezet… – itt elhallgatott, és egy pillanatra ránézett a képernyő oldalán folyó chatre. – Igen, pontosan, ezt akartam mondani. Nyilvánvalóan az a dolguk, hogy hazudjanak, nemcsak a vélt vagy valós ellenségnek, hanem a saját kormányuknak is. Egyszerűen a természetükből fakad. Plusz nyilvánvalóan, ha igaz, amit mondok, és azért túl sok összefüggés van, hogy ne legyen… mármint nyilván nem az volt a céljuk, hogy egy random emigráns lengyel rendező feleségét megöljék. Az csak mellékhatás volt, mondhatni, ahogy az is, hogy ezzel megölték a hippikorszakot, nem mintha az nem falta volna fel hamarosan saját magát külső segítség nélkül, hanem azt mondom, hogy Manson kísérlet volt arra, hogy a való életben is működik-e a dolog, és valóban működött, hogy képesek-e néhány kölyköt és kis csajt rávenni arra, hogy öljenek, idézőjelben, parancsra.

Csöndben ült, a képernyőt bámulva, és a kommenteket olvasta. Válaszol majd egy-két kérdésre, mint szokott. Az egyiken felnevetett.

– Úgy látom, megérkezett egy troll. Már nagyon hiányzott. Aszondja, és akkor miért nem ölnek meg engem is? Egyrészt, miért? Nincs értelme. Nem vagyok Danny Casolaro, Gary Webb, vagy épp Stieg Larsson, akit az Olof Palme halálába való túl mélyre turkálás miatt öltek meg, gondolom, klasszikus ex-gladiós svéd neonácik, no nem mintha megszűnt volna a Gladio. És tudom, a Gladio csak Olaszországra vonatkozik, de ugyanez a program volt mindenütt Európában, csak más néven, de ez a legpublikusabb, legközérthetőbb. Belgiumban ugye ők adtak életet a brabanti gyilkosoknak, a svédeknél Palmét nyírták ki, az olaszoknál 100%, hogy Aldo Morót ők ölték meg, semmi hasznot nem hozott volna az olasz kommunistáknak az elrablása. False flag volt az, drága barátaim. Meg ha már minden szentnek maga felé hajlik a keze, ’56 is Gladio volt. Majd egyszer csinálok arról is egy epizódot, de egyelőre ez csak egy teaser volt, mert hamarosan belecsapunk Olof Palme halálába. De hogy a kérdésedre válaszoljak, 1648 embern… vagyis most már 1650 embernek, NEW RECORD BOYS – kiáltott fel hirtelen, a karjait magasba emelve, majd normális hangon folytatta – beszélhetek ennek itt a másfél ezer embernek, kimondhatom az igazságot, de lássuk be, egy senki vagyok. Nem vagyok pedigrés újságíró, nem mintha nekik sok esélyük lenne, lásd még Gary Webb és Danny Casolaro eseteit, nincs millió követőm. Valószínűleg csak egy hasznos idióta vagyok. Ironikus módon végül nem drogokkal, pszichológiai terrorral oldották meg az agykontrollt, hanem egy másik, szintén kaliforniai laborban született projekttel, aminek persze én is része vagyok, meg ti is, ha az interneten töltitek életetek egy részét, márpedig nyilván azt teszitek, különben nem lennétek itt, vagyis nyilván az ARPANET utódáról, az internetről beszélek. Kedves trollkodni vágyó barátom, már nincs szükség, hogy megöljenek, hiszen, hogy egyszerű példával éljek, ha faluban élsz, zavar a szomszéd kutya ugatása, ha városban élsz, fel sem tűnik, mert a melletted lévő panelben a csávó épp veri a feleségét, alattad egy házi rave zajlik, fölötted meg épp egy új grindcore albumon dolgozik valaki, arról nem is beszélve, hogy a süket bácsika bömbölteti a híradót, kint buszok, villamosok, autók, valamint részeg angol turisták ünnepelnek, repülőgépek szállnak fel és le, kivéve ha Boeing, mert az már csak szétesik. Ez vagyok én, ez a kutya, aki hiába ugat, nem hallod a folyamatos zajtól. Hiába mondom ki az igazságot, vagy, legyünk objektívek, azt, amit annak vélek kutatásaim alapján, elveszek a tömegben. Arról nem is beszélve, hogy a különböző szocmédia appok algoritmusai és a modern hírfolyam arra kondicionált minket, hogy öt perc alatt elfelejtsük, amit előbb hallottunk, mert mindig van új, fontosabb hír. Mert ki fog arra emlékezni, hogy X-et vagy Y-t megölték, mikor két perccel később már ott a hír, hogy Z celeb A-val jár vagy épp… tudjátok ti is, miről beszélek, nem tudom, ki nevezte így, twitteren láttam valamikor, de tökéletesen találó volt, hogy nem kultúrkampfnak nevezi ezt a dolgot, mert igazából nincsenek is kultúrák, amik egymással harcolnának, hanem outrage culture-nak, vagyis a felháborítás kultúrájának. Mi ebben élünk, így nincs szükség Oswaldra, hogy ártatlanul elvigye a balhét, nincs szükség Jack Rubyra, hogy lezárja az ügyet, és nincs szükség Jolly Westre, hogy pontot tegyen a végére. A hírek és az algoritmikus hirdetések irányítanak, így nincs szükség LSD-re vagy más speciális anyagra, hogy átmossák az agyadat, csak beleraknak egy önképzőkörbe. És tudjátok, mi a nagy vicc? Hogy én is része vagyok ennek. Ugyanúgy a streamjeim is a kon­tentgyártás és az algoritmus szolgálatában állnak. Asszem, ideje befejeznem mára, sajnálom, hogy ilyen negatív ponton kell abbahagyni, de jobb most, mielőtt még nagyon belelovalom magam. Vigyázzatok egymásra. És ne felejtsetek el füvet érinteni.

Kikapcsolta a streamet, és kiszállt az autóból, hogy nyújtózzon egyet. Folyamatos, halk zúgást hallott, majd mintha egy árnyék suhant volna át az égbolton. Egyre erősödő fütyülő zajt hallott.

‍