.svg)
Emlékszavak egy tábla előtt
XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 21. (923.) SZÁM – NOVEMBER 10.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Emléktáblát avatunk ma, korábbi történések magától értetődő következményeként.
Mert az általában kemény táblák közé szorított, feszített Szilágyi István-kötetek minden egyes oldala tulajdonképpen az emlékezésről szól, arról, hogy hajdani valóságokat miként tudunk megidézni, tovatűnt vonásokat miként sikerül képpé formálni ismét.
Az emlékezésről, melynek jövőbe üzenő sajátosságait nagyon is jól ismerte.
Miért, miként történhet meg valami, amit az előre megfontolt szándék érzékelhetővé mozdít? A múlt párái miként csapódnak ismét vállunkra eljövendő időkben?
Ismét, tehát megismétlődve – ráadásul az egyszeri, a megismételhetetlen égboltja alatt.
A megismételt egyszeri – paradoxon.
Szilágyi István élete és munkássága bizonyítja, nem teljesen lehetetlen.
Csupán a dimenziók megsokszorozásán múlik az egész.
Legalább három művet hozott létre élete során.
Az egyik a saját élettörténete.
A második a szépírói munkássága, melynek kapcsán immáron országnyi, az időben tovább terebélyesedő olvasótáborról beszélhetünk.
A harmadik a több mint fél évszázados szerkesztői tevékenysége.
Élettörténetéből és írói műhelytitkaiból annyit tudhattunk meg, amennyit látni engedett.
A szerkesztőség volt az a hely, ahol a három mű dimenziói között keskeny átjárók keletkeztek, olykor olyan teraszok is, melyekről számos irányba kitekinthetett a vigyázó tekintet.
Egy ilyen terasz, ilyen kilátó az a történet, amit a Helikonnál mondott el nekem.
A szatmári diákéveiről mesélt, amikor még „az ipari proletariátus” sorait készült gyarapítani.
Egy bemutató után láthatta, amint Harag György a teljes színitársulattal megérkezett a Hungária szálló éttermének bejáratához. Harag levette kalapját: és elhajította.
A kalap átrepült a hosszú termen, és a cigányzenészek fölött is átsuhant, végül megpihent egy fogason. A zenekar tust húzott, a prímás pedig megszólalt: Na még egyszer, művészkém!
A huszadik század második felének két jeles alkotója állt akkor és ott nem is olyan távol egymástól. Én pedig e történetnek köszönhetően egyszerre kerültem közelebb minden Pista bácsi által megmunkált dimenzióhoz.
Formál ez a történet azóta is.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
