Erózió (Folytatás előző lapszámunkból)

Folytatás előző lapszámunkból

Ez a kő egy nevadai hegy mélyéből került hozzám, és kabalaként évekig itt mutatott vakbele fölé ellenkező kezével, amelyikkel nem szegezte a kődarabot a lencsének, a zsebemben hordoztam, mentette memóriájába a kamera és a mikrofon, és fellélegzett a rendező, mert ez a felvétel végre használható lesz, de ekkor a férfiba beletört a szó, és látszott rajta, hogy próbálja kibökni, de ez inkább tűnt hányingerrel való küzdelemnek, mint lámpaláznak, és ez részben igaz is volt, mert már nem bírta tovább, a lelke elfáradt és nem tudott tovább parancsolni a testének, rátört az érzés, amitől annyira félt amikor elvállalta ezt a forgatást, a követ elejtette vagy óvatosan ledobta, és térdére támaszkodva megdőlt, hogy nyugtassa magát, mélyeket lélegzett, de a jelenet abszurditását már néhányan nem bírták elviselni a filmes csapatból, ezért megvetően szisszentettek, felnevettek, bár senki nem értette, hogy tulajdonképpen miféle érzelmek törtek fel a másikban, és hogy lelkének miféle zugából. Többen is hezitáltak, hogy megkérdezzék-e, mi történt, netán biztatóan meg is érintsék a lihegő, sírdogáló férfit, de féltek, hogy az elfehéredett, csontsovány test rögtön el is törne, mert szinte nincs rajta hús, hogy a csontokat beborítva tompítsa a beható erőket, de végül csak a rendezőben gyülemlett fel eléggé az őszinte aggódás, hogy megkérdezze, tehet-e érte esetleg valamit, mire a másik mindössze annyit szusszantott, hogy túl érdes, és ebből nem sokat értve kérdeztek vissza, hogy mi túl érdes?, de hát persze hogy a kő volt túl érdes, amit a kezébe adtak, mert a formája még igen, de a fogása egyáltalán nem hasonlított ahhoz a szikladarabhoz, amit ő nemrég még magánál hordozott, nem volt képes tovább a kezében tartani és úgy tenni, mintha az, amit a kezében tart, az a kő lenne, amit évekkel ezelőtt egy nevadai hegy mélyéről felhozott valaki, mert azt, az igazit, már akkor elvették tőle, amikor kiderült, hogy mindannak a szörnyűségnek, ami vele történt, az az ignimbrit-maradvány az okozója, és ő először nem hitte el, hogy az a biztonság, amit az érintésben érzett, és az a nemes lüktetés mind csak álca volt, egy kő álcája és hazug barátsága, de most már elhiszi, sőt, most már tudja, és mégis, még ezek után is csak emberfeletti nehézségek árán képes úgy beszélni egy közönséges ignimbritdarabról, mert legalább kőzettanilag és színben is megegyezett az eredetivel, de úgy beszélni erről, mintha az a számára oly fontos másik lenne, az igenis megfárasztotta a néhány órája tartó forgatás során. Tudta, hogy össze kéne szedje magát, mert ezért van itt, hogy elmondja a történetét, hogy elmesélje annak az egy kőnek a szörnyűséges történetét. Hagyja a követ, most már mondhatja anélkül is, csak nézzen egyenesen a kamerába, hadd vegye fel a beesett, félelemmel feltelt szemet.

Először fel-alá járkált a lakásban, mert nem bírta felfogni az irdatlan fájdalmat, szemöldökét felhúzva szemét tágra nyitotta, és így lépdelt egyik szobából a másikba, kinézett az ablakon, de azon túl nem látott semmit, a világ mintha összeszűkült volna az elmúlt órában, mióta kilépett a rendelő ajtaján a kórházi folyosó fehér fényébe, nem bírta felfogni az irdatlan fájdalmat, amelynek valósága azóta elmondhatatlan gyorsasággal itta be magát testébe, a hasfala szöveteibe, és érezte, ahogy egyre inkább elönti az egészet, ott kering benne a bosszú, teste érthetetlen bosszúja, mert ellene fordult, önmaga ellen, és vonszolja őt is nyugodt mozdulatokkal a végzetbe, ezt már nem az orvos mondta, hanem benne állt össze a kép, hogy a hányás, az étvágytalanság és az elő-előtörő fájdalom, az elmúlt három hónap makacsul mozdulatlan kínja, az nem magán kívülről, hanem kizárólag belülről, a saját testéből eredhet, egyszer csak elindult benne egy pusztító láncreakció, egy lassú, csendes bosszú, amit a test valahogy úgy kitervelt és olyan jól elrejtett, hogy ő észre sem vette egészen máig, amikor a doktor azt mondta, hogy vastagbélrák, hogy habár nem fedeztek fel áttétet, azaz egyelőre meglepően egy helyre koncentrálódnak a rákos sejtek, de, hogy őszinte legyen, szerinte csak idő kérdése, mert a vastagbél már menthetetlen, de talán a kemoterápia satöbbi, bár akkor ő már kizuhant az orvosi szoba zajteréből, nem hatolt át rajta több szó és nem hallotta meg az orvos jókívánságait, amikor magába fordult páciensét kitessékelte az ajtón, és látni is csak egy nagyon kis foltban látott, és szó mintha soha nem érte volna száját, csak ment hazafelé, miközben markában szorította a sziklatörmeléket, de olyan erővel, mintha át akarná szúrni tenyerén, vagy pontosabban magába szúrni a követ, és elrejteni a csuklója és tenyere közti húsos térben.

Egymásra dobálva hevertek a láthatósági mellények a kisbusz hátsó ülésén, és tőlük balra, az üveghez egészen közel húzódva ült, önmaga csendességében, egyedül a hátsó sorban, előtte a producer és a rendező ugyancsak szótlanul, legelöl pedig a sofőr, miközben jobbra meg balra kanyarogtak a kihalt mezei úton, és néhány méterrel mögöttük haladt egy másik kisbusz megtöltve kamerákkal és egyéb felszereléssel, amelynek reflektorfénye fel-felvillant a visszapillantó tükörben, és ettől a meditatív hullámzástól, na és persze a nyúlós, ragadós fáradtságtól, feloldódva a nap sűrű történéseinek emlékében, elaludt, és mintha csak egy nyújtott pillanat lett volna az egész, ott ébredt az épület előtt, amelyben lakott, azaz ott, ahol felébresztette a rendező mosolyogva, hogy látom, nem csak nekem volt hosszú a nap, és amikor kiszállt a kisbuszból és végignézett az utcán, meglepődött, hogy a másik busz sehol, tehát ez azt jelenti, hogy őt külön hozták idáig, eddig a kisutcáig, és a rendező még hozzátette, hogy nemsokára elküldi majd a végeredményt, miután azt összevágták, és azzal az ajtót behúzta, és indultak is tovább, semmit nem hagyva maguk mögött, csak a motor savanyú, szédítő füstjét. A lépcsőn felfelé kissé beleremegett az izgalomba, még a hasfájás is eltörpült amellett, hogy mennyire várta, hogy végre lássa az egészet egyben, először a konkrétumokat, a szikladarabról, a hegyről, a hasfalába nyomódó ívről, majd az ő már-már művészi monológját arról, ahogy ők ketten egymást az évek alatt hogyan morzsolták és formálták, mintha egyikük tenger lenne és a másik a part, vagy egyikük szél és a másik sivatag, vagy egyikük gleccser és a másik hegygerinc, szóval a monológ arról, ahogy ők kívül-belül megváltoztatták egymást, és végül az a gyönyörű, hosszú snitt, amikor a reflektor elsötétül arcán, és ő teljesen eltűnik a sötétben, a fókuszt a háttérben világító erőmű piros fényeire terelve, és az ágyban fekve ebbe a látványba tényleg teljesen beleborzongott, mert gyönyörű volt az egész, ahogy így egyben elképzelte. Másnap még nem, de az azt követő délutánon beérkezett az e-mail az összevágott kisfilmről, a rendező a szövegben megjegyezte, hogy lehetnek még apróbb vágások, amíg elérik a végső verziót, de mindenképpen minél hamarabb el akarta neki küldeni, így hát itt van, kattintson a linkre és megnézheti, és így is tett, kattintott és felugrott a videó a lejátszóban, és habár szörnyen fájt a hasa már reggel óta, az izgatottság ismét enyhítette ezt, és már indult is a képsor, és ahogy sorban egymást váltották a vágások, egyre sápadtabb lett, egyre fakóbbnak érezte magát, és a végére már alig látszott ki a becsapottságból, mert amire várt, csak nem jelent meg a kijelzőn, pedig sokáig várt, tényleg sokáig, amíg a képernyő teljesen el nem sötétült, és meg nem jelent a kép helyén saját tükörképe, amiben észrevette, hogy arca mennyire beesettnek tűnik, olyan gyermekien sebezhetőnek és törékenynek.

Felgyorsított, néma drónfelvételen a távolban közeledik az erőmű négy hűtőtornya a szürke felhők és a színtelen táj között, majd a kamera lassul és ereszkedni kezd, a magasból látható a száraz mezőn egy alig kitaposott ösvény, ezt követi a felvétel, végül az ösvényen álló férfira közelítve megáll. Két keze zsebre dugva, a színpaletta kihangsúlyozza beesett arcán a ráncokat, bőre kopott fehérségét, ez a kő egy nevadai hegy mélyéből került hozzám, halkan hallani, ahogy a hideg szél végigfut a füveken, amikor a férfi jobb zsebéből előhúz egy kisebb méretű követ, és visszafogott, de annál őszintébb hangon megszólal, hazugság, ez nem az a kő, ez a kő egy nevadai hegy mélyéről került hozzám, és kabalaként évekig itt, a zsebemben hordoztam, a zsebére mutat, majd egy közeli kép a kőzetről, ignimbrit, rövid loop, ahogy láva tör fel valahonnan és megszilárdul, majd újra feltör és megszilárdul. Ismét a férfi, olyan vagyok, mint akit bármelyik pillanatban elfúj a szél, és folytatja, nemrég elviselhetetlen hasi fájdalommal fordultam orvoshoz, mint egy reklámfilm, szinte belelátni szeme mélyén a sötétségbe, de elvonja a figyelmet a szeme alatt a kiálló arccsont, tényleg ennyire madárkönnyűnek festek? mintha a bőröm alatt csak pára volnék, és kiderült, hogy végső stádiumú vastagbélrákom van, mint egy kórházi valóságshow, a fókusz mozdulatlanul a sápadt, ráncos bőrre tapad, hosszas kutatás után az alapítvány munkatársai derítették ki, hogy a kő a nevadai hegy mélyéből folyamatos radioaktív sugárzásnak tette ki a testem, sűrű váltások, Csernobil, Fukusima, még egy régi gombafelhőről is megjelenik egy rövid, vibráló, monokróm képsor, majd a Yucca hegység belsejébe tartó vonatot látni egy alagútba vezető sínpáron, tele masszív konténerekkel, a férfi hangja pedig a háttérben, mint kiderült, a szikladarab Amerika legnagyobb radioaktív hulladéklerakója mellől került a felszínre, így én magam is a radioaktív hulladék áldozata lettem, majd egy rövid, szótlan szünet után, egy vágással azonnal éjszaka lesz, és csak a háttérben fel-felvillanó piros fényeket látni, melynek előterében a MONDJON NEMET AZ ATOMENERGIÁRA felirat jelenik meg, és ennyi, kivágtak mindent.

Kivágtak mindent, a főúttól az autópálya bevezetőjéig, a sínektől egészen az ipartelepig, a cserjést csak úgy letarolták, a bükk­erdőből pedig néhol csak a gyökérzet és néhány ott hagyott rönk maradt, és ettől a táj mintha kissé megkönnyebbült volna, megemelkedett néhány centit, a látóhatár pedig megnyúlt, be lehetett látni az egész lepusztult területet, pedig hogy is könnyebülhetett meg, ha az erdő egy nagy, lüktető test, ami összegabalyodott a talajjal és a levegővel, ott hullámzik e kettő határán, mindkettőt egy helyben tartja és egymáshoz köti, tehát ő maga alkotja meg magát a tájat, és így nélküle az egész inkább tűnik egy nagy, széthullott birodalom romjainak, amit ez az üresség nemhogy felemel, de még inkább a mélyben tart, lent, valahol a háncsok, ágak és felbolygatott föld alatt, mélyen a munkagépek kerekei által szétnyomott földutak ingoványos sarában, amelyben most cuppogva lépdel, fejcsóválva navigál, nem tudja, maradjon vagy menjen, mert egyszerre tartja itt a félelem és az önrendelkezéshez való ragaszkodás, hogy ezt az egyet, ha mást nem is az életében, de ezt úgy időzíthesse, ahogy neki az jólesik, ugyanakkor el is hajtja innen a csalódottság, hogy ezt a gyönyörű erdőt, azokat a magas, erős ágazatú fákat szinte egy ellenvetést tanúsító szó nélkül eltakarították, kifosztották a tájat most már végleg, hiszen innen, ameddig csak a szem ellát, egyetlen fa sem áll, csupán néhány villanyoszlop mered felfelé az út mellett, de azokról persze hiányoznak az ágak, a magasban oldalra kinyúló, jól kigondolt formák, amire rábogozhatná, megszoríthatná, és gyorsabban intézné el, hamarabb vetne véget, gyorsabban fogyna el belőle, mint hogy az a kő, amely most már csak legbelül van vele, teljesen elkoptathatná.

Karamán Hunor 1999-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg Bécsben él, és a linzi egyetem mesterséges intelligencia szakán tanul.

‍