.svg)
Egy átlagos nap hírfolyamát olvasva is elfogja a rémület az embert attól, ami a világban történik. Hát még, ha felesége halála után egyedül próbálja nevelni-óvni „bús, különleges” kilenc-tíz éves kisfiát. Az amerikai Richard Powers legújabb regényének az eredeti címe (Bewilderment) többértelműbb azonban a magyar Rémületnél, hiszen a ’megzavarodás, zavarodottság, megrökönyödés’ jelentések mellett szótövében ott a ’vad, vadon’ jelentésű wild, ami kiemeli a főszereplők természetközeli élményeit, jellemzi dühkitöréseiket, nem utolsósorban utal az élővilágra, amelyet megvédeni szeretnének.
De hiába az angol cím izgalmas értelmezhetősége. Én a szerző Pulitzer-díjas Égig érő története (magyarul szintén a Parknál, Barabás András fordításában jelent meg 2020-ban) miatt csaptam le erre a kötetre. Meglepő volt az előző regénynek a radikalizmusa, komplexitása, az első felében különösen jó elbeszélésmód és tempó, világidézés- és építés után ezt a nagyon képletszerű, túlsulykoltan Virágot Algernonnak-áthallásos új regényt olvasni. A klímakatasztrófával, a gazdasági-politikai válsághelyzetekkel kapcsolatos félelmeket, valamint a lénytársainkkal való méltánytalan és felháborító bánásmódnak, a másság kiközösítésének vádját joggal terjeszti elénk a Rémület, csak hát nyelvi, esztétikai és írástechnikai szempontból sajnos egészen érdektelenül. Sürgető és releváns üzenettel bír a szívfacsaró történet, amely viszont kidolgozatlansága, elmélyítetlensége okán papírízű és kevéssé gondolatébresztő. Olykor kifejezetten unalmas: minden sután a világos szerzői szándéknak rendelődik alá, a művészet expresszív, felforgató, árnyaló-megvilágító hatású eszközeit a könnyen fogyaszthatóság és felejthetőség készlettárára cserélve. Másfelől lehet, akkora a világunkkal a baj, hogy az irodalommal szembeni elvárásaim és reményeim elévült finnyásságok.
Mégis fájó a sok elszalasztott lehetőség abban a regényben, ahol a statisztikai esélyek, a végtelen variációk és az egyediség kérdése létértelmező fontosságúak. Sokat morfondírozik ezekről Theo és Robin, a Földön kívüli életről beszélgetve és a figyelemfelkeltési hajszájuk során, hogy a földi fajok pusztulását megakadályozzák. Robin egy különleges igényű gyerek, akinek apja – az E/1-es narrátor – tudatosan kerüli a medikális kifejezéseket, az orvosok által ráaggatott Asperger-szindróma, kényszerbetegség, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar diagnózisai helyett egy inkluzívabb nyelven beszél róla: „A mi kíváncsi fiunkat, akiben annyi volt a titok és idegenség, mint bárki másban.” Az apa nézőpontja révén próbálna nyelvet találni a regény, az apa pedig az asztrobiológia eredményeit; az állatjogi aktivista anya, Aly fogalomkészletét (akinek buddhizmusból származtatott tanítása, hogy „Egyetlen érző lénynek se kelljen fölöslegesen szenvednie”); valamint a fikció logikáját hívja segítségül mind a düh- és szorongáskezelési nehézségei miatt gyakran agresszíven megnyilvánuló fiával való bánásmódban, mind a fiú és az őt nem értő világ közötti közvetítésben. Ez a nyelvkeresés azonban elhalványul; a szüzsé az, amire Powers rábíz mindent: a gyereknek problémái lesznek az iskolában, az apának a munkahelyén, adódik egy kísérleti terápiás program, a gyerek egyre kiegyensúlyozottabbá válik tőle, minden erejével a fajok kihalására próbálja felhívni a figyelmet, plakátokat rajzol, tüntet, virálissá válik, a média kisajátítja. Az apa aggályainál erősebb a féltékenysége, a hatalom kezdi megvonni a támogatásokat a tudománytól, a terápia abbamarad – a következményeket fölösleges spoilereznem. Szerencsére ezt az előrehaladást bolygóutazós fejezetek szakítják meg, gazdagítják. Theo sokat mesél az életformák végtelen variációs lehetőségeit felvonultató, kitalált bolygókról a fiának, hiszen asztrobiológusként számítógépen, távcsövekből érkező adatsorok alapján modellez és szimulál lehetséges világokat. Meséi során mindig olyan bolygókon „járnak”, amelyek allegorikusan Robin jelenlegi mentális állapotát, vagy éppen kettejük viszonyának jellegét viszik színre.
A regényben dekódolt neurológiai visszacsatolásnak nevezett, mesterséges intelligenciát használó eljárásnak vetik alá a fiút, ez a terápia az összes pszichiátriai rendellenesség kezelési megoldásának ígérkezik. Egyik fázisában Robint az érzelmei kezelésére a gyerek saját anyja agylenyomatainak felhasználásával „nevelik”. Nem teljesen világos számomra ennek a technológiai háttere, de mintha Powers arra apellálna, hogy könnyen elfogadjuk: ebben a regényvilágban ez lehetséges és kész (Theo nagy science fiction-olvasó: menti-e a műfaji párhuzam az elnagyolást?). Máshol kissé átlátszó, kreatívírás-műhely szintű írói fogások zökkentenek ki, pl. amikor a gyerek nyilvánvalóan az olvasó informálását célozva kell újrameséltesse az apjával, hogy miért lett Robin a neve. (A számos olyan fordítói-szerkesztői ügyetlenség, mint a „Robbie, hallgass rám”, a – szövegkörnyezet alapján kikövetkeztethető – „Robin, idefigyelj” helyett [23.], szintén zavarba ejtő.) A regény világát ugyanakkor a valóságreferenciákkal igyekszik Powers familiárissá tenni (lásd Greta Thunbergre emlékeztető aktivista kamasz lány, az elnök tisztára Trump), de sajnos ezzel sem sikerül igazán feldúsítania azt.
Mint ahogy rengeteg izgalmas problémát csak épp felületén karcolgat a Rémület. Egyik központi kérdésköre volna az egyedi és megismételhetetlen élet, annak távlataival: a különös gyerektől (a mihez képest? rákérdezéssel) a földi fajok kihalásán át a távoli galaxisokban kifejlődő lehetséges életformákig. A hatalmas összegeket igénylő űrkutatás szempontjai („az új Földek felfedezésével növekedne az emberiség közös bölcsessége és empátiája”) és a Földünk problémáira irányuló figyelem ezen belül erősebb konfliktusforrása lehetett volna a műnek, végül csak a finanszírozás körüli viták, a tudományellenesség közhangulatának lamentálásáig jut a regény. Ugyanígy a mesterségesen előállított empátia, érzelmiegyensúly-tanulás etikai vetületei alig ébresztenek az apában kétségeket.
Theo mesél gyermekének a Fermi-paradoxonról, amely a Földön kívüli civilizációk létezésének statisztikai valószínűségéről és a bizonyítékok hiányáról szól. A másik világ(ok) létezésének elfogadása mint az empátia alapja tételeződik a regényben, ebben lesz funkciója a fikciónak is (mind az apa olvasásszeretete, mind a bolygós mesélések révén). „A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás” – filozofálgat Theo adott helyen, és ezzel a megállapítással kerül kontrasztba az ő perspektívájának szűkítő hatása. Mindent Theo közvetítésével tudunk meg, de ez a nézőpont nem problematizálódik. Hogy az orvosok, az iskola mit állítanak a gyerekéről, hogy a terápiát vezető dr. Currier és a felesége között valóban volt-e valamikor viszony, vagy Aly alakjának túlromantizálását termékenyen billegtethetné egy reflexívebb regényszerkezet; a mű végén Theo igencsak fekete-fehér látásmódja a történések gyors előadásában inkább a türelmetlen késleltetés eljárásának tudható be, mintsem a szereplő túlterheltsége, belső zaklatottsága kidolgozottságának. Kár mindezért, mert meg lettek volna rá az esélyek, hogy az egész konfigurációból egy jó és fontos regény szülessen.
Richard Powers: Rémület. Fordította Barabás András. Park Könyvkiadó, Budapest, 2023.
