Fény (3)

Kiégnek a színek a tájból. Annyi se marad, hogy a bauxitbánya mélyvörös lenyomata kirajzolódjon a domb oldalában, de még ebben a színtelenségben is felragyog néha annak az óriási testnek a hiánya, amit onnan kitermeltek. Meredek oldalain a meg-megfutó kőzet egyenetlenül bordázott nagy felületekbe tömörült. Szinte ragyog, annyira üres. De nem csak a távolt fosztja meg a verőfény a színektől. Egészen közel, az ujjbegynyi pigmentfoltok se látszanak a lábakon. Pedig ott kellene lenniük, a comb külső és belső felén, egy a lábfejen, és egy a sípcsont éles, hosszú árnyékában. Úgy megjegyeztem a helyüket az elmúlt hétvége fürdőzései alatt, hogy bármilyen távolról képes lennék felismerni a csillagképet, amit így egymás mellett alkotnak, bármennyire halványan látszanának is bármelyik égen. És most mégsincsenek sehol, hirtelen hozzájuk barnult a bőr, lekoptak, kiégtek, talán lemosta őket a tenger, lemarta a só. De nem is tudom elég sokáig nézni a napsütésben száradó vízcseppes lábakat ahhoz, hogy a foltok megjelenhessenek ott, ahol lenniük kéne, mert a hasakon és a hátakon megcsillanó napfény mindig elragadja a tekintetet. Mindig valami más felé. Mintha lehetne ott bármi a takaratlan, pelyhes bőrön kívül. Végül nézésemet elkapom onnan is, hiszen tudom, hogy ha túl sokáig egy pontban tartom, a csillogás könnyen megvakíthat. Rájövök, hogy valójában ez vonz, ez csábít, nem a testet akarom érezni az ujjaimmal, hanem a testet beborító forró, irdatlan mennyiségű fényt. Gyönyörködöm, és szinte elzsibbaszt, hogy ahhoz nem nyúlhatok hozzá. Vissza kell fognom a kezeimet, ha véletlenül elindulnának. A felgyűlt nyálat visszanyelni. Az ember nem akarja elhinni, hogy saját határain túl, az egész univerzum azt akarja, hogy végre megérintsék. Hiszen a szem ugyanúgy jelentés után tapogatózik, mint ahogy a nézés tárgya matat feléje. Vagy amikor a nyelvem beleakad a szóba, és akkor érti csak meg igazán. Az érintés jelentést ad, az ujjbegynek és az érintett tárgynak egyaránt. Jó mélyen belenyúlni a sziklák réseibe, kinyalni redői közül a száradt sót, kezeinkkel végigsimítani a redők fénylő élét. A tengert is nagy kezek lötyögtethetik teknőjében, legalábbis ilyennek képzelem a ciklikusan feléledő hullámzást. Én magam a sziklás parton ülve szintén arra vágyok, hogy egy ilyen nagy kéz végre hozzám érjen.

Talán órák teltek így el, nem tudom, de mintha a forró, déli napsütés itt maradt volna egész délutánra. A nap már lement, és csak mostanra kezdett elapadni a szédülésem. Mostanra vált nyilvánvalóvá. Annyi történt csupán, hogy nem volt helyén a nézőpontom, nem a megszokott helyén volt. Elmozdult, kibillent a figyelem súlypontjának nevezhető tudatközéppont, és valahol rajtam kívül, a testem határain túl helyezkedett el. Egyik pillanatban mintha csak túlnőtt volna rajtam, de rögtön azután engem alig érintve vibrált a levegőben. Egy másikban valahol a magasban lebegett, és onnan tükröződött vissza felém a hullámzó víz felszínéről. Egyszerre láttam magam felülről, és láttam azt, amivel onnan fentről nézek, de úgy összezavart az, ahogy ez a két egymásra exponált képsor összemosódott, hogy perceken keresztül nem tudtam utolérni a folytonosan előttem gördülő gondolatokat, és felfogni, hogy én tulajdonképpen megérteni próbálom ezt az egész helyzetet, megnevezni, hogy mi is az, ami éppen történik velem. Miért ilyen idegen és távoli minden. Mintha külső nézetből, mintha valaki másként látnék és érezném magamat. Túlságosan előredőlhettem, ezzel magyarázom. Talán azért mozdultam meg hirtelen, hogy közelebb kerüljek a csillogáshoz a víz felszínén, a vakító, pillantásnyi formákhoz, amelyeket egyik oldalról próbál magába zárni a sziklaszerű múlt, a másikról szívja őket vissza belsejébe a jövő. Rajtuk keresztül mintha teljesen nyilvánvaló volna, hogy most csak ennyi van, ez a két oldalról tépett-nyúzott, vékonyka jelen, amiben éppen csak megcsillan a napfény egy hullámon, mintha kis fényhalak úszkálnának a vízben hemzsegő rajokban. Magamra ismertem a fényhalakban, talán ezért hajoltam túlságosan közel hozzájuk. A szikla, amin ültem, egyszer csak elfogyott alólam, úgymond magam alá hajoltam, és zuhantam, talán nem több, két métert, bele a lüktető tengervízbe. A hirtelen közegváltozás és a hideg hatására ösztönszerűen állt vissza a figyelem = én egyensúly. Mélyen beépült reflexek szerint fújtam ki az orrlyukakba beáramló csípős vizet, erőteljes rúgásokkal egy pillanat alatt a felszínig hajtottam magam, köptem, és a már nyitott számon végre levegőt tudtam venni. Ilyenkor jövünk rá, mennyire édes ízű az oxigéntől dús levegő, ami minden percben átjárja különböző járatainkat. Még mindig ösztönös parancsra sepertem ki a szemgödreimhez ragadt vizet, kinyitottam a szemem, próbáltam felmérni, hol vagyok pontosan a parthoz képest, nem csap-e neki a sziklának egy hullám. Meglepően távolra estem, vagy meglepő gyorsasággal sodródtam befelé. Ennyit láttam, hogy távolabb vagyok, mint azt belső tér- és mozgásfelfogásom sugallta. Ennyit, mert a szikla sötétlő, nedves árnyékain kívül minden más eltűnt a ragyogásban. A vakító verőfényben ennyi maradt a valóságból, az árnyékai és a nedvessége. Meglepettségében egész szervezetem összeszűkült, kipréselt magából minden levegőt, rendszertelen, kapkodó légzésre váltott, ami miatt nagyon nehéznek bizonyult a felszínen maradni. Túl nagy tömegű, vagy tömegéhez képest, arányaiban túl kis térfogatú volt a testem ahhoz, hogy minden természetességgel átadhassam magam a víz felhajtóerejének és egyszerűen lebegjek. Ráfeküdjek erre az óriási testre, amelynél nagyobb és istenszerűbb nincs a földön. Egy pont legyek az egész bolygót körbeérő töretlen felszínén. Egyszerre éreztem magam észrevehetetlenül aprónak, kiterjedés nélkülinek, és nagynak, a teljességgel összemérhetőnek. Persze mindennél távolabb álltam a valódi teljességtől, de teljességgel hatott át, hogy végre felfogtam: a mértéktévesztések tartják egyben a tudatot. A nagyban mindig megtalálni a túl kicsit, a kicsiben a túl nagyot. A mozgóban a mozdulatlant, a mozdulatlanságban az örök mozgást. Érzékeim válogatják össze, mikor melyiket fedik fel, mit hagynak misztikus, absztrakt takarásban. Egyformaság és különbség így férnek meg egymásban. És éppen azért, mert ez most számomra egyáltalán nem felfoghatatlan, sőt, valamiért szüksége van erre az absztrakcióra a tudatnak, hogy betapassza a hajszálnyi réseket érzékelés és felfogás között, az énként megélt állandóság ugyanígy egy absztrakció, mely maga is folytonosan absztraktál. Önmagát absztraktálja. Elfedi, látszólag elpusztítja. Néha hibázik, és akkor belső, hermetikusan elzárt jelrendszerét megmutatja. Csupán összetartja azokat a pontokat, amik a fizikai testtel összegabalyodott lineáris időfelfogás nélkül bármikor szétesnének, visszagurulnának abba a kitágult semmibe, amiből nagy, elvétett mozdulatok őket kiragadták. Magam előtt láttam az asztronómiai órák egyikét, melynek összevissza verő fényévnyi ingája véletlenszerűen üti ki a semmiből azokat a pillanatokat, amikből én összeállok. Tényleg természetfelettinek tűnt az az eltúlzott déli napfény, ami a partot beborította. Csak fárasztó küzdelem árán tudtam a víz tetején fennmaradni. Egyre nevetségesebbé válhatott a rángatózó mozgás, amivel igyekeztem ellenállni a süllyedésnek. Kapkodtam a levegőt, kezdtem kifáradni. Nagyon lassan közeledtem a parthoz, a súlypontom fennebb emeltem, és a lábaimmal hátrafelé rugdostam a vizet. Hogy még könnyebbé tegyem az úszást, a fejemet a vízbe hajtottam, de annyira felerősítette a hangokat a sűrűbb közeg, hogy éreztem, mindjárt újra elragad magával a túltelített érzékelés. Az futott át a fejemen, hogy talán a tengervíz nemcsak a testre, de a tudatra gyakorolt nyomást is megtöbbszörözi. Mindig szerelmes leszek, ha a tenger közelében töltök néhány napot. Elviselhetetlen volt. Aztán, ahogy sekélyebb lett a víz alattam, minden lenyugodott, egyre jelentéktelenebb lettem újra, páraszerű. Testem könnyű lett, a víz hozzám simult, és éreztem, ahogy behorpad mögöttem ez a végtelen, sziporkázó felszín. Nyilván még mindig nem voltam teljesen magamnál, de felfogtam, hogy a világ történik körülöttem. Reagáltam az ingerekre, tudtam, hogy valaminek a közepében vagyok éppen. Hogy ne érjen felkészületlenül a kérdés, az utolsó métereken előre megfogalmaztam a válaszom. Fejben megírtam és végigjátszottam a jelenetet, elképzeltem, ahogy kiérek a partra, és értetlen tekintetek enyhe nevetéssel nekem szegezik a kérdést, mi történt? Kifogtam egy fényhalat, válaszolom majd. Na, mutasd. Élve lenyeltem, itt úszkál bennem. Majd nem szólnak semmit, csak mosolyognak.