.svg)
Gúnya
Elhoztam pár régi ruhám, újra divatba jöttek,
mondja anyám,
aztán végignéz a testemen,
mintha még az övé lenne.
Remélem, rádjönnek,
folytatja,
régen úgy érdekelt a divat, szépen öltözködtél.
A múltat jelölő T máshogy nyomja vállunkat.
A zacskó ott marad a levegőben lógva,
ruháink elválasztanak egymástól,
túl sok emlék rohan el köztünk.
Úgy nézel ki, mint egy árvaházi gyerek,
a farmer Isten ellen való vétek,
látod a nővéred, bezzeg,
mondhatná anyám, de nem mondja,
nem kell mondania,
agyam bakelitlemezébe belevésődött
tűéles hangja.
Végül elveszem a zacskót,
próbáld csak fel, biztat,
ezek még tartós darabok, régen tartós volt minden,
nem ilyen eldobható,
és a gyűrűsujjamra néz.
Nem mond semmit,
és hiába tanított meg engem is beszélni,
hallgatunk.
Végül felveszem őket,
a trapézgatyát és a bordó garbót,
a nadrágban túl sok a hely, a garbóban kevés.
Anyám mosolyog, feszül a bőr az arcán,
mint rajtam a póló,
látod, ilyen csinos is tudsz lenni, mondja,
végigsimít karomon,
simogatja a ruháit rajtam.
Azt kívánjuk mindketten, bárcsak ruhában születtem volna.
Megköszönöm neki, megköszönöm,
pedig nem a trapézgatyája kell meg a garbói,
azt a kinyúlt csíkos ruhát szeretném,
amiben a nyaraló kertjében napozott,
azt a puha pulcsit, amiről egy medve mosolygott rám,
a kakaófoltos tréninggatyát,
amit kidobott a gyerekkorommal együtt.
Azt a nőt akarom,
akinek még gyerek volt a lánya,
a kezeslábasokat, egyujjas kesztyűket,
a gatyára húzott szoknyákat akarom.
A zacskó kell,
kérdezi anyám.
Összehajtogatom és visszaadom neki.
A pelenkaöltés elereszt,
lassan kigombolódunk egymásból.
Egymáshoz tartozunk
Véletlen a szemébe néztem a villamoson,
nem volt visszaút,
hátrajött beszélgetni,
pedig igazán nem kellett volna.
Őt untam jobban,
vagy magamat,
miért pont azokkal beszélünk
unalmas dolgokról,
akik nem érdekelnek.
Régen sem ismertem,
most meg annyira se,
lassan haladunk, pedig kötött a pálya.
Szeretnék valahogy
szabadulni,
a szám mozog,
izommemória,
bekészített kazetták az agyamban,
most fordítom a B oldalra.
Aztán megunom,
elszakad a szalag,
és azt találom mondani,
hogy a reggel hetes
ébresztőmhöz már tíz éve
be van állítva egy emlékeztető,
hogy adjam vissza neki a fátylat,
amit a lánybúcsúmra kaptam kölcsön tőle.
Mosolyog,
de úgy néz rám,
mintha a talpára ragadt
vécépapír lennék.
Visszamosolygok,
ezek szerint jól érezzük magunkat.
Meg arról a metrószagról,
arról is mindig te jutsz eszembe,
folytatom.
Felnyúlik a feje fölé,
de nem találja meg elsőre
a kapaszkodót.
Megvan még az az inged,
amin sok apró kis retek volt,
kérdezem.
Megint úgy néz.
Megvan,
feleli,
én pedig megnyugszom.
Hirtelen nagy lesz a tömeg,
közénk furakodnak,
szemöldökeinkkel folytatjuk
a félbeszakított beszélgetést.
Még mielőtt leszáll,
odabiccent nekem,
hiszen ez a minimum,
hiszen
ennyivel tartozunk egymásnak.
Tépőzár
Idegen a bőröd,
a fához tartozik-e
a lehullott levél.
Fáj a testem,
ha közeledben van.
A mosogatógép üres,
nincs mosandó.
Idegen hajad
ujjaim köré
csomózza magát.
A légy torkára
szorul a háló,
ha szabadul.
Száraz a tenyered,
és hideg.
Végigsimítasz,
mint egy konyhapultot,
lesöpröd a földre a morzsákat.
Szemed lusta rés,
műtéti seb,
testem a boncasztal.
Huszonhárom gramm
egy szó súlya,
nem nehéz.
Ha idegen lennél,
tudnám, mihez kezdjek veled.
Rád folyik rólam
a nyugtalanság.
Úgy jó együtt,
ha néha külön,
mint a cipzár.
Mi tépőzár vagyunk,
bennünk fehér cérnaszálak.
Idegen hangod
fülembe búvó csiga,
ház nélküli, meztelen.
A reggel unja
a horizonthoz érinteni
homlokát.
