Hangpróbák polifóniához

Lars Svisdal, Asko Sahlberg és Hassan Preisler Margó Könyvek sorozatban megjelent regényei más-más helyzetben fejtik fel a családokon és szűk közösségeken belül rejlő feszültségeket. Svisdal Semmirekellőkjében a „hagyományos” viszonyulásmódok ütköznek a legfiatalabbak igényeivel, Sahlberg Ők című kisregényében a történelem a maga megkerülhetetlenségében avatkozik bele a családközi viszonyokba, Preisler A barna ember terhe című autofikciós írásában pedig az identitás és felelősségvállalás kérdése kerül fókuszba. Mindhárom könyvben tematizálódnak a skandináv térség különböző kultúráinak sajátosságai, Norvégia, Finnország és Dánia olyan helyekként jelennek meg, amelyeknek az ellentmondásai, látszólag megbolygathatatlan szokásrendszerei reflexiós folyamatokat indítanak el az elbeszélőkben. A család és ezáltal a társadalom nem külső tényező, egyszerű iránymutató, hanem a fennálló normák folytonos megkérdőjelezésére késztető rendszer.

Mik azok a prózapoétikai eljárások, amik révén Svisdal és Sahlberg felszínre tudják hozni a polifóniát? Ehhez képest hogyan képes Preisler autofikciós megközelítése a komplexitás megragadására? Bár tematikailag különböző regényekről van szó, kritikai szempontból mindhárom kötet elbeszélői stratégiája ugyanazon kérdés felől válik izgalmassá: hogyan törekednek arra, hogy nyelvet találjanak olyan problémák megfogalmazásához, amikre látszólag „örökölt” válaszunk van? A korábban vizsgált három balkáni szerző, Vesna Lemaić, Lana Bastašić és Ivana Bodrožić könyveihez hasonlóan ebben a három regényben is az új viszonyulásmódokra való igény kifejezése a tét: mi lenne, ha őszinték lennénk, és ebben az őszinteségben megtanulnánk szeretni egymást?

„Olyan erősen megragadtam, amikor visszajött a folyótól, hogy még mindig érzem a csontos vállát a kezemben. Meg sem próbáltam fékezni magam. Nem is tudtam, hogy ilyen erővel tudok rázni. Megráztam, hogy magam is belerázkódtam, az arca eltűnt, majd egy pillanatra megjelent, miközben én azt kiabáltam: Ha már mindentől rettegsz, akkor jobb, ha megtanulsz félni a folyótól is.”

Lars Svisdal Semmirekellők című regényében váltakozik az elbeszélői pozíció: a fejezetek legalábbis általában különböző szereplők nevét viselik cím gyanánt. De létezik-e tényleges polifónia, poétikailag, nyelvileg változik-e bármi? Bár a főbb szereplők szólamaiban más-más történetszálakra kerül hangsúly, Gjøa turistaszállóba való megérkezése és az onnan való távozása keretezi az elbeszélést. Gjøa Grytbø egy fiatal lány, még középiskolás, aki a saját családi helyzete elől egy Fægrane nevű turistaszállóba menekül nyári munkára, amit a Fægrane család, Gunnar, Olaug és fiuk, Ingebrigt működtet. Therese nevű kollégájával Olaug mellett dolgoznak, takarítanak, főznek, felszolgálnak – mindeközben Gjøa Ingebrigten keresztül belátást nyer a környék konfliktusaiba, a Svervad és a Fægrane család anyagi és (legalábbis Ingebrigt számára) erkölcsi alapon vívott, sokszor igencsak pusztító csatáiba.

A Semmirekellőkben Gjøa terhessége és abortusza olyan, a szereplők nagy része számára láthatatlan cselekvéssorozat része, amin keresztül a lány szökése nemcsak a családja szempontjából, hanem a tágabb környezete felől is megalapozódik: a Lakodalom című fejezetben, miközben a turistaszállóban éppen esküvőt tartanak, az egyik vendég pont Torgeir Viseth, egy olyan fiú, aki minden bizonnyal nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Gjøa kilátástalannak érezze az otthoni helyzetét. Egyébként nagyszerű narratológiai eljárásnak tartom, ahogy Torgeir karakterén keresztül a fejezet első szám harmadik személyű elbeszélője következtetni enged Gjøa otthoni társasági életére. A fiú szinte thrilleresen nyomasztó jelenléte, majd az, ahogy explicit provokáció nélkül nekiesik a lány védelmére kelő Ingebrigtnek, erős kontrasztot teremt annak a többnyire reményteljes hozzáállásnak, amit Gjøa és Ingebrigt egész regényt átszövő beszélgetéseiből olvashatunk ki.

Moskát Anita utószavában Ingebrigtet és a kis Knut Svervadot a családi minták ellen való lázadóknak nevezi: bár egyikük sem tud szabadulni a pusztítás kényszerétől (gondoljunk csak Ingebrigt bosszúgyújtogatására vagy Knut fantáziálásaira saját bántalmazó anyjával kapcsolatban), a legifjabb Fægrane kutyájával, Bellával ott tud lenni a legifjabb Svervadnak, olyan példát mutatva, ami kimozdíthatja az érzékeny kisfiút az igencsak nyomasztónak ábrázolt családi környezetből.

Bár a 409 oldalon futó regényben vannak szép jelenetek, az elbeszélés minden egyes szám első személyű narráció ellenére furán steril marad. Azok a monologikus részletek, amikben egy-egy szereplő belső világáról tudhatnánk meg ezt-azt, gyakran fulladnak klisés, túlbonyolított filózgatásba (a következő részlet például Gjøa legintenzívebb megjegyzéseit tartalmazza az anyjával kapcsolatban: „Anya azt mondta nekünk, nekem és Annénak, amikor kicsik voltunk, hogy az embereket arra teremtették, hogy féljenek. Azért kell félnünk, mert kezekkel jöttünk a világra, és ez örök nyugtalanságra ítél bennünket. Mivel a kezünk mindenre képes, örök késztetést érzünk arra, hogy használjuk. Viszont senki, de senki nem képes arra használni a kezét, hogy kifejezze, mit érez a másik iránt. Vagy nem igazán, nem eléggé. Sírt, amikor ezt mondta, és mintha csak demonstrálni akarta volna, leült és megsimogatta a hajunkat. Emlékszem, arra gondoltam, hogy egy anya nem ilyen. Ez nem lehet az én anyám, ha ezt érzem iránta”, 209.). Az elbeszélés módja nem igazodik a megszólalói pozícióhoz: ez leginkább a kis Knut szólamában ütközik ki. Nem gondolom, hogy lenne tétje az elbeszélő váltogatásának. Egy kitartó, E/3-as megközelítés különböző fokalizátorokkal kevésbé rontott volna a szereplők hitelességén, mint a rájuk rótt elbeszélői szerep.

A többszólamúság álcája bűvésztrükként lepleződik le a Semmirekellőkben, pedig nagyon fontos, végtelenségig árnyalható, polifonizálható témák mentén fut a történet. A norvég fjordok hangulata bármikor jó alapul szolgálhat egy vaskos családi drámához, Lars Svisdal szerzői érzékenységével biztos megtalálja majd a megfelelő elbeszélői hangokat.

„ilyenkor legszívesebben megfognék egy csomó szót és a szájába dugnám”

Asko Sahlberg Ők című kisregénye a 19. század elején, az orosz–svéd háborúk utórezgéseinek közepette mutatja be egy finn család történetét. A két fiú, Henrik és Erik különböző oldalakon harcoltak, és éppen a hovatartozással kapcsolatban merül fel, hogy mi lenne, ha a finnek a svédek vagy az oroszok közti kényszerválasztás nélkül lehetnének finnek („Vagy úgy, szóval függetlenek. Én is gondoltam rá néha, amikor elfáradtam a gyújtóskészítésben”, 76.). A Semmirekellőkhöz hasonlóan itt is fejezetről fejezetre váltakozik az elbeszélő, és bár ugyancsak fokalizátorváltást eredményez, tényleges polifóniát nem.

Milyen egy 132 oldalas családregény? Milyen egy 132 oldalas, elbeszélői pozíciókat váltakoztató családregény? Vázlatszerű. Olyan, mintha a szövegen belül a szereplők sosem találkoznának. Leginkább monodrámaként tudnám elképzelni, ahol a színész nemcsak bajuszt ölt vagy parókát cserél a színpadon, hanem mindegyik jelmezcsere után álnokul a színfalak mögé sétál, majd újra kijön, hogy higgyük azt, ott, hátul történt valami lényegi, valami változás jelenet és jelenet között.

A cselekmény két intenzív pillanatra épül: arra, amikor a háborúban Henrik és Erik egymásra szegezik puskáikat („Úgy tűnik, az embert már semmi sem tudja megrendíteni azok után, hogy tanúja volt, amint valaki megpróbálja megölni saját testvéröccsét”, 74.), illetve arra, amikor kiderül, hogy Mauri, a testvérek fegyveres találkozásának tanúja kieszközölte az ispántól, hogy jogi úton megszerezhesse a birtokot. A feszültségeiben Dosztojevszkij-léptékű testvértörténet egy diszfunkcionális családot mutat be, amelynek tagjai se érzelmi alapon, se vagyonkezelés szintjén, se nemzeti identitás szempontjából nem képeznek egységet (ráadásul a kötet végén a valódi apa kilétének leleplezése tovább fokozza a bizonytalanságot azzal kapcsolatban, hogy létezett-e valaha az a család, ami Eriket és Henriket testvérként kellene összekösse).

Szécsi Noémi utószavában megjegyzi, hogy finn regény lévén a beszédmód komor és kimért. Ugyanakkor a magyar fordítás gyakran inkább modorosságba csap át (a gazdasszony például ezzel a hasonlattal él, amikor egyik fia hazatér: „Mert úgyis csak a pénz gondolata hozta haza, a vágyott jólét, amely úgy vonzza az embereket, mint azok a kis korongocskák, amiket emlékeim szerint mágnesnek hívnak”, 31.). A sok egybegyúrt fordulatot nem támogatja meg egy olyan nyelvi megformáltság, ami indokolná a sok belső monológot, illetve a téridőbeli szempontokon kívül egyebekben nem különböző elbeszélők nagy számát. Rövid, kiszámítható, a nézőpont folytonos tét nélküli váltakoztatása miatt pedig fárasztó a szöveg. Vajon ha a többé-kevésbé sikerült, de legalábbis megkísérelt tömörség mellé líraiság vagy bárminemű nyelvi fantázia társulna, jobban felszínre törnének Sahlberg Ők című regényének bujkáló kérdései?

„ezer férfit meg nőt látok a régi idők fotóin, hegytetőkön és kertekben, mosolyognak rám, és komolyan néznek rám, és a szemükben ott a zár kulcsa és a láda kódja és a csomó megoldása és az egészre a válasz.”

Hassan Preisler A barna ember terhe című autofikciós regénye az eddig tárgyaltakkal szemben végig egyes szám első személyű elbeszélőt működtet. A rövid, átlagban egy-két oldalas fejezetekben az elbeszélői én gyakran reflektál az elbeszélt énre, ezáltal pedig arra a nyelvre, ami nagy skálán képes közvetíteni a társadalmi, nemzeti, szexuális, vallási stb. identitással kapcsolatos frusztrációkat („Végre tudom, mi játszódik le egy hallgatag férfiban, ugyanis nem sok szavam maradt, és amikor az a kevés szó is kijön, ami még van, kihúzzák magukat, mesterkélten pózolnak, és túl komolyan veszik magukat, és amikor rámutatok erre, felhúzzák magukat, visszautasítanak, és azt mondják, szedjem össze magam, és játsszam tovább a szerepemet ebben az életben”, 239.). A regény az érzelmek explicit kifejezésétől nem idegenkedő nyelvet működtet, pont ezért az elbeszélő vállalni tudja az ellentmondásokat különböző életszakaszainak álláspontjai között, hiszen minden cselekedet, megnyilvánulás, gondolat mögött ott húzódik az érzelmek hálója.

Paradox módon az én sokféleségének vállalása sokkal polifonikusabb szöveget eredményez, mint a másik két regényben a szereplők lehorgonyzott nézőpontjai. Preisler könyvében a térnél és az időnél sokkal fontosabb a dolgok érzelmi síkon való összefüggése, valamint az utólagos reflexió során elfoglalt helyük, így a nonlinearitásban eléggé összekeverednek a családokhoz, hazákhoz, nemzetekhez, vallásokhoz, barátokhoz, közösségekhez való viszonyulás módjai ahhoz, hogy a maga komplexitásában váljon történetté egy világpolgár élete. A félig dán, félig pakisztáni szerző nem beleírni próbálja magát valamilyen értelmezői keretbe, hanem a már létező identifikációs módozatokat írja szét. Tabudöntögetéseihez hozzátartozik az is, ahogy refektál az identitások megrajzolásában játszott szerepére, rámutatva a média kompromisszuméhségére.

‍

Lars Svisdal: Semmirekellők. Fordította Domsa Zsófia. Helikon Kiadó, Budapest, 2023.

Asko Sahlberg: Ők. Fordította Panka Zsóka. Helikon Kiadó, Budapest, 2024.

Hassan Preisler: A barna ember terhe. Fordította Fejérvári Boldizsár. Helikon Kiadó, Budapest, 2023.

‍