hat szál gyertya

              „az embernek sosincs lába belül”

                                                       Émile Ajar

           Gál Attila emlékére

I

hogy honvágyam lett a hidegtől, mikor a fák télen fagyott kórókká meredtek, mikor a hamuszürke háztetők kéményei nyerítették a füstöt, s a megnyúzott földeken dolgoztak az emberek. honvágyam lett és mégsem hívtalak, pedig beszéltem hozzád, ha voltál, ha nem. hogy éltem, mint megörökölt akarat, így van a csend, így vannak a szavak. Pál napján, január huszonhat

II

megtértél, pedig elmeséltem volna, hogy milyen egy arc, ha fáj a szív, hogy mennyit ér egy test melege, hogy éreztem az izzadó föld szagát, s hogy érezni fogom mindörökre. még látom arcod zúgó nagy habot, gyermekként, ahogy utánad bámulok, mikor munkába indulsz, sebességét árvizeknek, míg lassan összeroskadok.

III

aludni fogsz, s nem lesznek álmaid. aludni, és nem lesz több reggeled. napjaid, mint a széna, messzi van napkelettől nyugta, a tél dere már megüté fejedet. mintha a tegnap is két éve lett volna, finomra vágott beszélgetés az asztalon, valami rejtett bánat fogja el a tájat, másfél halál és az örök mosolyok embere, ki gyengét a sárból mindig felkarol.

IV

beszélek hozzád míg porodra virágot hintenek, beszélek itt és a halott világokban, mint keserédes gondolat, hol még a patakokból nem fogytak ki a rákok, miképpen kezdetben vala fiatal gyermekből lett őszinte akarat. ahogy álmodban dobon és cimbalmon játszol, ahogy gyógyítod a mosógépet, kik hallják a hangjukat, igazából sosem félnek.

V

mindenkinek alkalomhoz illő arca volt, felöltötték a legszebb könnyüket, már boldogan szedhetünk tavaszi kakukkvirágot hajnalban, mikor az ég megreped. hogyan sírtak éretted a hegyek? kérdezi majd a kapuk előtt valami hatalmas. – mintha hullámok csapnának gyanútlan sziklák fölé, mintha hallottam volna, mennyit érek, mintha semmit sem hallottam soha többé –

VI

sötét éjszakán, mikor már házad elpihen, hegyekbe száll az esti szomj, s a reggel vize jéghideg, kinek e korszak tüdeje belefulladt a télbe, macska volt a szemed, arcodból a bánat növesztette nagyra a fákat, kinek szíve helyén akarat volt csupán.

‍