Hová tűnt a Wasserhasa?

Második, Tavasz lesz, Corina című kötetét két részre osztotta szerző és szerkesztő. Az Anya a zsebben című tizenkét történetből áll, a második rész a Black Hole Sun címet viseli és nyolc történetet tartalmaz. Húsz, látszólag szerteágazó, ám sok pontban és síkon összefutó történet, több hang és több nyelv, szokás, mítosz és emlék, rétegek és részletek, utalások és zenék finom hálója. Reménytelenség és melankólia, derű és bizakodás, kilátástalanság, kitartás, kételyek, egy süllyedő világ szavai, ízei, illatai kavarognak, és egy új világé is, amely a mienk, a mienk akkor is, ha azt gondoljuk, nem közös benne semmi más, csak az idő és a tér. Az emberbe beleég a táj, a vidék, a család és a közösség, amelyben felnő, beleég minden szeszélyével és bájával, és valamiféle irányt is szab, gyakorta a menekülését, időnként a hazatérését. Fischer Botond prózája magával ragadó, beszív, mint a tenger, de partra is vet. „Ha már nincs hová hazamenni, akkor az ember a tengerhez megy. Ám a tengernek nincsenek történetei” – mondja a kötet egyik szereplője, aki történeteinek javát a láptól lopta, elfogyasztva enyhén sárízű halait és más vízi állatokat. (Mythophobia)
„Nékem kicsi botocskát vágott ídesapám, az aljába szeget vert hegyivel kifele. Ippen olyan, mint az ű nagy botja, csak rám miretezve” – meséli egy kisgyerek az Anya a zsebben című nyitónovellában, amelynek szereplői egy város peremén élnek, és a ződasszonyok varázslása révén lábukat vesztik vagy emberi formájukat, időnként szájharmonikává változnak, aztán vissza emberré. A ződasszonyok gonoszak, de lehet velük egyezkedni, és a szülő kiválthatja gyermekét a varázslat alól.
„Hermonikáztam egyvégbe, elfújtam minden nótát, amit a cigányok, sovábok, magyarok és románok csak ismernek” – meséli a kisgyerek, aki szeges botjával ott jár valahol Nagykároly határában, ahol a 19. század végéig mocsári erdők terültek el, a láp, a Wasserhasa hazája, amelyet lecsapoltak, a vízinyúl hontalanná lett. Ezen a vidéken laza vagy erős keveredésben élnek mindazok, akiknek a harmonikás gyerek fújja. Határvidék, peremvidék, ahol a közösségek különféle irányvonalak mentén összekeverednek vagy elkülönülnek egymástól. „Az identitáskoncepció sokkal komplexebb annál, semhogy egy kérdőíves válaszadás igen/nemjével, egyszavas válaszával, merev kategóriájával kifejezhető lenne” – írta Fischer Botond szakdolgozatában, melynek tárgya a nagykárolyi és környéki svábság, a nyelvvesztés, a beolvadás folyamata, okai.1

Emlékképekből, anekdotákból, szokásokból, mítoszokból és eredettörténetekből, mint valami hártyán, átüt egy törékenynek tűnő világ képe. A Nagykároly környéki svábok világa, a nyelvüket szinte teljesen elvesztett nímeteké, akik magyarok. Magyar svábok Romániában. Mint ahogy élnek ugyanebben az országban magyar cigányok, török és tatár cigányok is, kisebbségek kisebbségei, akik lassan elvesztik eredeti kultúrájukat, nyelvüket, szokásaikat. Talán már sehol sem mesélnek a Wasserhasáról, az időnként gonosz vízinyúlról, aki lehúzza a mélybe a gyermekeket. A Wasserhasa gyermekmondókákba szorult, már nincsenek szavai arra, ami körülötte történik. Talán hamarosan össze is olvad az emlékezetben a húsvéti nyúllal, aki távoli rokona ugyan, de míg amaz a szárazföldön él, neki a lápban, a mocsárban van az élőhelye háromezer-négyszázharminchat éve – meséli a Wasserhasa maga. (Wasserhasa)
„A bűneink maradnak meg németnek” – mondja egy lány a Dies Irae című novellában, akit Kreiter Mihály, az unokatestvére, a nagygazdafiú felpofoz, ne köszönjön neki grüssgottot, meg ne hablatyoljon németül. Melyek ezek a bűnök, és hogy lehet, hogy a bűnnek nemzetisége legyen? Inkább a törvényeknek és a szokásoknak van nemzetisége, melyeken nem hatolhat át sem a szabad akarat, sem a vágyak.
Titkok, szokások, titokzatos halál, erotika, különleges húslevesek több száz éves receptje, tudás, mely nagyanyáról lányunokára, apáról fiúra száll, míg meg nem szakad valahol a fonál. Kamaszok rendezik erőviszonyaikat (Magnólia), bekövetkezik egy rendszerváltás (Karcolat), háború van, és a gyerekek megszokják a szirénázást, mint az iskolacsengőt. Egy apa csirízt kever és papírsárkányt készít a kisfiának, de a reptetés nem sikerül, az agresszió egy érintéstől kirobban, ott, ahol pengeélesre csiszolja a kedélyeket a nyomor, valami fullasztó por, valami teheteten düh. (Csiriz)
„Isten anarchista, remélem. Mindegy. Istenről semmit sem tudok. Az univerzumról vannak elképzeléseim” – mondja az Isten. Torzó című novella elbeszélője. A Black Hole Sun című második rész nyitónovellája átvezet egy másik világba, ahol időnként stoner rock szól, nevezik füves zenének is. „Ezt a zenét betépve írták betépett hallgatók megcsavart fülébe” – mondja az elbeszélő, aki elképzeli, milyen lenne, ha őt választaná rituális királynak a kisváros sátánista gyülekezete, gyülekezet, amely nem létezik. Továbbra is perem- és határvidéken vagyunk, de már egy másik időben, mely kísértetiesen hasonlít a jelenre. Egy elveszett generáció bolyong itt, keres és kutat, ad fel, ad el, fedez fel és ír tovább egy történetet, mert a történetek lényegében soha sem érnek véget. Jazz is szól, filozófusok merengenek és étkeznek, akárcsak kisebb vagy nagyobb írók, köztük a magyarok, akik így vagy úgy, de megénekelték a velőt, a velőskoncot. (Hat Júliusz)
Egy présház fölött jelek tűnnek fel az éjszakában (Black Hole Sun), napba öltözött asszony, aki gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozik, egy nagy vörös sárkány, látomásos képek, utolsó morzsákból sodort spangli és templomba vonuló hívek, katolikusok, reformátusok és ortodoxok ünneplő ruhában. A kötet címadó novellájában Corina két fiúval is szeretkezik a húsvéti ünnepség alatt, miközben a városban férfiasságukat vesztett férfiak örjöngve törnek-zúznak, nem lehet tudni, az ivóvizet mérgezték-e meg, vagy más okozta a tömeges impotenciát. A méreg hatása elmúlik, és a dolgok kezdenek visszaállni a régibe. „Nekünk az a dolgunk, hogy ezt minden eszközzel megakadályozzuk. Viva la revolución” – írja Corina levelezőtársának, aki időnként egy szőke, rasztás lányra vágyik. Portishead második albumának hallgatása közben Stephanie kifesti Günther Hermann vagy Hermann Günther testét, aki elmeséli, hogy az első mise a papoknál olyan, mint az esküvő a laikusoknál. (Félcső)
Ulrich Zapata története úgy alakul, hogy maga Ulrich Zapata fel sem tűnik benne. Az első csoda szerdán, júliusban történt, amikor a történet elbeszélője párzó kígyókkal álmodott, és aztán nőként ébredt, egy hónappal később pedig macskafejű kutyák marcangolták, és újra férfiként ébredt, de vakon (Ulrich Zapata története). Azt a tudóst, aki kitalálta, hogy nagyon sokáig éljünk, Andreas Kissernek hívták, és genetikai reparációkat tudott csinálni – állítja az elbeszélő, aki azt is tudomásunkra hozza, Andreas Kisser brazil volt, és szeretett gitározni, de voltak német nagyapái is. A történet helyszíne egy bolondokháza, az elbeszélő magáról azt mondja, sámán, és azt is, hogy valamikor régen a tudás szerteszéjjel volt. (És címük is volt)
A kötet záróakkordja a Hat Júliusz hat története, amely záróakkordja, de ugyanakkor nyitánya is lehet egy újabb Fischer Botond jegyezte könyvnek. Addig is, ne feledjük: „Az igazi svábok szőrén ülik meg a lovat. (…) A honfoglaló svábok istene Wotan volt, hátrafele nyilazva jöttek be Pannóniába, igába hajtották a református földművelőket.” (1962)


Fischer Botond: Tavasz lesz, Corina. Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2018.


1 Az életmód keretei egy sváb család tükrében, szociálantropológiai és néprajzi kutatások a Szatmár megyei német kisebbség körében – Fischer Botond 2008, BBTE, Kolozsvár, bölcsészkar, néprajz szak. Kézirat.