„[Í]gy is / érthetem, meg úgy is, / mégsem értem sehogy”

Az utóbbi években kétségtelenül megnőtt az érdeklődés az életrajziság és az irodalom kapcsolata iránt, mind a szerzők, mind az olvasók és az irodalomtörténészek körében. Autofikciós próza, alanyi költészet; elegendő 2024 legvitatottabb könyvére gondolni, Kemény Lili Nem című regényére, vagy a nagy népszerűségnek örvendő friss debütökre, például Kupihár Rebeka és Locker Dávid verseskötetére (A heterók istenéhez; Beszédkényszer), Biró Zsombor Aurél regényére (Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek). Kézenfekvő lehetne Dankuly Csaba negyedik verseskötetét is ebben a kontextusban vizsgálni, viszont a Próbaélet (Erdélyi Híradó Kiadó, 2024) – alanyi versei ellenére – más irányokba mozdul el, és gyakran kifejezésre juttatja elhatárolódását a (kortárs) irodalmi kánontól. Az elhatárolódás következetes: Dankuly első verseskötete óta (Egyfajta edzés, Erdélyi Híradó Kiadó, 1999) nagyjából ugyanúgy műveli a költészetet, tehát nem húzhatók rá a „trendi” életrajziság skatulyái. Mi több, szerzői gesztusai (mármint azok hiánya) is jelzik kánonkívüliségét: nem lép fel se könyvbemutatókon, se más kulturális eseményeken, nem publikál folyóiratokban, nem vállal semmilyen nyilvános szerepet a nappalimenedekhely.ro művészeti portál szerkesztésén kívül.

A Próbaélet vaskosabb verseskötetnek számít a maga 78 versével, előző könyvéből (Autszájder, Várad folyóirat – Prae.hu, 2017) 12 verset örökölt meg többé-kevésbé átírt formában. Az említett két kötetcím sokatmondó: élő költészet a Dankuly Csabáé, kevésbé érzem leválaszthatónak a szerzőt a művekről, nem véletlenül állandó téma a kötetben az alkotás, nem véletlenül naplószerűek a versek, amelyek önmagukban, a kézirat kontextusa nélkül olvasva sajnos gyakran nem állják meg a helyüket. Hagyományos verseskönyvről van szó, 8 ciklusba rendezett 1-2 oldalas versek, mindegyik saját, általában nem túl fantáziadús címmel ellátva. Ezen a 120 oldalon egyfajta regényvázlat rajzolódhatna ki testvérhalálról, apa-fia kapcsolatról, determinált férfi-női viszonyokról – talán izgalmasabb vállalkozás lett volna ciklusok és címek nélkül, egyetlen szövegfolyamként összerakni a kéziratot, jobban egymásba játszva a verseket.

Napló, jegyzet, töredék: Dankuly Csaba általában életpillanatokat ábrázol, ami jól is (Után), rosszul is (Tartás) elsülhet. Rendszerint akkor jól, amikor kerüli a konkrétumokat, érzékivé téve a versbeli mozzanatokat, törékennyé a pillanatot, kiemelve önmaga és mások sebezhetőségét. A kötetre viszont nem a konkrétumok kerülése jellemző, nyelvileg és retorikailag is direkt módon szólal meg a versbeszélő. A mondatok funkciója általában ugyanaz, egyszerű állítás és kinyilatkoztatás; retorikailag monoton, ami disszonánsan hat a vállalt élőbeszéd-szerűségével. Túlságosan lényegre törő, tárgyias beszédmódot alkalmaz, és amikor látomásszerű próbál lenni, akkor is nagyon konkrét (A pszichológusnál). Az erőteljes megszólalásokból kiderül, hogy valószínűleg a versek rengeteg fájdalomból táplálkoznak, az olvasónak viszont ehhez nincs hozzáférése. Dankuly Csaba ránk töri az ajtót, majd nem mond semmit, csupán látjuk ökölbe szorított kezét, azt, ahogyan a szájába harap. Indulat és rezignáció feszültsége ez, monolit költészet, sajnos ezáltal lesz izzadságszagú.

A kötet egyetlen cikluson kívüli szövege a nyitóvers, amely rögtön megfogalmazza a versbeszélő teljes kéziraton végigvonuló viszonyát az íráshoz. Eszerint az írás szenvedés, jobb esetben téblábolás. Frusztráló a szerzőnek szembenéznie saját szövegeivel, nem nehéz kitalálni, hogy erre utalnak a könyvborítón összegyűrt papírlapok is. Miután megfogalmazódik az első költői hitvallás (részletesen az ars poeticáról később) a nyitóversben, az első ciklus, a Lehetőség igyekszik nagyon catchy lenni, megkapó és figyelemfelhívó, mint a szilveszter reggelén petárdázó emberek, akikhez arcot nem, csak hangokat társítunk. Szex, alkohol és írás témájának durrogtatása: A tetkós lány közönséges és nem humoros („megmutatom az egerem”), az alkoholproblémák reflektálatlanok már a kötet legelején, ahogyan a második költői hitvallás is („S jó, hogy ezt így is / érthetem, meg úgy is, / mégsem értem sehogy” – 23.). A Kiesés viszont ügyesen bánik a párhuzamokkal, az egyszerű mondat- és képszerkesztést érzékivé tudja tenni az analógiákkal, a jól adagolt élethelyzetekkel, a szomszédban sikongó nők a lánytestvér tragédiájával kerülnek kontrasztba.

A második ciklus, az Ismeretlen talán a legsikerültebb, mert nem az evidenciák határozzák meg. Absztrakciókkal dolgozik, homályosabb jelentéstartománnyal, ismeretelméleti tapogatózások és sok analógia jellemzi. Az erőszak nyelvi regisztere (bevetés, terroristák, bazooka, bomba, áldozat stb.) és a burkolt, talán visszafogott erőszak tematizálása tartja egyben a ciklust. Itt olvashatók a legtársadalomtudatosabb versek, sokszor mizantrópiával fordul a közösségiség felé, viszont jobb megoldás lett volna nyelvileg érzékeltetni a problematikus hatalmi viszonyokat, nem pusztán az említett kézenfekvő motívumokkal dolgozni. A ciklus tétje az, hogy (veszélyeztetettségben/kiszolgáltatottságban) honnan, hogyan lehet megszólalni, izgalmas kísérlet erre az Elcsendesedés című vers: „csak szerintünk (az emberek szerint) / nincsenek robbanókészülékek a / CSENDKUTATÓ INTÉZET / zajelhárító részlegén / dolgozók fejében”.

A harmadik ciklus, a Kitépett füzetlap az, ahol leginkább kibontakozik a fentebb már említett ars poetica, ezáltal lesz talán a leginkább túlírt ciklus. Túl sokszor olvastuk már, hogy a kiábrándult költő iszik és nőzik, emellett annyit hajtogatja az írás feleslegességét, hogy az olvasó is joggal tehetné fel a kérdést a kötet kapcsán: mit érdekelne engem a költészet maga? Dankuly Csaba valójában legfeljebb azt állítja saját költészetéről, meg úgy általában a költészetről, hogy próbálkozni: lehet. Póznak hat ez a nemtörődömség: „most már végre tényleg / dolgozni szeretnék – / de aztán csak kikönyökölök az ablakba, / rágyújtok, / meghúzom az üveget / s nézem a hóesést” (57.). Mindezt pedig gyakran kamaszos nyelvezettel fejezi ki: „kinyitom az ablakot, / hogy kimenjen a pia- és baszásszag / (…) / mintha nem csak szavakon lovagolnék, / mintha ennek volna tétje, / mintha tényleg”. Néha pedig mintha egyenesen büszke lenne rá, hogy nincs türelme „írogatni”, álszerényen konstatálja önmaga autszájderségét. Közben egy-két helyen mégis leír egy-egy olyan giccset, hogy az élet értelme az írás: „a próbaírásba az ember nem hal bele, / de ha mégis, az az igazi [írás]” (A próbaírás). Ezzel az idézettel el is érkeztünk a kötet legfárasztóbb szövegeihez, a következő, Próbatételek című ciklushoz, amely versei (A próbaszex, A próbaverekedés, A próbaélet, A próbahalál stb.) gyakran ujjgyakorlatként hatnak. Itt olvasható a kötet címadó verse is, ami kissé banálisra sikeredett, főleg a csavarosnak szánt zárlatával: „a próbaéletbe senki nem hal bele, / ám ha mégis, az már az igazi”.

A következő ciklus, az Eldugott dolgok olvasása közben fogalmazódott meg bennem, hogy mi a legfőbb problémám ezzel a kötettel: nincs (tág értelemben vett) erotika benne, nem rejt el semmit, ami izgalmassá tehetné, megmarad (még tágabb értelemben véve) pornográfnak, amikor a verseknek nincs egynél több olvasata. Ezen a ponton, a Mosoly olvasása közben eljutottam egészen addig a kérdésig, hogy mégis mi a vers? Ezeknek a verseknek talán épp az a tétje, hogy nincs tétje? Ezt viszont a versbeszélő nyilatkoztatja ki többször is expliciten, nem pedig a vers maga vonja kétségbe saját létjogosultságát. A leszűkített értelmezési tartományok, a rétegeltség hiánya monotonná válik a kötet végére érve, ahogyan a felszarvazottság félelméből fakadó frusztráció, a birtoklási vágy kifejezése is. Félreértés ne essék, jelen esetben nem ideológiai vagy politikai szempontból kérem számon a macsóságot, hanem annak esztétikai kifejezésre juttatását tartom problémásnak: „Ne dugj mással, ha dugsz, meg ne tudjam (88.)”. A macsó verseket néha az menti meg, hogy önparódiát gyakorol („tököltem izgulva” – 23.), viszont általában nem reflektál habitusaira, röpködnek a nem túl elmés poénok: „Mellettem megint nőnek / álcázva egy UFO. / Unidentified Fucking Object”. Dankuly Csaba úgy ír a szexualitásról, ahogy minden másról is: túl leplezetlenül, kiiktatva az értelmezési lehetőségek sokféleségét. Nem alkalmaz erotikát, legyen szó bármilyen témáról. Tehát Dankuly költészetében az erotika hiányára nem szexuális értelemben kell gondolni, hanem a megmutatás és a meg nem mutatás termékeny feszültségének hiányaként. Vannak szerzők, akiknek jól áll az erotika hiánya és a radikális közvetlenség, ahhoz viszont erősebb nyelvi kidolgozottság, felforgatóbb témák, komplexebb megközelítésmódok szükségesek.

Az Eldugott dolgok után következő két ciklusban található a kötet két legjobb verse. A Labda ügyesen játszik a párhuzamokkal, a pozicionálással: a labda fel-le pattogása, a magas palánk, az apa hiánya és az apaság elérhetetlensége szemben a játékkal; a geometrikus tér pedig a képzelgéssel ellentéteződik: „A játszótéren labda pattog, / nincs gyerekem, és már nem is / nagyon lesz”. A Gyónásféle pedig egyértelműen a kötet legerősebb verse, ahol egy reflektált versbeszélővel van dolgunk, aki brutális szembenézéssel nyilatkozik nagyanyja haláláról, önmagáról. A lehető legjobb értelemben véve kidolgozott és felforgató szöveg, csavaros narratív szállal és logikai összefüggésekkel.

A következő és egyben utolsó ciklushoz, az Elég címűhöz érve már elfárad az olvasó. A ciklus nyitóversének első sorával – „Nem írni a legjobb” (117.) – elhangzik az ars poetica sokadjára, elégszer. A kötet ívét a fő témák váltakoztatása rajzolja meg, ezért lineárisan haladtam az elemzés során, szem előtt tartva a kézirat naplószerűségét. A legutolsó versnek, az Elégnek bár zárlat-szándéka van („abba kell / hagyni, / mindenekelőtt / az önáltatást, / legalábbis mára”), mégsem kapunk megnyugtató válaszokat a kötet egészét tekintve, ami természetesen nem is lenne probléma, viszont túlságosan nyitottak maradnak bizonyos kérdések: a versbeszélő mit gondol valójában a világról (és a benne élő emberekről) vagy a költészetről, azon túlmenően, hogy gyakran feleslegesnek és fájdalmasnak érzi?

Dankuly Csaba nem hozza zavarba az olvasót, és talán ez a legnagyobb baj. Vonogatja a vállát, máskor dühből (vagy unalomból) az asztalra csap, esetleg tesz egy sétát a játszótérig és vissza. Végül is mi mást tehetne, ha úgy érzi, „már az egész világ egy beszélyzóna” (53.). Nagy kár, hogy a Próbaélet nem sodorja ennél nagyobb „veszélyekbe” magát.

Dankuly Csaba: Próbaélet. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2024.

‍