Idő, Antigoné

Az egyik legrövidebb idő (valóban egy nap) alatt lejátszódó szophoklészi tragédiával állunk szemben, s éppen az idő az, ami Antigoné sajátos létmódját értelmezi, megmutatja.¹ Antigoné úgy van az istenek idejében, hogy mindeközben érzékeli az emberi időt is, az örökkévalóságot és a mulandóságot egyszerre; az istenekkel való viszonyra reflektál folyamatosan, az istenekkel együtt-való időre, ami egyúttal az Önmagunkkal való időt is jelenti.

Antigoné folyamatosan önmagában és önmagával van, éppen az isteni törvényekre való folyamatos figyelés, az isteni törvények határain belül történő én-pozicionálás okán. Antigoné kapcsán, aki a jelent a lehető legintenzívebb sietségben éli meg, nem mondható el, hogy a „jelen horizontja valójában szüntelenül alakul”,² tettei az azonnaliság által meghatározottak, azonnaliságuk pedig az eredettel, az isteni törvényekkel való közvetlen kapcsolat által magyarázható. Nincs „próbára téve” – a többi szereplő (és a közönség) az, kiről elmondható, hogy a „próbára tevés nem utolsósorban a múlttal való találkozás és annak a hagyománynak a megértése, amelyből eredünk”.³ Az azonnaliság ráadásul nem is az olümposzi istenekhez köthető, de egy azt megelőző, titáni világot idéz, amikor a cselekvés azonnali, vagy akár a jövőben megvalósuló, de a kimondás által már megtörténtnek tekinthető.⁴ Az „időegység nem a cselekmény kifejtésének rendkívüli gyorsasága révén jön létre. Az Antigoné időkörében sokkal inkább a görög időfölfogásnak egy tőlünk idegen vonását fedezhetjük föl, ti. hogy az idő itt nem elsősorban változást vagy átalakulást jelent, hanem a kozmosz állandó rendjét képviseli.”⁵ A változás és az állandóság Antigoné „titáni” alakja esetében az azonnaliságban ölt testet – a drámai, tragikus szembesülést a többi szereplőben az okozza, hogy Oidipusz nagyobbik lánya számára az állandó belül helyezkedik el, a változó pedig kívül.⁶

Antigoné megragadja a „kéznéllévő változás” lehetőségét, időbeni meghatározottsága, amely „valami állandó kéznéllévőt feltételez”, nem más, mint a forrásokkal való közvetlen kapcsolat⁷. A forrásokkal való közvetlen kapcsolat az, ami a kollíziót, az agónt eredményezi. A kollízió alapja a címszereplő források általi meghatározottsága, mely „lényegi differenciaként tűnik elő, és mint egy másikkal ellentétben álló mozzanat, megalapozza a kollíziót”.⁸ A cselekmény jövője nem egy másik drámában következik be, éppen Antigoné azonnalisága okán. Egyetlen cselekedet – az eltemetés, a múlt lezárása – azonnal hatást gyakorol a jövőre. A jövő pedig a pusztulásról szól, ilyen értelemben is hangsúlyosan színházi, hermészi és – dionüszoszi. Antigoné cselekedete, azonnal megmutatja, dionüszoszi tükörként a többiekre⁹ váró jövendőt.¹⁰ A változatlanul eljövőt, a halált tükrözi vissza. Ő maga ezért változatlan, annak ellenére, hogy „az embernek nincs természete: semmi sem változatlan benne”.¹¹ Tükörként, kívül áll az eseményeken, szerepe ilyen értelemben: csapda, a „forráskód” csapdája, a parancs antigonéi, majd később – hamleti csapdája.¹² Antigoné, a források közelsége okán, a kettősségekkel, így az idő kettőségével (múlt-jelen, jelen-jövő, múlt-jövő) is szembesít, azzal a lehetőséggel, hogy egyszerre több időben legyünk jelen, tudatosan készüljünk arra, hogy egyszer élők, máskor holtak, múltként felidézhető élők, eljövendő holtak vagyunk.

Életre hívás és pusztulás, mulandóság és öröklét, egymástól radikálisan különböző dimenziók. Szophoklész drámájában a konfliktus, a cselekmény alapja nem csupán a létezés szintjén valósul meg, mely szerint a túlira, a transzcendensre figyelő áll szemben a hétköznapisággal, de az eltérő időfelfogás szintjén is. Ráadásul oly módon, hogy Antigoné kívül helyezkedik az időn, mégis siet, Kreón pedig az időn belül helyezkedik el – és késik.

Egymásnak feszülő, ellentétes dimenziók, fogalmak sokasága látható e tragédiában, amelyben számos eset valami helyett történik: a halottat ott hagyják, ahelyett, hogy eltemetnék, szimbolikusan temetik el, ahelyett, hogy eltemetnék, a halálra ítéltet élve hagyják, ahelyett, hogy kivégeznék – és ezzel egyidőben: az élőt temetik el, ahelyett, hogy férjhez menne, mert Antigoné a halálé lesz. A cselekmény látványosan a helyzetek megcserélésére és áthelyezésére alapoz – élőket felvonultatva folyamatosan a halál misztériumával szembesít. A láthatatlant, a meg- és felfoghatatlant teszi láthatóvá és a láthatót láthatatlanná. A dráma olvasója, az előadás nézője tulajdonképpen egy olyan teret lát, amelyen kívül csak a halállal találkozhatna: a Théba ellen támadók és a védők tetemeivel, sírjaival. Nem csupán Antigoné a „legnyugodtabb” szereplő, de az a tér is, amelyben látjuk: a „béke szigete” – olyan értelemben, hogy a halál és a háború nem nyilvánul meg közvetlenül e térben. Ahogy a „létező legszélesebb köre a szív benső terében válik jelenvalóvᔹ³, a háború és a halál is itt nyilvánul meg leginkább.

Théba mint polisz ad teret a két erkölcsi dimenzió összecsapásának, a néző nem csupán Antigonét, Kreónt és a többieket látja, de magát a poliszt is, felismerheti a „poliszban saját lelkének szerkezetét, összmozgását, melyre ez utóbbi lehetőséget ad, a saját lélek közös egészre való irányultságából a közösség átalakulásának kell következnie”.¹⁴ Antigoné pusztulása és Kreón összeomlása után a nézők, a befogadók számára az egyik (ha ugyan nem A) lehetséges út „az új polisz megteremtése, először szellemi tekintetük homlokterében, majd a valóságban is.”¹⁵

Antigoné, aki bensőjét és a többi szereplőre gyakorolt hatását tekintve „mozdulatlan mozgató”, olyan cselekedetet hajt végre, ami az istenek szférájába utalja őt, magát a tettet mindenképpen („az, mi történt, isteneknek műve tán”).¹⁶

Antigoné cselekedete kimozdítja helyéből az addigi világot, visszaállítja a korábbi rendet, harmóniát teremt,¹⁷ amely az emlékezeten alapul, az istenek íratlan¹⁸ törvényein, amelyek a világ összes dimenziójára érvényesek¹⁹… az istenek szférájára, az emberek világára és az alvilágra is. Mert tette az emlékezésen alapszik és a múltra hivatkozik, Antigoné ideje teremtő idő, tartamként meghatározható: „tartamunk nem pillanatot behelyettesítő pillanat; így sohasem volna egyéb, mint jelen, s a múlt nem húzódna át a jelenvalóba, nem volna fejlődés, nem volna konkrét tartam. A tartam a multnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, amint előremozog”.²⁰ A dráma főszereplőjének esetében azonban nem bensejében történik változás. Nem a saját múltját viszi előre, de a polisz tulajdonképpeni, az emlékezetben élő múltját és hagyományait.

Jegyzetek

¹          „Az Antigonénak tehát, paradox módon, olyan főhőse van, aki kezdettől fogva magáévá tette az örökkévalóság nézőpontját, azaz kezdettől fogva igenelni tudta az istenek akarta pusztítás müvét (e tekintetben az egyetlen hozzá hasonló csak a kolónoszi Oidipusz lehetne), mégpedig annyira, hogy ő maga is tevőleges részesévé vált! A temetés tette, pietásként is, Kreónnal szembeni dacként is, ezt jelképezi”. – Lásd: Kocziszky Éva: A tragikus idő Hölderlinnél és Szophoklésznál. Magyar Filozófiai Szemle, 1985/5-6, 647-648. o.

²          Gadamer, Hans Georg: Igazság és módszer. Osiris Kiadó, Budapest, 2003., 342. o

³          Gadamer, Hans Georg: Id mű, uo.

⁴          Lásd: Hermés a homéroszi himnuszban. In.: Kerényi Károly: Hermés, a lélekvezető. Fordította: Tatár György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.

⁵          Kocziszky Éva: Id. mű, 647. o.

⁶          Lásd: Heidegger, Martin: Lét és idő. Osiris Kiadó, Budapest, 2019., 227. o.

⁷          Heidegger, Martin: Id. mű, 226. o.

⁸          Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Esztétikai előadások, I. Zoltai Dénes fordítása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980., 207. o

⁹          Antigoné „maszkját” mások is felöltik Szophoklész drámájában. Lásd: Bréda, François: Ființă și teatru. Editura Dacia, Cluj-Napoca, 2003., 145. o.

¹⁰        Dionüszosz, hároméves gyermekként egy tükörben nézi magát, amikor a titánok rátámadnak. Dénes Tibor értelmezése szerint saját „jövőjét látja meg benne az, kire közeli halála leselkedik”. Lásd: Dénes Tibor: Dionüszosz – a menekült isten. In.: Kerényi Károly és a humanizmus. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1978., 31. o

¹¹        Y Gasset, José Ortega: Múlt és jövő a mai ember számára. In.: Y Gasset, José Ortega: Hajótöröttek könyve. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2000., 213. o.

¹²        „Aki parancsnak engedelmeskedik, nem lehet kívülálló, és mindenki parancsnak engedelmeskedik, Silenus is. Csak csapda a kívülállás mítosza” – Lásd: Bretter György: Valamikor Silenus őrizte a forrásokat. In.: Bretter György: Itt és mást. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979., 276. o.

¹³        Heidegger, Martin: Költők – mi végre? In.: Martin Heidegger: Rejtekutak. Osiris Kiadó, Budapest, 2006., 266. o

¹⁴        Patočka, Jan: A polisz mint a lélek kivetülése. In: Jan Patočka: Európa és az Európa utáni kor. Fordította: Németh István. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001., 98. o

¹⁵        Patočka, Jan: Uo.

¹⁶        Szophoklész: Antigoné. Mészöly Dezső fordítása. In: Szophoklész drámái. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979, 70. o

¹⁷        Antigoné „tökéletessége helyén van, a »hybris«, a helytelen túlság árnyéka nélkül. Valóban egyike ő azoknak a csodálatos leányalakoknak, amelyeket az attikai klasszikus művészet a síri kultusz jeleneteiben megörökített. A halottaknak áldozó athéni nő ezeken a vázaképeken a harmonikus életmegvalósulás teljessége, olyan teljessége, amely harmóniában van a halállal is.” Lásd: Kerényi Károly: Az örök Antigoné. Atheneum, 1-3, 1934, 19. o

¹⁸        „Olyan hatalmas soha nem lehet szavad, /hogy bármi földi rendelettel elsöpörd /az istenek iratlan, szent törvényeit” – Lásd: Antigoné. In. Szophoklész drámái, 76. o

¹⁹        A rendeletet nem Zeusz hirdette meg; /s az alvilágiak közt trónoló Diké /ilyen törvényt az emberekre nem szabott.” Lásd: Antigoné. In. Szophoklész drámái, 76. o

²⁰        Bergson, Henri: Teremtő fejlődés. Dienes Valéria fordítása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987., 10. o

‍