.svg)
Nemes László harmadik történelmi nagyjátékfilmje az 1957. május 1. előtti napokban játszódik. Nem véletlen a dátum. Az 1956-os szabadságharcot elfojtó Kádár-rezsimnek szüksége volt a társadalom szövetségére. A mai napig vitatkoznak a történészek arról, hogy mekkora is lehetett a kényszer, de az 1957-es munka ünnepén többszázezres tömeg éltette a szocializmust. Hogyan volt ez lehetséges? Elsősorban úgy, hogy fokozatosan megszüntette a külső erőszakot és behatolt mindenki életébe, megteremtve számukra egy szűk mozgásteret. Kicsit talán sarkos, de így cinkossá is tette az embereket. Ezt gulyáskommunizmusként jegyzi a történelem. Milyen előképek kellettek ahhoz, hogy ez megvalósuljon?
Bármennyire is furcsa, az Árva ennek a behatolásnak egy allegorikus története. Nemes árvája, Hirsch Andor a vészkorszak idején fogant árvaházi kisfiú első emléke, hogy megérkezik édesanyja, aki magával viszi. A lelencház bunkerében megbújó Andor szubjektívjéből indul a film. Az addigi „otthont” megszállják a hatalom hosszú kabátos képviselői, és bezárják. Behatol a külső világ a kisfiú életébe, az anya érkezése azonban még megmenti attól, hogy ezt el kelljen fogadnia. De nem lehet sokáig ellenállni. A felütés megadja az alaphangot: a következő 130 perc azt a folyamatot beszéli el, hogy a hiányzó, olykor talán képzelet szülte apakép hogyan törik szét, és a kisfiú hogyan kénytelen elfogadni a külső kényszerből érkező, erőszakos, a lelkébe is beszivárgó új családfő személyét – rímelve ezzel a paternalista társadalom kialakulására.
Ám ez csak az Árva egyik modulja. A film Nemes (Jeles) László édesapja, Jeles András eredeti ötletéből készült. Az ’56-os „kis Valentinó” „vándorlása” sok apró miliőt és momentumot érint, a rendező pedig kis lépésekben adagolja azokat a traumákat, amelyek felfeslését meg akarja mutatni. Közösségi és egyéni feldolgozás ez. Így jelenik meg a filmben a városi, kis szobába bezárt, megtört zsidó közösség tagjainak fohásza, az épülő bérház alatt megbújó, tragikus sorsú „pesti srác” didaktikus szcénája, a grundon játszó gyermekek, a kényszerpályán, a Horizont moziban fellépő szomorú bohócok neurotikus univerzuma. És a hatalom újra és újra betör: a kommunizmusban feltétlenül hívő, zsidó vagyonba beleülő boltvezetőként; az Andor jegyárusító játéka miatt előállító rendőrökként; a vidéki-városi piacon zsizsegő, megalkuvó kis komcsikként, vagy éppen a vasútállomáson „rekviráló”, fenyegető ruszki megszállókként. Hiába az ellentétpár, ez mind-mind mi vagyunk – miképpen Andor is persze mi vagyunk.
A zavart, erőtől és sokszor haragtól fűtött kisfiú utánozza eltűnt jegyüzér apját, s a pincében lévő, izzadó óriáskazánban személyesíti meg. Hozzáteszem: a korábbi Nemes-film, a Napszállta Íriszének keresését is az motiválta, hogy apja kalapboltja az ő nevét viselte. A motívum itt is visszaköszön, ahogyan Andor a bezárt jegyeladóbolton tisztogatja az apa megmaradt nevét. A kazán képének asszociációja a gázkamrákig, a második világháború ipari gépszörnyeiig terjedhet. Hasonló asszociáció az új, hentes apa megjelenése is, aki fél disznót hoz ajándékba a családnak, és a lakás előtti korlátra rakja. Ám a fiú a gangról lelöki, és a hatalmas hús szétterül a bérház udvarán. Nemes filmje tele van ilyen utalásokkal, amelyek körbeveszik a főszereplő bizonytalan, kapaszkodó nélküli, olykor diszfunkcionális világát. Ezek az emblémák a film elbeszélésének legerősebb részei.
Az Árva jól illik Nemes László immár trilógiára bővülő traumafeldolgozásaiba, ahol a főszereplők családtagjaikat „keresik”: Saul a gyermekének hantot (Saul fia, 2015), Írisz a testvérét (Napszállta, 2018), Andor az apját keresi (Árva, 2025). Mindhárom kutatást a rendező idézőjelbe rakja: nem lehet a néző biztos abban, hogy azt találják meg a főszereplők, amit valóban kerestek. A hiány itt valóban hiány. Találnak valamit, föloldódik a cselekedetük valamiben, de sokkal inkább valami másban… Az Árvában ennek a valami másnak a minősége a legkézzelfoghatóbb.
A rendező a magyar történelem immár három nagy korszakának sebeiről is beszélt. A három filmet egymás mellé rakva – és itt még nem is említettem jó néhány rövidfilmjét –, számomra kijelenthető, hogy hibái ellenére az utóbbi évek legnagyobb merítésű, legmélyebb történelmi filmjeit tette le a direktor az asztalra. Ezt főleg azért gondolom, mert képeivel átélhetővé, jobban mondva „érezhetővé” tette azokat a történelmi problémákat, amelyek a mai köztörténeti vélekedésből hiányoznak. Az Árva ebből a szempontból sokat merít, sokat ad, de jópár lehetőség is kicsúszik a rendező kezei közül. Hiszen fő fókusza egy traumatizált gyermek, mégis sok olyan elemet emel be mozijába, amellyel érzékeltetni akar valamit a korabeli zeitgeistból – de ezek az elemek valójában a műfaji fokozást szolgálják. Nemes László ugyanis, filmjének minden rétege mellett, ezúttal erőtlenebb filmes formát választott. Ugyan a 4:3-as kis kivágatot megtartotta, műfaji alapja a melodráma lett; ebből kifolyólag mozija több helyen túlcsordul. Nem az a baj, hogy a rendező klasszikusabb, a műfajiságot vizuálisan is hordozó elbeszélést választott, hanem hogy a műfaji elemek kiválasztása – pontosan azok dramaturgiai determináltsága miatt – olykor didaktikus. A Saul a háborús filmek „elhomályosítása”, a Napszállta pedig az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjait thrillerbe foglaló feszültsége okán még mindig erőteljesebben működött, mint a megmutatott melodráma hangulata.
Nemes kitűnő színészeket választott filmjéhez. Barabás Bojtorján érzelmektől energikus arca Andor szerepében, Waskovics Andrea olykor szótlan anyafigurája, Grégory Gadebois bikaként tomboló, gyilkos ösztönű pótapja, illetve ezek hármasa jól működik a vásznon. Még a mellékszerepekben is maradandó élményt nyújt a bohóc, Marcin Czarnik alakítása és a Sárit megformáló Szabó Elíz. Játékuk mellett explicit megjelenésük is erősen karakterizáló. S Nemes meg is elégszik azzal, hogy mindenkinek az arcára van írva a sorsa, világa – kérdéses azonban, hogy a film számára ez elegendő-e. Erre példa Andor barátjának, Sárinak és családjának a története, akik hasonló megaláztatásban és útkeresésben élnek, mint a főszereplők, de a film csak arra használja őket, hogy megmutassa, lehet tovább is futni innen, elszakadni.
Erdély Mátyás filmszalagra forgott képeiben ezek a folyamatok mind remekül látszanak. Ám a klasszikus elbeszélés ellenére az Árva sem tágas film. Nincsenek tájképek, hatalmas, levegős városrészek, s bár egy-két nagytotál belefér a moziba (főleg a romeltakarítás, a hatalmas színházi váró, pályaudvar, grund), ezek is a nyomasztó, zárt teret sugallják. Persze nem kamarafilm az Árva, s a belső terekben, házakban remekül kezeli a felvevőgépet az operatőr, végig megmarad egyfajta bezártságérzés, és ezt még az egyneműre fényelt színvilág is aláhúzza.
Így válik az Árva világa egy gettóvá, amely pöcétől bűzölgő pincében, szétbombázott házakban, fegyvereket rejtő grundokban, zsúfolt piacokon mutatkozik meg. Ebbe a gettóba egyszerre van(nak) bezárva és elrejtőzve az ember(ek). Ebben a tájban mindenki bezárt, egyfelől magányos, másfelől ellentmondásos alak. Mindenki megkapja a maga fülkéjét, amelyben csatlakozhat a nagy rendszerhez a befejező, utolsó képben, amely nihilizmust sugall. Talán az Árva által jobban is érthető Jeles András filmes debütjének, A kis Valentinónak az érzékenysége. Míg emez a kádárizmus ajánlata, amaz a csődje. A rendező azonban nem ítél, hanem inkább azt érzékelteti, hogy a meglévő fájdalmak miatt lett részrehajló egy generáció. Azt mondja, hogy ezeket a fájdalmakat kell megbeszélnünk.
Igen, úgy tűnik, még kell beszélnünk…
Árva, színes magyar film, 132 perc, 2025. Rendező: Nemes László. Forgatókönyvíró: Nemes László, Clara Royer. Operatőr: Erdély Mátyás. Vágó: Politzer Péter. Szereplők: Barabás Bojtorján, Grégory Gadebois, Fátyol Hermina, Waskovics Andrea.
