Kísértettek

Bogdan Vladuță munkája
(részlet)
– Szia, szívem... – teszi le az üveg bort és a szendvicset az asztalkára az ajtó mellett. A galériában minden lámpa ég, és maximum hangerővel üvölt a Walk this Way. A padló közepén kiterítve Marci legújabb munkája, a MetálIndigó Krisztus. Napok óta dolgozik rajta – jelenleg ez a legnagyobb rákfenéje az életnek. Marci komolyan veszi a munkáját. Néha túl komolyan. A sötétítők behúzva, mert „nem jöhet be természetes fény, csak én világítok, amíg el nem készül.” Marci elmélete az volt, hogy a műalkotás akkor tiszta és őszinte, ha semmi külső hatás nem éri. De persze az amfetamin és az alkohol nem hatás. „Segítők” – így hívta őket, a lámpáit is. Képes volt ilyenkor alvás nélkül dolgozni három napon át. Nem mozdult ki a galériából, festett, újrafestett, felment az emeletre, bámulta naphosszat, kidobta, felhívta a haverokat, hozták a piát, a szendvicset, a port, elmentek, festett, bámult, újrafestett, felhívta Adélt, „hozzál már, bébi, egy bort meg egy szendvicset, mer meghalok” stb. stb. Adél odalép a munkához, a hátán érzi Marci kialvatlan szemeit, beleborzong.
– Heló bébi – szólal meg, majd lehúzza a zenét. Lesétál az emeletről, Adél három mély levegővétel után fordul felé, Marci megáll a lépcső alján, hátát a falnak veti, és beleszív a cigijébe. – Bort hoztál? – mosolyodik el.
Úristen, de gyönyörű fiú – ez volt az első gondolata, amikor először meglátta, két éve, azon a koncerten. Tizenhét éves kislány volt még, rettenetesen zavarban. Pár idősebb ismerőse rángatta el, mert már nagyon vágyott valami újra, másra, úgy érezte, otthon nem kap levegőt. – Ma zenél a Sikátorban a Haunted Ones. Ott sincs levegő, de van energia. Tetszeni fog. – mondta Judit, és Adél felhívta az anyját, hogy az osztálytársnőjénél alszik. Aztán három sör, bömbölő zene, és nem bírt elmozdulni a pulttól. Tetszett neki ez a pince, a jóleső émelygés, a széteső hangzás, tetszett, hogy mindenki őrjöng, és a zenészek sose tanultak meg zenélni, és az énekes zavaros üvöltése, és a plafon repedezett, be akart szakadni, és a cigifüst, ami behatolt a pórusain és megnehezítette a fejét, és a lányok, akik pont úgy néztek ki, mint akiket megvetően „kis prosti”-nak szokott nevezni az apja, és ő is úgy akart kinézni, mint egy kibaszott kis prosti, mert tetszett, ahogy elképzelte apja döbbent arcát, és tetszett, hogy haragszik az egész életére, és magára, hogy még nem szökött meg, és a fiúk, akik hangoskodtak és csúnyán néztek, és az égvilágon semmi nem érdekelte őket, csak a jelen, tetszett, és kicsit félt is, de az égvilágon semmi nem érdekelte, csak hogy ott maradjon annál a pultnál, és ne változzon többet semmi. I am one of the haunted ones, / My soul is heavy, my parents killed me / I am cursed with wicked lust, / I am one of the haunted ones! – Heló kislány, mit iszol?
Mindig lenyűgözte ez a durva, szögletes arc a belehulló, világosbarna hajával és a sasorral, a zöld szemekkel, a hatalmas ádámcsutka, a magas, vékony test és a szálas izomzat. Volt benne valami vészjósló, valami brutális, ami vonzotta. Büszke a fiújára, és szereti nézni. Szinte fáj. Úgy képzeli, egyszer bűnhődni fog érte. Elmosolyodik, odamegy az asztalkához, megfogja a szendvicset, odaviszi Marcihoz, aki most már a Metál Indigó Krisztusát bámulja megint, sárga ujjaira ég a cigi. Megcsókolja, kiveszi kezéből a csikket, beleteszi a szendvicset. – Előbb egyél. – Marci megcsókolja, a fenekébe markol, szemében homály. Nekilát a szendvicsnek, Adél félrerak pár szétszakított vászont és üveget, és leül egy ládára.
– Hogy halad a Metál?
– Szarul. Nem világos.
– Micsoda?
Marci morog valamit, Adél ráhagyja. Hallgatnak, halkan szól az Aerosmith. Marci felmegy az emeletre, lemegy, vissza. Adél odamegy az ablakhoz, kiles a sötétítő mögött az utcára. Kora tavasz van. Hideg a szél, de frissek az illatok.
– Szép idő van kint – szólal meg, és visszaül a ládára. – Azt hallottam, hogy aki nem sétál ilyenkor, azt elviszi az ördög.
– Tudod, hogy dolgozom, bébi... – morogja Marci, és felveszi az ecsetet, mintha nyomatékosítani akarna, de nem hajol le a képhez, állva marad, ránéz Adélra, és némi indulattal mondja: – Ne csináld most, lécci. Tudod, milyen fontos ez nekem. – Adél fejében visszhangzik minden szó. Tudja, persze, hogy tudja. Marci komolyan veszi a munkáját. Néha kicsit túlságosan, de van is mit, hiszen kurvajó festő. Annyira, hogy mindketten szenvednek miatta folyton. Levegő kéne.
– Tudom, szívem, csak mondom, hogy biztos jót tenne egy kis séta. Én nagyon szeretném.
– Köszi, de jól vagyok. Majd sétálok, ha befejeztem. Akkor visz el az ördög, ha itthagyom. Bort is hoztál, ugye?
– A picsába, Marci, én is itt vagyok. Hozass bort a hülye seggnyaló haverjaiddal. Én megyek, tanulnom kell – feláll, és elindul az ajtó fele. Pillanatnyi csend, ahogy lejár a Walk this Way, beindul a Queentől az Under Pressure. Valamiért hangosabban szól, mint az előző. – Várj! – az ajtónál éri utol, hátulról átöleli, és a fülébe súg: – Ne haragudj, na, csak rohadtul kimerítő ez a cucc. Bocsi, és köszi, szeretlek, bébi... – magához fordítja, és megsimogatja az arcát – szeretlek... – Adél érzi, hogy gyomorbavágná, és elrohanna. Nyel egyet. – Én is... – Te is mi? – bambán vigyorog, szemében homály és az elvárás, ki kell mondani, addig nem nyugszik meg, amíg meg nem nyugtatja a nála öt évvel fiatalabb kislány a hülye művészlelkét, hogy igen, bazmeg, semmi gond, én is szeretlek... gyűlöli ilyenkor. Még egy nyelés, és mosolyogva mondja ki: – Én is szeretlek. – Marci fogdosni kezdi, csókolgatni, Adél úgy érzi, hozzávágná azt az üveg bort. – Azt hallottam, ha nem dugunk a padlón, nem Metál Indigó Krisztus lesz a munkából, hanem Metál Indigó Ördög...
– Mért, az nem jó? – kérdi Adél, mire Marci láthatóan kicsit megsértődik, de annál jobban akar dugni. Leteperi a földre, bele akar nyúlni a bugyijába, Adél eltolja a kezét, erre megsértődik. Pressure pushing down on me, pressing down on you... – Marci. Nem tudok most. Szarul vagyok, és tanulnom kell.
– Én is szarul vagyok. Szükségem van rád.
– Itt vagyok, még elszívok egy cigit, de mennem kell aztán. Csak örülj nekem egy kicsit, jó?
– Bazmeg, kurvára szeretlek, nem értem, mért nem látod. Te vagy az életem, Adélka. – Adél szédülni kezd. Belül halkan kinyílik a pánik, kívül még vár. – Nem vagyok Adélka... – mondja, ki tudja már hányadszorra. Eleinte vicces volt, most már kurvára nem az. Most már semmi nem az, csak a kibaszott sors.
– Adél. Azt hittem, te is szeretsz, Adél. Hogy csak engem.
– Szeretlek, Marci, de értsd már meg, hogy én nem akarok ülni ebben a levegőtlen mocsokban, és a kialvatlan, részeg arcodat nézni, és az indigójézust, amikor tanulnom kell, és friss levegőre van szükségem, és fáj a fejem.
Marci megsértődik megint, feláll, és kiabálni kezd: – Fogalmad sincs, bazmeg, nekem milyen nehéz! Nem tudod, mikkel küzdök minden kibaszott nap! Én a rohadt életet festem, nem képregényeket! Nekem ki kell irtani a démonokat. Nekem hordoznom kell a halottakat. Te vagy az egyetlen dolog az életemben. Adél. Senki más. Szükségem van rád. – Adél lenyeli könnyeit, tízig számol a fejében, odamegy, átöleli, csókolgatni kezdi, úgy dönt, egyszerűbben kijut innen, ha kiengeszteli egy gyors szopással. Why can’t we give ourselves one more chance? Why can’t we give love one more chance...
A lépcsőfordulóban megáll, és rázni kezdi egész testét a néma zokogás. Kivárja, amíg elmúlik. Három nagy levegő, és futás a könyvtárba tanulni. A könyvtárba érve úgy érzi, nem fogná fel, amit olvas. Leül a kávézóban, forrócsokit rendel, és mások beszélgetéseire koncentrál, hogy elnyomja a fejében dúdoló Freddie Mercuryt. Vagy Bowie? Um bum ba de... um bu bu bum ba de de...