Kolozsvár felett az ég

„Mint egy léggömb tenyérbe visszanyúló szálai, úgy feszülnek föld és ég között Bálint Tibor karcolatai.” Jó ideje hurcolom már magammal ezt a mondatot. Szeretném hinni, hogy K. Jakab Antal sorai kulcsot rejtenek, kulcsot ahhoz a városhoz, ahol, afféle lírai krónikásként, Bálint Tibornak élnie adatott.

‍
Térképet készítek, léptékét karcolatokban, esszékben, regényekben, kritikákban mérem. Egy hatalmas, ma már többé-kevésbé láthatatlan írói életműben. A Kövespadtól indulok, a Sánta angyalok utcáján közeledem Kolozsvár belvárosa felé. Ösvényeim elágaznak, a Borháncs és az Írisz-telep mellé felrajzolom a Fellegvárt és a Házsongárdot. A sírkertben fekete sírkőlapon „három szem sárga szilva”. Ide menekítette, ringó táncban, Bálint Tibor regényének, a Zokogó majomnak a szereplőit. S húsz évvel ezelőtt, január 28-án, légy nagyságú hintajára felülve, ide menekült maga Bálint Tibor is. Azaz dehogy is ide – az élet pereméről a Házsongárd környéki almafákon túlra lendült, hiszen, mint Szilágyi István írta a Zokogó majom megjelenését üdvözlő soraiban, Bálint Tibor hőseit halálukon is túlra menekíti, s e menekülésben, e feltámadásban „a biztos rév megadatik nekik éppen e könyv oldalain”.

‍
Több mint ötvenéves már a kor- és pályatárs Szilágyi István méltatása – a várost, amelynek peremén Bálint Tibor elesettjei járták keserves körtáncukat, nem ismerem. S nem csak azért, mert elzúgott azóta ötven év történelem – az egykori Bartha Miklós utca ma már román nyelvű kocsmacégére mögül kihátrált a város. Az a város, amelynek esendő lakóiról, kék párában derengő tereiről, szenvedéséről, bodzabokros malomárkáról, esti harangszójáról a legszebb szülőföldesszé született egy hajdani Utunk Évkönyvben. Az a város, amelybe mintegy írói kabalaként, lábujjhegyen lopakodott be a líra, hogy leheletszerű átremegéssel meg- és elemelje a földtől a szakadt hétköznapokat, a lelki vidék kiterített térképét. Hogy a töredezett aszfalt fölé emelve, lebegve, néha-néha az ég felé lendítve átlényegítse egy hajdanvolt város történetét.

‍
„Jó volt itt élni, ebben a városban” – írja Bálint Tibor. Novellák, esszék, regények ezernyi tükörcserepeit olvasom, hogy rátaláljak Bálint Tibor városára. Néha-néha feltekintek az égre – a sűrű, sötét fellegek fölött nedvesen csillogó tornyokat látok, eperszínű fényképeket, pirosbelű körtét, körömhátnyi arcokat, égre karcolt mozdulatokat. A világűrből leereszkedő kötélhágcsón – mint harangkötélen – Bálint Tibor harangoz.
Tenyeremben érzem, megfeszülnek a léggömb visszanyúló szálai.

Bálint Tibor (1932-2002) Forrás: Utunk-archívum