Kolozsvári ponyvaszpotting

Leendő egyetemisták kézikönyve – akár ez is lehetne az alcíme Alexandru Vakulovski első regényének. Magyar fordításban Hányinger utca címmel látott napvilágot a mű, leginkább talán az eredeti lefordíthatatlansága miatt – a 2002-ben megjelent román őskiadás fedelén ez áll: Pizdeţ. Ami románul nem jelent semmit, oroszul pedig azt, amire a kedves olvasó most gondol, meg még sok mást, kontextustól függően…
A regény egy 22 éves besszarábiai román egyetemista, Yo életéből mutat be néhány évet. Yo drogfüggő. Anyja fehérmájú kurva, apja pedig homoszexuális alkoholista volt, ezért veszekedések, házibulik, erőszak, cigarettafüst és szex által körülölelve cseperedett fel – mígnem felgyújtotta kisinyovi, Dicescu-völgy utcai házukat (GPS: 47.0059; 28.8205). Sokat foglalkozik a gyilkosság és az öngyilkosság gondolatával. Közben pedig ír, egyes szám első személyben. A legtöbb történet a főszereplő jelenében játszódik Kolozsváron, pontosan a városnak azon a néhány jól azonosítható részén, ahol meg szoktak fordulni az egyetemisták. Akik a közöttük és velük élő Yo szerint „csupa idióta, narkós, alkoholista, gurmand, pszichopata, szappanopera-rajongó, manelista, irodalmár, zenész stb.” Yo a Haşdeu kampuszban, annak is a XVI-os számú bentlakásában (46.7630; 23.5828) fordul elő gyakran, ahol „a budi folyton el volt dugulva, ahol történelem előtti pisitócsák poshadtak, ahol térdig ért a víz a zuhanyzóban, ahol két méter magas szeméthalmok tornyosultak, ahol a lift folyton a 7. emeleten robbant le, hogy a havereim már csak oda jártak pisálni, ahol minden tele volt a széttört piásüvegek cserepeivel, ahol hiába meszelték le a falakat, másnapra már tele voltak firkálva, nem egy esetben szarral is”. Mindez köpésnyire található (valóban!) a címadó Hányinger utcától (Piezişa/Hegyvölgy utca – 46.7636; 23.5772), amelyen „igazi megpróbáltatás végigmenni […]: az egyik hányik, a másik pisál, vagy tizenöten épp bunyóznak, a besszarábok a rögbisekkel, aztán szövetségre lépnek, és másokat potyolnak puhára, kurvák mindenütt, jobban mondva sárló egyetemistalányok, koszosak és javíthatatlanul szomorúak”. De Yo ismeri a város legalább egyik lakótelepét is, hiszen mint már a 9. oldalon kiderül, a Mărăşti mozi (46.7790; 23.6175) közelében lakik – vagy inkább éldegél: a főszereplőt nehezen lehet összehozni a valahol lakás fogalmával.
Yo kolozsvári élményei mellett szembesülünk számos máshol, többnyire Kisinyovban megesett történettel is, amelyek szintén alkoholról, drogokról, fegyverekről szólnak – ez már egy ilyen könyv. A könyvet olvasva betekintést nyerhetünk a romániai, illetve a moldáviai románok (hogy is van ez?) viszonyába is, olyan hétköznapi szinten, ahova a tévéműsorok szerkesztői nem szoktak leereszkedni: „a kölcsönös bizalom a vámon mutatkozik meg leginkább. Egy alkalommal a román vámosnak nem tetszett, hogy zsebkendőt kötöttem a fejemre, és elkezdett ordítani, mintha első alkalommal baszták volna seggbe, miközben ő, ugye, a legerkölcsösebb lény a világon. Máskor a fülbevalóimon akadt fönn. Ismét máskor az volt a baj, hogy cigiztem, miközben ő a táskámban vájkált. […] Következő alkalommal nyilván teletömtem a csomagom koszos zoknival, hogy örüljön a geci.”
A kötetben némileg vadhajtásként jelen lévő (eredetileg nem is tervezett) Galina Ivanova-történetszál pedig kifejezetten a nemi erőszakról és az ember elállatiasodásáról szól, mind a kisinyovi munkahelyén (Galina Ivanova tanárnő), mind otthon. S közben valahol Szerbiában is (feltételezzük: 44.XXXX; 20.XXXX), ahol a katonák foglyul ejtenek egy kisbusznyi, álnéven utazó moldovai asszonyt – köztük a tanárnőt is –, és két héten keresztül kiélik rajtuk a legperverzebb vágyaikat: „A hetedik napon egyszerre rángatták ki a cellából, egyszerre baszták meg, szopatták le, dugták seggbe őket. Végül mindenféle ismeretlen tárgyakat dugtak föl a testnyílásaikba.”
A főszereplőnek, mint a legtöbb fiatal diáknak, rengeteg haverja van: Pipi, Sobo, Prof, Allbe, Baston, Bobdylan, Kerouac, Buru, Oedip, Ski, Oaia, Scrof, s még lehetne sorolni. Legtöbben marihuánát meg hasist szívnak, ha kell, verekednek, vodkát meg sört vedelnek a Nicótól (46.7641; 23.5767) a Music Pubig (46.7750; 23.5871), az élethez való hozzáállásukat pedig a folyamatos mámor határozza meg: a nők mind kurvák, az iskola konformistává tesz, a társadalom manipulál. Határtalanul elégedetlenek és undorodnak mindattól, amit a világban látnak – lázad(oz)nak is a maguk módján minden ellen, mint sejthetjük: eredménytelenül. Ugyanígy elégedetlenek önmagukkal is, és végtelen mámorukban és kiégettségükben már nemcsak a szerek használatával ártanak maguknak, hanem az öncsonkítástól sem riadnak vissza: „Hülyék Hülyéjére este rájön a kétszerkettő. Hogy raknám a faszom a faszomba, mondja. Úgyse jó semmire. Kigombolja a sliccét, ráteszi a farkát egy villanyrezsóra. Már nagyon érezni a sültfasz szagot. Valaki félrelöki a rezsótól. Hülyék Hülyéje föltápászkodik, és lógó fasszal rohangál összevissza.”
Hogy a történet nem a szerző kolozsvári életéről szól, az biztos. Sőt valószínűleg senkinek az életéről. A Hányinger utca valójában egy kibaszottul csavaros hiperbola, amelynek szerzője ugyan a valóságból, azaz saját egyetemista életéből merített ihletet, de amely ezt a valóságot nemcsak felnagyítva, de bizonyos elemeit kiemelve, másokat pedig eltorzítva tükröz.
Nyelvezete, mint az idézetekből is kitűnik, igencsak szabados, több helyen átlépi a hardcore pornográfia határát, esetenként részletekbe menő obszcenitással ír le egy-egy orgiát. Mondhatnánk: hatásvadászat, mindent a nagy példányszámért! Azonban mielőtt pálcát törnénk a szerző fölött, vegyünk figyelembe néhány tényt. Az utóbbi években felütötte a fejét a román irodalomban az, amit Marius Chivu kritikus narkotikus egzisztencializmusnak nevez: számos szerző (többek között Dan Stanca, Doina Ruşti) kezdett kendőzetlenül, a bemutatott szubkultúra nyelvén írni, drogosokról, prostituáltakról, őrültekről, (ön)gyilkosokról, fura művészekről, lecsúszottakról. Sokkoló ez, persze, legalábbis az egykori szocialista országokban, ahol hasonló nyelvezetű szövegeket kinyomtatva sokáig el sem lehetett képzelni, s ahol az említett szereplők megalkotásához mintát adó személyeket pillanatok alatt eltüntették. Ám ma, amikor a tévéhíradókból és az internetről rémesebbnél rémesebb és véresebbnél véresebb eseményekről szóló hírek ömlenek ránk, Vakulovski (hiper)naturalista nyelvhasználatával szembesülve nem érdemes boszorkányüldözésbe/könyvégetésbe fogni. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a szövegek nagy része a 90-es évek második felében keletkezhetett. Kolozsváron ekkoriban váltak szélesebb körben hozzáférhetővé a könnyű drogok, egy olyan fiatal közegben, amelynek már a Ponyvaregény, a Született gyilkosok, a Trainspotting jelentették a csodát, és a Kurt Cobain – Niggaz Wit Attitudes tengely környékén találták meg a bálványaikat. A Hányinger utcát az imént felsoroltak és a valódi kolozsvári diákélet fúziójának tekinthetjük. Vegyük tudomásul, hogy szereplőinek szájából elhangzó bármilyen finomkodás hiteltelenné tenné a teljes regényt, mi több: az egész történetet kidobná a téridőből. Akinek nem tetszik az obszcén fogalmazás, nos, az ne olvassa el – csak egyszer.


Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (Pizdeţ). Fordította: Lövétei Lá­zár László. Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2015.