Levéltöredékek Arany Jánosnak

1. Vallomás a kamaszkorból

‍

Daliás időknek csatás emlékei,

valahogy nem tudnak köddé is mállani.

Toldit, az estéjét, s a balladáidat,

a hős nagyidai cigányokat,

olvastuk tűnődve, s lázasan remegve

talált meg egy mezőn az a régi este.

Megtudhattuk végre, hogy hogyan is veszett

alkotmány, szabadság, bárdok, a welsziek!

Hogyan is veszett el, hanyatlott egykoron

gomolygó felhőkbe büszke drégelyi rom?

Hogyan halt meg Toldi, Bendegúz és Buda.

Hogyan lett Attila, az Isten Ostora!

El nem kerülheti itt senki a sorsát,

Elvész újra s újra ama régi ország.

Nézzél, ősz Mesterünk, most a képzelgőkre,

verseidbe veszvén, daliás időkbe,

tévutat tévesztve bolyonganak. Lázbeszéd,

fennkölt hegyi beszéd, hazug kortes beszéd

nyűgőzi le őket. Most vész el a haza.

Végleg körénk zárul foglyunk, az éjszaka.

‍

2. Vallomás az öregkorból

‍

egy Weöres-vers visszfényei

‍

Mind elalszunk, eltávozunk, széljárta fennsíkon megyünk,

az ürömfű tengeren át, rőt mályva-vörös hold alatt.

Együtt vagyunk mindannyian, de erről semmit sem tudunk,

szűrt, eszelős fényben csak az tündököl még, ami volt.

Egyikünk mégis megbotol, pedig itt nincsenek kövek,

dühösen káromkodik, sziszeg, halljuk a lépteit, de őt

nem láthatjuk már soha meg. Elvesztjük egymást. Álmaink

összefolynak kopár mezőnk árnyaival. Bandukolunk

együtt és mégis egyedül. Nincs egy hű nő, egy hű kutya.

Egyedül vagyunk, védtelen. A csalafinta szél huhog.

Hahota görög köröttünk. Halljuk, hogy valaki vacog,

másik köhög, verset szaval. Meg nem láthatjuk soha őt.

Uram, uram, László király, vihar szűnik, eső eláll…

Valahonnan lódobogás. Felhők komorló vásznai

függönyként rejtik a holdat. El fogunk veszni, azt hiszem.

Innen már nincsen visszaút. Mind elalszunk. Eltávozunk.

‍