Magnóliák árnyékában (versek)

Magnóliák árnyékában

Lassan bimbózik a hajnal,

a világ rejtett tartaléka

közszemlére tárul.

Te is visszatérsz a végtelenből,

belesimulsz a fény árnyékába.

Ülsz álmaid szegélyén,

tested kopott díszlet

a horizonton.

Magadba nyeled a múló időt.

Tollad keresztet rajzol az Égre.

Valamit még kiutalnak neked

a mindennapi lélekosztásnál,

még ott vagy a sorban, még

rabul ejt egy-egy pillanat

bársony érintése.

Vagy, aki eddig nem lehettél

soha, s lennél, aki most

nem vagy…

botladozol a történésben,

csak statisztaszerepet kapsz

sorsod megdézsmált kalandjában.

A felmagzott képzelet győztese vagy,

pedig csak önmagad másolatát

javítgatod, te vagy az összekötő szöveg…

Odakint a hulló szirmok közt

Megpihen a Halál, nincs többé

igazi búvóhelye….

te meg itt térdelsz a szavak között

száműzetésben, s nem mersz az Idő

szétszórt csontjain a túlpartra lépni.

Tabletta a megvilágosodáshoz

Homályhatáron van benned a valóság,

azt hiszed, a tapasztalat halmazába süllyedt

a képzelet, s ami kitartóan követ,

csak egy átmeneti látomás.

Túl sok álomport oldottál poharadba,

több földtörténeti koron átvágtattál,

hogy kapjál választ a miértekre,

s most, mikor úgy hiszed, ébren vagy,

ajtódon kívül rekeszted a mítoszokat,

hisz még botladozik benned az élet,

a rejtjeles időrétegeket felszippantja

a hajnal, távolodik tőled a lényeg.

Kiveszel egy újabb tablettát

a Feltöltődés nevű dobozból, s kicsit

megrémülsz, …a lejárati idő egyre közelebb,

s még nem találtad meg, amit oly régóta

keresel… tányérodon a félelem maradéka,

csökkenni látszik benned fogyó hold

árnyékában Sziszifusz optimizmusa.

Dupla adag kell a tablettából, meg kell

sokszorozni izmaidban az erőt,

már nem akarsz a bizonytalanság láncán

vergődni… kapaszkodsz egyre feljebb,

s amikor ott állsz a legfelső lépcsőn,

amikor azt hiszed, felszabadítottad

a szabadságot, világosan látod,

egész életedben vak csillagok arcára

festetted a fényt.

Erőterek

Az elsózott valóság nem

ízlik neked, nincsenek más

fűszereid a változáshoz, csak

azt kevergeted okosságaid

dobozában, ami készletsöprés

után még megmaradt az aljzaton,

egy kis romlandó maradék, ami

több ugyan a kevesebbnél,

ami mindig veled marad,

ami egy cseppnyi hazugság

módosulása a rólad szóló

egyszemélyes híradásban.

Történeted rád zárta már a kaput,

az önsanyargatás pióca karjai

rád tapadtak…

ez a sors kegyetlen ajándéka,

ott maradsz önnön ítéleted

rácsai mögött… örökre,

hited erejével igyekszel tapadni

fel az égre, s míg elszántan

próbálsz felkapaszkodni

a remény fészkébe, félénk

csúszómászó maradsz önmagad

árnyékában, s mikor rád

hajnalodik egy cseppnyi fény,

lelki térképeden fölsejlenek

a hegyek… mégis megbékélve

fal felé fordulsz, többé már nem,

nem nőnek föléd mennybéli erőterek.

‍