Márciusi kérdő mondat vendégszövegekkel
XXXIV. ÉVFOLYAM 2023. 6. (860.) SZÁM – MÁRCIUS 25.![](https://cdn.prod.website-files.com/6240c9003f43df2b91611633/6464a9a09be93d6e980b49d5_Ispan%20Kut.png)
I.
Mélyen tisztelt Tekintetes körjegyző úr!
Ne tekintse szerénytelen tolakodásnak, ha hivatalos teendői közepette, egy olyan ügyben is kérem fel tudakozódni, tapogatózni, amely iránt az egész magyar nemzet, sőt mondhatni: az egész világ érdeklődik.
Petőfi Sándor koszorus költőnk haláláról és relytélyes eltűnéséről van szó. Koszorus költőnk 1849. julius 31-én tünt el örökre a magyar költészet mosolygó egéről, mint egy sebesen futó üstököscsillag.
E napon (1849. július 31-én zajlott le Erdélyben egyik legvéresebb és legszerencsétlenebb kimenetelű csata az oroszokkal Segesvár és Fehéregyháza közt. A csata folyama alatt – mely csaknem egész napon át folyt – dicső emlékű Bem tábornokunk vezénylete alatt – látták Petőfi Sándort a magyar hadsereg háta megett ide-oda járkálni és jegyezgetni.
E csata folyama alatt esett el Szkariatin muszka generalis is egy magyar ágyugolyó által találva.
Este 7 óra tájban – midőn a magyar ágyúk a folytonos tüzelés miatt – repedezni kezdettek: az ötszörte nagyobb muszka hadsereg rohamot intézett a maroknyi magyar hadsereg ellen, mely amazt feltartóztatni nem bírván, hátrált rendületlenül Fehéregyházán keresztül Héjjasfalva felé.
E hátrálás alatt tűnt el Petőfi Sándor örökre.
Az a főkérdés forog most szőnyegen: hogy vajon hol sebesült vagy esett el a nagy költő, de főképp, hogy hol nyugosznak porai? – – Nagy vívmány lenne ennek kiderítése, mivel arra a helyre helyeztetnék el a Petőfi-emlék.
Aki biztosan reá tudna mutatni arra a helyre, az egész nemzet hálájára érdemesitené magát.
Igénytelenségem is meg van bízva e nemzeti fontos kérdésben a kutatással, mint 1848–49. évi harcos.
Tisztelettel vagyok bátor ez okon a tekintetes urat felkérni, kegyeskedjék, midőn ideje eengedi, olyan 1848–49. évi öreg honvédek után tudakozódni, akik azon csatában résztvettek, ha talán Petőfiről valami bizonyost tudnának mondani.
Meg vagyok győződve afelől, hogy a községi T. biró urak mind ismerik az akkori agg harcosokat. Ha tekintetes körjegyző úr megbízza őket, lesznek szivesek ünnepnapokon, esténként – pipaszó mellett – kikérdezni azokat s tapasztalataikat hacsak irónnal is, lejegyezni, e jegyzeteket pedig levélboritékba téve, nekem fizetetlen, megküldeni lesznek szivesek, hogy a kezelésem alatti könyvnyomdában megjelenő „Marosvidék” című lapban pontosan közölhessem. A lap vonatkozó számát úgy a tekintetes körjegyző úrnak, valamint a tekintetes községi bíró és elbeszélő öreg harcosnak is megküldjük emlékül, nevök megemlitésével.
Volt s van reá eset, hogy valamely agg harcos nagy és nevezetes eseményekről bir tudomással s el is beszéli azoka hébe-hóba szomszédainak, jó embereinek, de – úgylehet – sem az elbeszélőnek, sem a hallgatónak nincs tudomása vagy fogalma azoknak rendkívüli fontosságáról. Hírlapokat nem olvasnak. Nem tudják, hogy azokat olyan embereknek is el kellene beszélniök, akik azokat hírlapokba képesek iktatni. Eszerint e fontos esemény sírba száll.
Most még van egy kis időnk a Petőfi-ügyről kérdezősködni; de 8–10 év múlva az 1848/49. évi harcosok mind az örök álom karjai közt leszönk – nem lesz kitől kérdezősködni többé.
Ha valaki már elhunyt honvédeknek e tárgyra vonatkozó elbeszéléseire emlékeznék, mint fontos események szintén feljegyezhetők.
Megjegyzem tisztelettel, hogy e szent ügyről mindenki szive és lelke sugallata nyomán, a teljes igazságnak megfelelően mondja el tapasztalatát; ez ügynek a téves állítások nagy ártalmára lennének.
Kérésem nyilvánítása mellett maradok a Tekintetes úrnak, hazafiu tisztelettel
Marosvásárhelyt, 1888. december hóban
alázatos szolgája
Imreh Sándor,
nyomdaigazgató,
1848–49-ik évi honvédhuszár
Ezennel közöljük Petőfinek a dec. 16-án tartott ülésben felolvasott csatadalát, mellyet a szerző a következő levél kíséretében küldött meg a képviselőháznak:
„Debreczen, dec. 8-án, Képviselő polgárok!
Milyen nagy fontosságu lehet egy kis körülmény, bizonyítja egy franczia tábornok levele, ki azt írta a conventnek, hogy vagy küldjenek neki tehetséges segédeket, vagy küldjenek egy kiadást a »marseillaise«-ből.
Ha elég buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szükségesnek fognak látni, küldjék szét országszerte a magyar táborokba. Részemről igen ohajtom, hogy miután szigorú körülményeim elvonták egy kis időre a hadi pályáról személyemet, legalább lélekben az alatt is részt vegyek nemzetem harcaiban.”
Csata dal
Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg,
Előre!
Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa,
Előre!
A ki magyar a ki vitéz,
Az ellenséggel szembe néz,
Előre!
Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Ő s az Isten egyet akar.
Előre!
Véres a föld lábam alatt,
Lelőtték a pajtásomat.
Előre!
Én sem leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba,
Előre!
Ha lehull a két kezünk is,
Ha mindnyájan itt veszünk is!
Előre!
Hogyha el kell veszni: nosza!
Mi vesszünk el, ne a haza.
Előre!
Milyen hatást kelt 2023-ban a versolvasás, a régi verseké is, amikor például egy, a szabályos politikai érdekképviselethez nem jutó, sőt e lehetőség kijózanító, megszégyenítő konkrétumát megrendüléssel átélő költő elveinek gyakorlatba ültetéséről csaknem lemondva a halálveszély közelében látja emberi méltósága fenntartásának egyedüli módját (száműztem magamat az emberek közül, írta valaha, de most mintha azt követné, hogy a békéből száműzi magát);
hogy olvassuk tehát az alföldi rónaság vagy a mármarosi bércek sugalló erejű ecsetelését, ha tudjuk, hogy szenvedélyes harctéri indulók is születtek ugyanabból a személyes hangú poézisből, s változtat-e az értelmezésen az olyan apróság, hogy alkalmiságáról is vannak értesüléseink (s hogy az egyik ilyen verset közreadó pesti lap – szerkesztette Illucz Oláh János, kiadta Kultsár István özvegye – még a versközlés hónapjában meg is szűnt, bár talán nem is e verses indulat okán);
milyen hatást kelt ma egy, a körülményektől el is tekintő, szókimondásban létező költőember megannyi megnyilatkozása, hiszen a szándék egy (bármilyen szent legyen), de a közvéleményt, a helyit is ezer tényező befolyásolja, s a választók, tájékozottak vagy nem, magukban bíznak eleitől fogva;
ki hinné, hogy oly rövid rövid volt a verssé bomló életidő, s igazán azt írta a sikeres képviselőjelölt fizetett hirdetésében, hogy Ön nagyon elbízott, de mibe, abba, hogy a Pegazus farkába ön is felkapaszkodott? (miért is akkora seb a képviseleti politizálás ellehetetlenülése, vagy az, hogy a jóvátételi párbajt a kihívott elutasította);
mit is jelent, hogy egyszer csak népről és országról mint külön entitásokról kezd valaki (keserűen) nyilatkozni ezelőtt 174 esztendővel, az önbizalom megrendülése olyan nagy dolog lenne, a népszerűség csökkenése, elvesztése ekkora zavart idézne elő, hát ez történhet; ne véljük ezt egy őrült, rémülésteli, zavart ész meséjének;
hihető-e, hogy a marosvásárhelyi orvos vagy a nemzetőr múltú nyomdász évtizedekkel később könyörög a nyilvánosságnak, mintha csak egy nagy halott végakaratát kívánná teljesíteni, hogy keressék bár a testet, mert az emlékezet gyarló (milyen történetek is idézik Jókainál, Krúdynál az eltűnt garabonciás történeteit), vagy hogy 1956 szeptemberében pártgyűlést tartanak Balázsfalván arról, hogy egy Petőfiének tartott koponyát ki látott utoljára, s kinek a leltárába jutott az egyházi javak romániai államosításakor;
végül mit jelent ma, hogy a kerületek becsületére és belátására apellálva, leginkább Kemény Zsigmond hangjára emlékeztetően jelenti ki egy – tetszik, nem tetszik, színházi súgóból mítoszi alakká lett – valamikor poétaember, hogy úgyse érdemli meg Magyarország, hogy képviseljem?
A vendégszövegek: Egyleveles nyomtatvány (a marosvásárhelyi Református Kollégium nyomdájából) és újságközlemény (Nemzeti. Politikai hírlap, 1848. december 20.)
Egyed Emese