„meg kell találnom a méltóságomat abban, hogy én is nyakig vagyok a szarban” – A Címtelen földről és metamodernről a Hervay Klubban

Kedd este hosszas kihagyások után rendhagyó Hervay Klubnak adott otthont a Planetárium. Ezúttal nem két pályakezdő szerzővel, hanem André Ferenccel és Horváth Benjivel, mint a Címtelen föld. Fiatal erdélyi metamodern líra antológia szerkesztőivel beszélgetett Fazakas Réka és Selyem Zsuzsa. Az rögtön a beszélgetés elején kiderül, hogy Selyem Zsuzsának valójában hatalmas szerepe volt a kötet létrejöttében, a szerkesztők ugyanis neki köszönhetően ismerkedtek meg néhány éve a metamodernizmussal. A beszélgetést az antológia egy-egy versének felolvasása tagolta, az est moderátorai ugyanis szerre kihívták a közönség soraiból azokat, akik szerzőként szerepelnek az antológiában, így Kali Ágnes, Sztercey Szabolcs, Fischer Botond és Gál Hunor szövegei révén még alaposabb betekintést nyertünk az antológia világába, immár nemcsak annak szerkesztői oldaláról nézve.

Az este olyan közel sem könnyű kérdésekkel indul, amelyek azt célozzák meg, hogy tulajdonképpen mi is az a metamodern. Nehéz kérdésre pedig nehéz válasz dukál. Noha érteni véljük, hogy mire gondolnak, amikor arról beszélnek, hogy napjaink globális közérzete nem tud nem hatással lenni ránk, tehát hogy sem a nyelvet, sem a műalkotást, sem a szerzőt magát nem lehet izoláltan nézni és leválasztani arról a társadalmi valóságról, amiben született, a beszélgetés első tíz percében mégis megemelkedik pár szemöldök a Planetárium rendezvénytermében.

Fotó: Hervay Klub / Facebook

Ahogy arra Selyem Zsuzsa később fel is hívja a két meghívott figyelmét, André Ferenc és Horváth Benji iszonyatosan elvontan és távolról közelítgetnek a metamodern forró kásához. Fazakas Réka arra kéri ekkor őket, hogy kicsit próbálják meg konkretizálni az elmondottakat, miben nyilvánul meg az, hogy a posztmodern megszólalásmód nem érvényes már, melyek azok a konkrét kérdések, amikre szerintük nem kielégítőek a meglévő válaszaink, és hogy mit értenek az alatt, hogy az alapvetésnek hitteket is újra kell gondolnunk, amikor új kérdéseket próbálunk feltenni, hogy ne ugyanazokhoz a nyugtalanító válaszokhoz jussunk.

Ezt követően a beszélgetés stílszerűen oszcillálni kezd a végtelenül elvont és a nagyon konkrét definíciós kísérletek között. Így békésen megférnek egymás mellett a metamodern valóság mint érzéki struktúra kérdés- és válaszkeresései, továbbá azok az itt behozott példák, amik visszamenőleg is érthetővé teszik a korábbi homlokráncolásokat kiváltó mondatokat. Horváth Benji az elhangzottakat a szelektív hulladékgyűjtés kapcsán felmerülő dilemmákkal példázza: mi a teendő, amikor az ember szelektíven gyűjtené, de a közbirtokosság egybeönti, de nincs pénzem elvinni máshová, vagy pont van, de nem értek egyet azzal, hogy el kell vinnem? Ezeket a kérdéseket – ahogy ő fogalmaz – „nem lehet megválaszolni azzal, hogy a végsőkig belemegyek, de azzal sem, hogy eltávolodok tőle, mert nem tudom elintézni annyival, hogy ironizálok, hogy mennyire nagy szarban vagyunk”. Ez már egy metamodern problémaként rajzolódik ki előttünk, amely új kihívások elé állítja az embert: „meg kell találnom a méltóságomat abban, hogy én is nyakig vagyok a szarban”.

Fotó: Hervay Klub / Facebook

André Feri azzal a banális szituációval szemlélteti a modernizmus, a posztmodernizmus, és a metamodernizmus különbségeit, hogy ha egy folyó egyik partjáról akarok átjutni a másikra, melyik viszonyulás milyen megoldásokat, kérdéseket, esetleg válaszokat hozna be. A modernizmus azt válaszolná, hogy befagyasztom a folyót, megvannak rá a technikai eszközeim és megvan hozzá a hatalmam. Míg a posztmodern ilyenkor szkeptikusan ironizálni kezdene, hogy ugyan hova is akarnék átmenni, oda is minek? – megkérdőjelez, de valójában nem kérdez komolyan. Ehhez képest a metamodernizmus elkezdi végiggondolni, hogy mivel jár az, ha átmegyek, kinek, és miért jó mindez. Selyem Zsuzsa ezt kiegészíti azzal, hogy a metamodernizmus arról is szól, hogy úgy menni át a folyón, hogy a halak jóllététre is figyeljek, amitől aztán tényleg kiegyenesednek a ráncolt homlokok, helyükre kerülnek a szemöldökök.

Ezután a Címtelen föld című antológiára kerül a hangsúly, annak szerkesztési kihívásaira, és arra, hogy miért volt fontos vállalása a Hervay könyvek sorozatnak épp egy antológiával indítani, ami nemcsak sok perspektívát tud egy adott kötetben behozni (amit Fazakas Réka kiemel), hanem fel is hívja a figyelmet a legutóbbi erdélyi szerzőket csoportosító antológia (Mozdonytűz, 2014) óta kialakult új lírai irányokra, ezért érezték szükségét egy erős, reprezentatív antológia összerakásának.

Fotó: Hervay Klub / Facebook

‍
Az este vége felé a moderátorok a címre irányítják a fókuszt, az antológia címévé ugyanis a két szerkesztő Sánta Miriám egyik versének címét, a Címtelen földet emelte. Amikor Fazakas Réka rákérdez, hogy mi motiválta ezt a döntést, mennyiben tekintik a Sánta-verset a kötet programversének, és mennyiben beszélhetünk arról, hogy inkább címként vették át (az olyan első reakciók után, miszerint „cöcö, azért ez a címe, mert A dicsőséges Európa már foglalt volt”), bevezetnek minket egy kicsit a szerkesztési folyamatba, mesélnek arról a pillanatról, amikor megtalálták a címet, és rögtön tudták, hogy megtalálták.

Az említett vers Benke András egyik verse mellett az est zárásaként el is hangzik, majd a szerzők közkívánatra egyet-egyet a saját verseikből is felolvasnak.