Lovag Dulcinea a költészet peremén – Kemény István könyvbemutatója a Kolozsvári Magyar Napokon

Augusztus 22-én este a magyar irodalom megkerülhetetlen alakjával (Kemény István) a fiatal erdélyi magyar irodalom megkerülhetetlen alakja (Ferencz-Nagy Zoltán) beszélgetett a Bulgakov Irodalmi Kávéházban. A 2024-es Lovag Dulcinea című kötet bemutatóján metafizikai derű lengte be az utolsó helyig megtelt teraszt, és végül arról is szó esett, hogy a József Attila-díjas költő miért csatlakozott az Erdélyi Magyar Írók Ligájához.

A XX. század végén valami végleg megváltozott: a technikába vetett hit és a mindenféle más modern dolgokkal kapcsolatos optimizmus megszűnni látszott, az emberek egyre kevésbé látták a jövőt, és egy újabb középkor lehetőségét rebesgették. Kemény István legfrissebb kötete, a Lovag Dulcinea (Magvető, 2024) azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lenne egy fordított Don Quijote-történet, amelyben a főhős a racionális újkor helyett egy második középkorba lovagol be. A szerző szerint a versek posztapokaliptikus, cybermedieval atmoszférájának megteremtése nem igényelt különösebb erőfeszítést, mivel a jelenlegi korhangulat eleve magában hordozza ezeket az árnyalatokat. A Kóborság című szövegben egy bezárkózott lovag képe tárul elénk: Kóbor lovag az ágyban otthon / Teácskát szürcsöl / Olvasgat gyáván / Hipochonderen / Lány kóborol helyette. A hipochondria okát Kemény István egyetlen, egészen egyszerű szempont mentén fejti ki: Dulcinea, a kötet főhőse egyidős a XXI. századdal, míg Don Quijote (aki csak említés szintjén jelenik meg a kötetben) négyszázvalahány évével inkább a múlthoz tartozik. A szövegek Dulcineát helyezik reflektorfénybe, nagyrészt az ő alakja köré épülnek – ilyen értelemben is visszájára fordul a cervantesi világ.

A Lovag Dulcineára könnyed, játszi versnyelv jellemző, azonban az a szöveg, amit a kritikák a kötet legfontosabb darabjának tartanak, mintha kissé visszavenne ebből a sodrásból, és egy jóval komorabb, töprengőbb regiszterben íródott volna. A demencia társadalma című vers, ami a Helikonban jelent meg először, terjedelmében egy egész fejezetnyi részt foglal el a kötetben, ezért is volt nehéz a szerző számára helyet találni neki a többi szöveg között. Mégis úgy érezte, hogy oda való, és különben is egy olyan kulcsgondolatot ragad meg, amiről évek óta írni szeretett volna: a végtelenségig bürökratizált, gépiesített világunkban létezni pont olyan, mint egy demenssel beszélgetni – az ember mond, kérdez, aztán mindent elfelejt, az információ pedig ugyanúgy elakad, mintha nem lenne digitalizáció: Az ami körülvesz / Csak néz üresen / Mint a demensek.

A kötet versesregényként is olvasható, és – bár fragmentáltan – Lovag Dulcinea élettörténetét követhetjük végig benne (a bemutatón elhangzott versek révén is ismerkedhettünk vele: Lovaggá ütése, Lovag Dulcinea elemzi tombolását a 21. század globalizált nagyvárosaiban, Aldonza Lorenzo talál egy ledöntött Don Quijote-szobrot stb.). A szerző úgynevezett pihenőhelyeket helyezett el minden fejezet végén – ezeken az oldalakon rövid, összegzőbb hangvételű szövegeket találunk. De mik is ezek pontosan? Ciklushatárok? Levegővételek? Kemény István (aki – mint megtudtuk – egész fiatal kora óta utálja a ciklus szót és a hasonló költőies kifejezéseket) elmondta, hogy ezek funkciója olyan, mint Cervantes regényében a fogadóké vagy manapság a benzinkutaké.

Szó esett arról is, hogy miért épp a világirodalmi óriás, Don Quijote vált a kötet alapjává. Kemény elmesélte, hogy ötévesen látott egy borzalmas tévésorozatot a lovagról, majd elolvasta a regény rövidített változatát, végül pedig a teljes művet. Az élmény évtizedekkel később összeért a XX. század végének társadalmi változásaival kapcsolatos gondolataival, és így született meg az alapkoncepció. A jelenkori világra reagáló kérdésfelvetések mellett a szerző egy hitbeli-vallásos távlatot is teremt a kötetben, többek közt Keresztelő Szent János vagy Jézus alakjának megidézése által. A moderátor arról faggatta kíváncsian Keményt, hogy ennek mi az oka, a szerző pedig meglehetősen tömören válaszolt: mert ez van – nem is lehetne másképp, hiszen a mindennapokban is hangsúlyosan jelen vannak ezek a dimenziók.

Hogy kezd-e még valamit Kemény István a dulcineás spontaneitással? Vagy inkább visszaül poeta doctusi asztalához? A szerző úgy fogalmazott, hogy nem látna újból neki a kötetnek, de örömmel idézte fel, mennyire jó volt írni ezeket a verseket – kompetenciaérzést nyújtott számára, hogy saját stílusban értelmezhette újra a cervantesi lovagvilágot.

Végül Ferencz-Nagy Zoltán arról kérdezte a József Attila-díjas költőt, hogy miért jelentkezett E-MIL tagnak. Mert lehetett! – vágta rá Kemény István, és a felszabadítóan rövid válasz nevetést csiklandozott elő a közönségből. 

‍