Meglátni egy disznó szemében Istent

Kettős vitaindító, amelynek végén mindenki eldöntheti, agyon kell-e vernünk a mai meghívottat, vagy amit akartok

Ha valaki holdkóros galambként csak úgy találomra csipeget fel néhány bekezdésnyit Hermán Dani eddigi, igen karcsú életművéből, az rögvest megállapíthatja, hogy esetében az etikai nézőpont baszik. Itt még az épülő tömbházak oldalára kifeszített lyukacsos védőháló is húsos combokra feszülő, szakadt harisnyákra emlékeztet, a feleségek – akik elől a férjük gombászásba, üzleti utakba menekül – csak szekálni tudják a férfit, és csak takarításra jók, az elhagyott, alkoholista fiatalasszonyok pedig disznóvágás közben alkoholista férfiak pajzán viccein kacarásznak, mintha ezzel ők maguk bátorítanák őket az idejétmúlt szexizmusra. Kipirult segédmunkások verekednek alkohol- és tesztoszteronszagúan a Barul Verde Cafe Bar nevű kocsmában, majd arra gondolnak (legalábbis egyikük), milyen jó volna megmarkolni a pultos lány, Drágám fenekét.

Ezeket az esetlen, alkoholista, nehéz sorsú figurákat ráadásul a szerző nem átallja humorral ábrázolni!

Nevetünk rajtuk ahelyett, hogy mélyen átéreznénk hányatott sorsukat, hogy több generációra visszamenően, alaposan (!) megismernénk öröklődő családi traumáikat, amelyek ide juttatta őket ebbe a lehetetlen, élhetetlen helyzetbe, ebbe a dohos, húgy- vagy penészszagú kocsmába, ebbe a sekélyes létformába, ahol a PC helyett a szexizmust, a feminizmus helyett a toxikus maszkulinitást választják tévesen újra és újra, miközben a női szereplők még bátorítják is őket ebben, tovább rontva amúgy sem túl fényes esélyeiket.

Föltevődik hát az adekvát kérdés: hagyhatjuk-e, engedhetjük-e, hogy az ilyen fölforgató elemek (lásd: Dani) fölforgassák, sőt a sarkából is kiforgassák az immár egyre megnyugtatóbb mértékben fontos (és elengedhetetlen) etikai szerepet öltő, egyre PC-bb, egyre didaktikusabb és egyre olvashatatlanabb, biztonságos irodalmunkat???

A válasz röviden: nem!

Bővebben: Nem bizony!

Sőt ha volna bennünk kellő erkölcsi érzék, etikai tartás, morális gerinc, a társadalom jobbítására törekvő igazi művészekhez és kultúrafogyasztókhoz méltó szakmai alázat, más szóval: ha igazán humanisták lennénk, forró vascsővel, biciklilánccal vernénk agyon Hermán Dánielt, hogy kiköszörüljük az életlen (de nemes!) irodalmunkon általa ejtett csorbát!

Másfelől viszont, ha valaki figyelmesebben elolvassa ezeket a tömör, a lényegi dolgokat csak utalásszerűen láttató (de láttató) írásokat, ha jobban megnézi és megérti az elesett, magányos, setesuta szereplőket, az moralizáló traktátusok helyett igazi irodalmat kap, és még az ezzel járó élményt is megkapja. Pályakezdő létére Hermán Dani (még) ösztönösen megérez valamit abból, hogy mi is az irodalom és mik a tétjei. Hogy nem lehet etikai nézőpontból megírni a világot, amit egyáltalán nem etikai nézőpontból építettek fel. Elesett, periférián élő, a társadalom számára súlytalan, és lassan már teljesen céltalanná váló karakterei mind erről mesélnek: nincs ezen a világon semmiféle etika, maximum álszentség, hamis moralizálás van.

Csak túlélni lehet.

Az egykor tehetős özvegy – akinek a férje egyszer csak „nyomtalanul eltűnik az ingerült forgatagban” – utolsó (14 karátos!) melltűjét is kész feláldozni azért, hogy valaki még egyszer táncoljon (vagy éppen lefeküdjön) vele, csak hogy mélyen beszívhassa valaki (hagyma)illatát, miközben a lemezjátszón Tamás Gábor utálva szeretett slágere serceg. Az elvált, még fiatal, de már alkoholista Gizi a disznóvágás végén a még tudatlan kölyök kezébe nyomja az állat szemét: hátha az meglátja benne Istent, ha már ő nem találta, és nagyon valószínű, hogy már soha nem is fogja megtalálni. A „műépítésszel” másodszor is összeverekedő Tudor és a pultos lány, jóllehet mindketten vonzódnak egymáshoz, mégsem tudnak egymás felé nyúlni, még egy bágyadt fenékmarkolásnyi időre sem, csak várnak valamire, amíg túl késő nem lesz, mintha csak láthatatlan falak választanák el őket egymástól.

Ezekről a falakról, erről a mindent leépítő, elpusztító magányról beszélnek Hermán Dani szövegei, ráadásul nem is rosszul.

A vascsövet, a bicikliláncot így talán csak gyöngéden és a szerző érdekében kell használnunk, arra ösztökélve a nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel, hogy ne legyen már ilyen kibaszott lusta…

Elhangzott a 47. Bréda Ferenc Irodalmi Körön.

‍