Mező

Kiszakítasz a mezőből egy foltot, szabálytalant, érdektelent, és a mélyére közelítve ráismersz valamire, amiben otthonra találsz, és az otthonban magadra, majd ebben, újra, végtelen és végtelen mezőkre. Fennakadsz a kérdésen, hogy a mezőt, amiben állsz, magadból szakítottad-e ki valamikor, magad terítetted-e rá a tájra, talán azért, hogy eltakarj ott egy múltat, a sajátodat, egy népét vagy egy teljes fajét, talán egyszerűen, hogy része légy a rétegződő talajnak, amit előtted mások ugyanígy építettek saját rétegeikkel. Ez gondolatban visszavezet oda, ahonnan elindultál. Álltál a nagykapu előtt, amíg nyikorogva becsukta a motor, megvártad, nehogy kifusson rajta a három éve halott agár, bár az is lehet, hogy végül mégiscsak futott utánad, csak nem láttad, mert nem néztél vissza a tükörben. Kanyarogtál a párolgó aszfalton, balra mező, villanyoszlop, fenyves, jobbra kavicsbánya, markoló, kaliba. Az erdő felett éppen feláramlott egy formálódó felhő, hogy átlebegjen egyik völgyből a másikba. Ezt a mozgást nagyon megjegyezted, mindazzal együtt, ami előtt a felszálló folt elhaladt, és amíg az út szélén leparkoltál, szavakat aggattál erre a feláramlásra, mintha költő lennél, és a költő dolga nem lenne több, mint feldíszíteni az önmagában unalmas valóságot. Épülő stratus lop parányi cseppeket lélegző fákról. Gyöngyökre törik a reggeli napsugár egy nyirkos ágon. A fenyőkéreg mélysötét, vörös, nedves, érinthetetlen. Na, honnan ez a giccses, önáltató természetközeliség?, kérdezted magadtól. Bár beletervezted magad minden verssorba, az elázott, átláthatatlan erdő élménye nem enged bennük megjelenni. Most sem vagy itt talán, csak elbeszélőként lebegsz a fatörzsek között, imitálva egy szem szűk látóterét, de akkor honnan ez a bizsergés, hogy bármikor a nyakadba eshet egy hideg vízcsepp egy levél pereméről? Honnan az avar ropogása, csúszkálása? A leírásokkal pusztítod el magát az erdőt. Bármennyire próbálkozol, nem vagy képes megszabadulni önmagadtól, a szövegben mindig újrateremsz. Bármennyire próbálkozol láthatatlan lenni, a részletek mindig elárulnak. Felelősséggel tartozol a tájnak, hogy felvállald saját lábnyomaid, szemed görbületét és a színes foltot a tájképen, amit kabátod maga után hagyott. A képtorzulásban megjelenő motívumok veled dolgoznak, és nem ellened, hogy magadból feltételes mód nélkül engedd kiömleni a lombszerkezet összevisszaságát, a színeire tárulkozó napfényt. Lettél volna inkább narrátor egy természetfilmben, örökre elrejtve a makrófelvételek mögött, amelyeken a színes bimbók és szőrös beporzóik a valóságban talán nem is léteznek. Vagy a filmben használt, kint felejtett kameraállvány egy fatörzsnek támasztva, amelynek, valaki másként, épp a keresésére indultál. Akkor nem kéne magadnak testet keresned vagy metaforát vagy személyes névmást, azért, hogy legyél valaki, aki megmozdul, figyel vagy remeg. De ehelyett most az kell lenned, akit itt az erdőben arcon csapott egy visszapattanó faág, és akinek egy újabb testet, metaforát vagy személyes névmást kellene bevezetnie, azért, hogy legyen, aki hátrahúzza azt az ágat. Arcodon a felhasadt bőrrészt simogatva lépsz ki az utolsó fasorból. Most érsz vissza a mezőre, de se önmagad, se múltad nem tudtad elrejteni még egy történettel.

Lehajtott fejjel meredsz magad elé. A fű mögött rejtőzködő mohában felismered saját körvonalaid, és ettől ráeszmélsz, hogy magad is talaj vagy, azaz múlt, azaz egy élő, formálódó közeg, élettel, halállal, millió átváltozással a felszínen és a felszín alatt. Ahogy hosszasan így nézel lefelé, magad alá, feldagad a sík, a mélység távolabbi oldala, a többi oldallal összehangolatlanul a térhatás ellen szegül. Mintha megnyílna előtted a földkéreg, az a masszív összesség, amit gondolatban alkot, és elnyelne, eltüntetne. Lennie kell valahol egy legalsó rétegnek, és ahogy minden legutolsó réteg, az lesz egy másik rétegződés kezdete, amely arra vár, hogy a szöveg onnan kiemelje. A kameraállványt mégsem találod ott, ahol lennie kéne. Merre tovább? Továbbkeresni, hazamenni, végiggondolni, hová is tűnhetett, hagyni, hogy a lehetőségek egy szinte elszalasztott rétege felfelé kapaszkodjon? Nem te döntesz, valami nem enged visszafordulni. Óvatosan leereszkedsz a gyepre, a hátadra dőlsz, kissé átnedvesedik a bőrödre tapadó pamut, hátrabillented a fejed is, szúrja a fű nyakszirtedet. Ahogy a talaj felveszi a tested formáját, hallod, ahogy szétfolyik benne a víz, és a cuppogó légbuborékok a gerinced mentén végigfutva keresnek kiutat, feltelnek az üres hólyagok. Innen lentről, az eltolódott fényállás szigorú árnyékai a mellékzörejekre parancsolják figyelmedet. Hallani, hogy a nagy susogások alatt levelek ezrei alkotják meg az erdőt, és valahol ennél is rejtettebben a hallgatózás visszatükröződik egy távoli patak csobogásán. Egy önarckép, mely újra és újra megsemmisül, hogy újból és újból kirajzolódjon valami másnak az üveges felületén. Hónapok múltán majd szinte teljesen magáévá tesz a sűrű gyökérzet. Ismeretlen füvek nőnek ki a bőröd alól, baktériumok és kukacok vonulnak végig a gerinccsatornádon. Előbb simaizmaid, majd sorban mindened elhalványul a föld erezetében. Az aorták talán megmaradnak tágabb vízerekként, és esőt pumpál majd át rajtuk új szíved, a gravitáció. Így fogad vissza magába a mező, amit te magad teremtettél, és ami mindig újrateremt. Áttetsző arcképként, bemélyült lenyomatként, rothadó, lebomló húsként. Fellazítják, szétszakítják, megeszik, ürülékként nyomják ki magukból minden sejted az élőlények, metaforák, személyes névmások ezrei.

Karamán Hunor 1999-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg Bécsben él, és a linzi egyetem mesterséges intelligencia szakán tanul.

‍