Mézsűrű csöndben

„Leginkább a pállott, édeskés szagok miatt volt olyan ez a hely, ez a gyárakkal és magára hagyott telkekkel határolt kerület, mintha a teremtés kapott volna még itt néhány utcányi teret, hogy tombolja ki magát kedvére.” (A haza szeretete) A sűrű sötétség, a tejbegríz állagú női testek és a televízióból kiszűrődő hangok nyomasztó egyvelege nehezedik a vidékre és a városra egyaránt. A gyilkosságok ebből a légkörből születnek, majd olvadnak vissza észrevétlenül. Úgy fest, a homogénnek tűnő valóság megtörhetetlen.
Papp Sándor Zsigmond A Jóisten megvakul című legújabb novelláskötete a közöny és a reménytelenség, a kegyetlenség és a tehetetlenség képeinek együttese. Bár az élettörténetek, helyszínek, tapasztalatok és gondolatok különbözőek, a megrekedt hétköznapok és a rádió zöreje mindenbe beleivódik. Az uniformizálódott egyének arcán egy pillanatra sem sejlik fel a szomorúság vagy az öröm jele, csupán a tv-készülékek kékes remegése; csak ennyi maradt a külvilágból. A vér az egyetlen, ami árulkodni tud a szavak és az illendőség mögötti ismeretlenről, a lélekről és a testről. Talán ez az oka annak, hogy mindenki félti saját, igaznak hitt nedvét. A szokatlan halálesetek már-már természetes jelenségekként követik egymást, az elkövetők szemrebbenés nélkül végeznek áldozataikkal (akárcsak Pank István, aki Krisztus-pózban szegzi feleségét a falra, ezzel is bizonyítva, hogy „van kiállás és büszkeség ebben a sokat nyúzott népben”, Az isteni jel). A környékbeliek pedig ezen események által kapnak lehetőséget saját ügyes-bajos dolgaik megvitatására (mint az, hogy hogyan jutott Olasziné egy szép szelet karajhoz a Prímahúsban vagy kihez jár ebédelni a nyomozó, A gomb). Az elkövetők személye és az események körüli felfordulás mindvégig hangsúlyosabb, mint az éppen aktuális tragédia. Bár a gyilkosságok helyenként gyomorforgatóak, a hétköznapi játszmák és a sűrű köd borította bérházak világa folytonosságából fakadóan nyugtalanítóbb. Csupán a halál vagy a teljes ignorálás segíthet kilépni ebből az émelyítő, gyomorfekélyes körforgásból, az a mézsűrű, tapadós csönd, mely a Kurpu által belakott pincét tölti ki, s melynek varázsát a helyszínen lévő rendőr is megérzi (A haza szeretete).
Ebben a zárt, kelet-közép-európai valóságban a néhány falra ragasztott poszter és egy prospektus ablakként nyílik a színes hétköznapokra, s csak bentről kémlelhető a távoli vitorlás, a hullámzó tenger, vagy az Alpok égbe nyúló hegyláncai. A tér addig szűkül a szereplők körül, míg épp csak egy levegővételnyi hely marad, meg a porlepte kilátás. A másság érzete, a havas hegyek képe azonban a város szélére is beköltözik egy pillanatra: a hetes szám helyén, mely Piroska és Pista új otthona lett volna, nőni kezd egy hegy, mely egyszeriben eltakarja az egész utcát. De ez másmilyen – „Műanyag hósipka fedte, és marcipánmosolyú svájciak integettek a fenyvesek mögül, ahol pöfögve kígyózott a vonat, és enni való zergék szökdöstek a fémesen kongó sziklákon, melyek tövében pirinyó keresztek jelölték a felelőtlen hegymászókat.” (Az isteni jel) A sorozatok, kvízműsorok és betonlapok útvesztője ez.
Egy másik szabadulási lehetőség a mezőn heverő roncsautó, ahova kezdetben a gyerekek járnak játszani, később felnőttek kapaszkodnak a kormányba, miközben azt képzelik, hogy autópályán haladnak. Sőt, akad olyan is, aki berreg hozzá. A járgány azonban nem indul, csak lassacskán ronccsá válik, s vele együtt a szabadulás illúziója is megszűnik. (Fogak)
Mindeközben a történetek már jól ismert jelenségeket elevenítenek fel: Szelényi a pincelejáró melletti sarokban tartja a fiától kapott, sokváltós biciklit, mert ez tűnik a legbiztonságosabb zugnak egy olyan környéken, ahol mindent elvisznek, ami szimpla ütéssel vagy rángatással mozdítható. (A haza szeretete) Poshik Gyula csokit gyömöszöl a vizsgabiztos zsebébe, hogy végre megszerezhesse az oly régen óhajtott jogosítványát. (A delfinember) Regina pedig igyekszik úgy játszadozni a szavakkal, hogy a lehető legjobb színben tűnjön fel Fărcaş nyomozó előtt, s határozottan kifejti véleményét, miszerint a románok mindig kerülő úton próbálták megszerezni azt, ami másként nem ment. (A gomb)
A zárt kompozíciójú szövegek, a tömör és érdesnek ható mondatok szabályos mértani formaként mintegy körülzárnak, s egymásba érve a teljes elidegenedés és abszurditás világát szülik. Ebben a rendszerben egy gombnyomással minden megállítható, csupán a kitörni vágyó, az őrültség jellemzőit magukra öltő személyek bizonyulnak cselekvőnek, élőnek és megingathatatlannak. A lakók önkényesen kialakított formákba préselődnek, limonádét és bivalytejet isznak, miközben nap mint nap ugyanazt a koreográfiát követik: „Mert ha az úriemberséget Bazsányiné valakire ráaggatta, a mellére szúrta, akkor csakhamar az egész ház átvette, az illető globálisan lett úriember, a földszinti hentestől a padlásszobában lakó éjjeliőrig senki sem merte megkérdőjelezni a kivívott hatalmat.” (Az úriember) A személyes akaraterő tárgyak birtoklásában merül ki: az én pincém, az én tévém, az én nőm eltörli a „mi” fogalmát, a tulajdon görcsös kapaszkodást, félelemmel átitatott létezést eredményez. Mindez azonban kicsit sem meglepő egy olyan önkényuralmi rendszer küszöbén, melynek talán egyik legjellemzőbb motívuma a sorban állás. Míg a teret leylandi ciprusok, kaukázusi babérmeggy és színváltó korallberkenye frissíti, az emberek őrültségbe mosnak minden kérdést, félelmet és egyhangúságot. Ezekben a történetekben tettek örökítik át a szavak funkcióit, tekintetek és léptek kommunikálnak egymással, ezek tartanak össze egy már-már széteső világot, mely önmagából vet ki minden létezőt: „Tegnap is arról próbálta győzködni Bőhmöt, hogy ideje lenne alaposan kiszellőztetni ezt az odút. Már nem is szavakkal, mert az nem használt. Állt a szoba közepén, és jelentőségteljesen, csípőre tett kézzel nézte az ablakot. Már attól lehetett félni, hogy magától nyílik ki, és a huzat valóban kisöpör mindent, az elhasznált gondolatok páráját éppúgy, mint a meg sem született ötleteket.” (Kék fény)
A humorral tompított groteszk, életszagúan kegyetlen történetek egy ismerős, Bodor Ádám prózájára emlékeztető világot idéznek fel. Egy olyan körforgás részeivé válunk, mely könnyedén bedarál, ugyanakkor azonban teret ad a kérdezésre és a felismerésre. Egy valós kommunikáció nélküli, szürke sarok ez, ahol az elveszettség érzete egymás ellen fordít vagy közönyössé tesz. Érzékenységgel, önző gondolatokkal és indulatokkal telt emberek ülnek fel nap mint nap az autóbuszra, s haladnak az általuk kijelölt cél felé, vagy egyszerűen: sehova. Ahogy az utolsó novellában teszi az öt utazó: „Mindjárt megmozdulnak. Valahogy mindig erre a kivételes pillanatra várunk a kirakatok előtt is, nem? De aztán mégsem történik semmi. Talán túl gyávák hozzá? Túl számítóak? Vagy a vasárnap túl csendes? Beérik azzal, hogy ez az utazás is csak egy legyen a sok százból. Mint egy pillanat a sok millióból. Egy átlagos nap átlagos délelőttje.” (A katarzis nehézségei)
És valahogy sosincs vége…


Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul. Libri Kiadó, Budapest, 2014.