Mi keresnivalónk egy (színész)nő életében?

Kettős érzéseim voltak azon a rendhagyó, „konyhaszínháznak” nevezett előadáson, amelynek helyszíne egy magánlakás volt Sepsiszentgyörgyön, és amelynek főszereplője a 2003-ban elhunyt marosvásárhelyi színésznő, Illyés Kinga volt, akit édesanyám ismertetett meg velem. A teljesen egyedi nézői jelenlétet kínáló produkció a PulzArt művészeti fesztivál részeként „beszélt” a láthatatlan nőről, a rendezvény idei témájáról, az Obiectiva Theodora szubjektíven pedig igencsak jól megtalálta a helyét az erről szóló felhozatalban. Édesanyám nemzedékének ikonikus színésznője, Illyés Kinga „láthatatlansága” azonban nagyon összetett jelenség volt itt, hiszen az 1970-es évekbe visszavezető, lehallgatott magánéleti részletekből összeálló története erőteljesen uralta az ad hoc színházi teret 2025-ben, ráadásul úgy, hogy ezáltal nagyon fontos üzeneteket hordozott a múltról, de a jelenről is.

Nézői érzéseim kettőssége éppen azokból a nagyon is aktuális kérdésekből fakadtak, amelyeket az előadás vetett fel: mi keresnivalónk van egy nő életének intim részletei között ma, és mi keresnivalója volt annak a rendszernek, amely gyomorforgató módon kutatta ki ennek a magánéletnek a legapróbb részleteit is, hogy aztán ellene fordítsa? Mi a különbség és mi a hasonlóság a titkosszolgálat lehallgatási dossziéjából összeállított hangjátékot hallgató néző között, aki a produkció részeként Illyés Kinga fotói, személyi okiratai és nagyon személyes emlékei között kutathat egy magánlakáson, illetve a Szekuritáté lehallgató tisztjei között, akik ennek a kutatgatásnak a nyersanyagát szolgáltatták úgy, hogy közben kvázi ugyanazt az „utat” járták be, amelyet a produkció nézője, és ugyanaz az emberi tulajdonság – a kíváncsiság – hajtotta, sarkallta őket is, ami minket? Nyugtalanító az volt számomra, hogy több hasonlóságot találtam, mint különbséget, a hasonlóságok közös kútfeje pedig egy örök emberi vonás…

Miközben nézőként bekerültünk ezen emberi tulajdonság óhatatlan sodrásába, annak is tudatában lehettünk, hogy éppen ez a nézői szerep nyújt örök életre szóló élményt is. Ráadásul úgy vonhatunk párhuzamot jelen és múlt között, hogy közben éppen nézői szerepkörünk védelmezett a további morális és lelkiismereti vívódásoktól, dilemmáktól, miszerint mit is keresünk mi ebben az intimitásban. Műalkotásként szemlélhettünk egy emberéletet, a keretét pedig a Hajdu Szabolcs rendezte rádiójáték (Obiectiva Theodora. Részletek egy erdélyi színésznő lehallgatási dossziéjából), illetve Török-Illyés Orsolya színészi jelenléte szolgáltatta, amint szilvásgombócot készít a rádiójáték teljes ideje alatt egy sepsiszentgyörgyi otthon befogadó környezetében.

A megteremtett keretben egyik elem sem volt kifejezetten és egyértelműen színházi, hanem attól vált azzá, hogy jelen volt a közönség, amely arra vállalkozott, hogy besétál a „csapdába”, és tanúja lesz mindannak, amit ez a keret kínál. Ebben az értelmezésben a színházteremtő erő egyértelműen a néző, ezt a hatalmasságunkat pedig alaposan kiélvezhettük ezen az előadáson. Ezáltal azonban nyugtalanítóan közel kerültünk ahhoz, amit ötven évvel korábban a titkosszolgálat művelt, hiszen emez is színházként tekintett egy nő magánéletére, aki viszont egy konkrét színpadon akarta elmondani (és mondta is) azt, amit a nagyközönséggel közölni kívánt. Szimbólum szimbólum hátán, metafora metafora hátán, és mindebből kikerekedik egy olyan parabola, amely nyugtalanítóan mutat egy másik örök emberi tulajdonság irányába: túlságosan is szeretünk az emberi életre színházként (filmként) tekinteni. Néha meghívást kapunk erre, de mi van akkor, amikor nem? Ez a gyakoribb. Ellen tudunk-e állni ilyenkor a csábításnak? A rendhagyó színházi produkció falain túl talán ez a legfontosabb kérdés, amit hazavihettünk saját otthonunk intimitásába, ahol nem figyel, nem hallgat le senki…

Illyés Kingának nem volt ekkora szerencséje az 1970-es években. Akkori szerencsétlenségéből azonban lánya, a színésznő Török-Illyés Orsolya, és veje, a rendező Hajdu Szabolcs „kovácsolt” szerencsét. A láthatatlan nő szerencséje itt utólagos, de erőteljes. Jelenléte és értékei mediáltak, de sokatmondóak. A számtalan érzékeny, helyenként kifejezetten visszás részletből egy olyan hiteles, önazonos és bátor (színész)nő rajzolódik ki ebben a történetben, aki nehéz körülmények között is határozottan önmaga tudott maradni, bár magánéleti és szakmai téren is rengeteget kockáztatott ezzel. Öröksége azonban önmagáért beszél.

Na de miben is áll ez az örökség…? Ha nagyon figyelmesen hallgatjuk nem csak a hangjátékot, hanem az azon túli mondandókat, akkor van itt egy nagy, a színházi produkció keretein túlmutató leleplezés is. Arról a korról, ugye, az egyik állandó sztereotípiánk az, hogy az emberek azért voltak ilyenek meg olyanok, mert a Rendszer tette őket ilyenekké meg olyanokká, kényszerítette rá, ez pedig jobbára felmenti őket az akkori visszás tettek és megnyilatkozások felelőssége és következményei alól. És ott van még a színészekről az a korfüggetlen „színházkedvelői” sztereotípia is, miszerint ők gumigerincű egyének, akik szükségszerű és szakmailag előírt kaméleon mivoltukkal felszerelkezve átcsúsznak az életen, mint a tortazselén. Nos, mindkét sztereotípiába úgy rúg bele Illyés Kinga az öröklétből, mint túl magasan repülő focilabdába, amelyet immáron kereshetünk a múlttal is kibélelt jelenünk jelképezte focipálya kerítésén túl. Ezzel együtt elkezdhetünk gondolkodni: mi marad, ha ez a két sztereotípiánk már nincs a pályán? Van egy tippem: elég kevés kifogás marad a különböző visszás múltbeli tettekre, és elég kevés „előregyártott elem” bizonyos embercsoportok besorolására, számunkra biztonságot és felsőbbrendűséget nyújtó kategorizálására. Ezeken azért érdemes elgondolkodni, mert átírnak egy csomó mindent…

Szimbolikusan vagy sem, véletlenszerűen vagy sem, éppen a produkció előtt vásároltam egy átfogó szociálpszichológiai kiadványt a pletykáról az egyik sepsiszentgyörgyi könyvesboltban, és úgy „készültem fel” az előadásra, hogy elolvastam az utolsó lapokon ajánlott pletykaelhárítási stratégiákat, amelyeket a szakértők különböző élethelyzetekre írtak. És miközben az előadás végére, de annak részeként elkészült szilvásgombócot eszegettem, mert voyeur szerepem éppen véget ért, azon gondolkodtam: vajon a Szekuritáté nem azt a tulajdonságunkat használta-e fel ellenünk, hogy (saját életünk tartalmai elleni védekezésként) iszonyatosan szeretünk mások életében vájkálni, és aztán nem hivatalos, de annál intézményesebb keretek között – pletyka formájában – kéjelegni rajta?

PulzArt fesztivál, Sepsiszentgyörgy. Obiectiva Theodora szubjektíven. Írta és szerkesztette: Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya. Rendező: Hajdu Szabolcs. A sepsiszentgyörgyi konyhaszínházi produkció szereplője: Török-­Illyés Orsolya. Előadás időpontja: 2025. október 11. A 2020-ban készült rádiójáték szereplői: Baricz Xénia, Borbáth Ottília, Bársony Dávid, Csonka Valter, Fodor Tamás, Gelányi Bence, Gelányi Imre, Hajdu Lujza, Hajdu Szabolcs, Hegedűs D. Géza, Katona László, Molnár Enikő, Máté Gábor, Németh Kristóf, Szabó Domokos, Szilágyi Tibor, Sárosdi Lilla, Tankó Erika, Trokán Nóra, Török András, Török-­Illyés Orsolya, Zsótér Sándor. Rendezőasszisztens: Réman Zsófia.
Hangmérnök: Rédly Dénes. Gyártásvezető: Lukácsi Zsófia, Teszler Tamás.

‍