
Sosem írtam még annyira nehezen verset, hogy végül esszé legyen belőle, de egyes kollégáim örömére, mások bosszantására: öregszem én is. Nehezemre esik az ünneplés. Ki tudja, talán alkati, talán generációs kérdés ez is. Valószínű, hogy az utóbbi, „nemzedékemnek” – minden fiatalsággal kapcsolatos sztereotípia ellenére – nagyobb kihívás a múltba tekintő büszke, önfeledt ünneplés, mint a jövő veszélyeivel való szembenézés, legyen az ökológiai, politikai, vagy épp az, hogy miben van az irodalom jövője: színesebb nyomtatott lapokban, online rovatokban, szocmédiában, eseményszervezésben? Ha ennél is borúlátóbb lennék, azt mondanám, bajban van. Látva az érdeklődés hiányában megszűnt vagy ellehetetlenített lapok sorát, még nagyobb kihívás ünnepelni a megmaradást. De annyira nem vagyok borúlátó, még mindig akad, aki írjon, és – ez napjainkban ritkább – olyan is, aki olvassa a lapot, olvasson a hasábok mögött, között.
Öt éve vagyok a Helikon szerkesztője: nem ez a retrospektív szerkesztői esszék átlagos évfordulója, mégis úgy érzem, rengeteg változás történt az évek alatt a lap körül, különösen annak világhálós jelenlétében. Honlapszerkesztőként kezdtem a munkám egy olyan időszakban, amikor a Helikon honlapja épp csak feszegette annak határait, hogy mi mindenre kínál lehetőséget az online tér a nyomtatott lap anyagainak archiválásán és megosztásán túl. A változó társadalmi berendezkedések is alakítottak ezen: a koronavírus-járvány egészen bizarr alternatívákat kínált az irodalomszervezésre, a videóban közvetített lapbemutatókat és díjátadókat azonban fokozatosan önálló online tartalmak követték, villáminterjúk, versvideók, podcastbeszélgetések, amelyek gyártásában nem egyszer segítettek ki a Helikon szakmai gyakorlatos hallgatói. Hogy túlvállaltuk magunkat, az egészen biztos. Hogy ezt szeretettel tettük, az is. Másképp nem is lehet. Ünnepelhetjük például ezt is.
Csalóka világ azonban az online tér. Unalomig ismételgetett klisé, hogy a jövő az online jelenlétben van, a folyóiratok kénytelenek valamilyen formában viszonyulni ahhoz, hogy lehetséges olvasójuk nem az újságosstandra jár a legfrissebb hírekért, így az irodalmi újdonságokért sem. Elkerülhetetlen volt az online tér felé nyitás, és ehhez mérten a szerkesztőségi élet is felgyorsult: az aktuális anyagok hamarabb kerültek fel a honlapra, és egyre gyarapodnak azok az online rovatok, amelyek sosem jelentek meg nyomtatásban. De a puszta online jelenlét sem elég: ami az interneten marad, az internettel együtt fog elveszni érdeklődés és pénz hiányában. Az offline jelenlét sem elhanyagolandó: így a szerkesztők élete is felgyorsult, iskolai fellépések és Kolozsváron kívüli kiszállások követik egymást, több ugyanazon a héten vagy ugyanazon a napon. Néha valódi sikerélménnyel távozunk, néha egyszerűen fáradtan, néha úgy érzem, ez is csak egy újabb magyaróra volt, de csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Hogy ebben a gyorsan változó szerkesztőségi életben mikor születik meg egy-egy vers, próza, kritika, arra ma nem szeretnék válaszolni.
Számtalan dologért irigyelem a nagy öregeket és a középnemzedéket is: irigyelem kitartásukat, türelmüket, pontos figyelmüket, olvasottságukat. Irigyelem, hogy láthattak egy lassabban érő lapot egy olyan világban, amelyben elég volt pusztán lapot szerkeszteni és írni. Van, akinek ma is elég, és van, akinek nem. Nem is fontos ez. Igazából fontos, de a mai nap mégiscsak az ünneplésről szól. Már rég borúsabb korokat idézne, ha a csendet, az eseménytelenséget ünnepelnénk.
Nem látom az internetes olvasóinkat, de tudom, hogy léteznek: tudom, mit olvasnak szívesen, ki akar dedikált Helikont nyerni online nyereményjáték során. Látom a helikonos vászontáskákat, amelyeket a Kolozsvári Magyar Napok idei kiadásán festettek a Helikon-sátorban. Egészen más olvasóközönség követi a nyomtatott lap és az online fórumok útját, ez tény, de valahol mégis létezik átfedés, mégis létezik egyfajta közösség, látható és láthatatlan is. Ha valamit, ezt tudom ünnepelni. Mert közösség nélkül, légüres térben lehet lapot szerkeszteni. De hogy érdemes-e, arra ma nem szeretnék válaszolni.