Milyen a színe az áfonyának?

Bogdán László Király László Farkas Árpád és Ferenczes István a Magyar Széppróza Napján 2020 február Sepsiszentgyörgy
Fotó: Toró Attila

Farkas Árpád halálára

A.

1

Zetelakáról tartunk hazafelé, te az anyósülésen;

mögöttünk, középen, mélyen behajolva Bogdán

beszél; figyelsz, nevetsz, bólogatsz. Látom most

is az arcodat, a tekintetedet; tetszik a történet, az

ifjúkorotok elevenedik meg, a Sugás, a Kripta,

a Bástya. Egykori szentgyörgyi szereplők lépnek

elő a múltból, a feledésből, amikor egyszer csak

hirtelen megszólalsz, hogy: „Itt – már a tusnádi

kanyarban voltunk – álljunk meg egy pillanatra!”,

áfonyát szeretnél venni az útmenti árusoktól…

2

Finom befőtt készül majd otthon, gondoljuk,

amikor kiszállsz fehér ingedben, hófehér

nadrágodban, majd semmi alku nélkül jössz

is vissza mindjárt egy nagy műanyag szatyor

áfonyával. És leteszed a padlóra, magad elé.

Még vagy fél óra az út hazáig. Nem megyünk

gyorsan, nem sietünk, jól érezzük magunkat

együtt; meg kell még beszélni a háromnapos

eseményeket, történeteket is. Pályatársak, régi

barátok, idősek, fiatalok stb.; mindig történik

valami egy ilyen írótáborban, de főként a Kék

Lagúnában reggeltől estig, estétől reggelig…

3

Falvakon kanyargózunk keresztül; tehenek,

kutyák, tyúkok, kátyúk, szekerek, traktorok,

istennyila; fékezni kell állandóan. Jobbra-balra,

előre billennek az utasok. Mozgás, mocorgás,

fészkelődés; pisiltetés is valahol két település

között, az út szélén. Mert Neki mindig kell,

mondod. A prosztatája, mondja Ő is. És hogy

neked is a prosztatád, mondod Te is. Egy kis

kar- és lábmegmozgatás is jólesik, egy szál

cigi is, az sem árt; kiszállás, nyújtózkodás,

majd ráérős visszaülés, satöbbi. Fészkelődés,

helyezkedés, amíg haza nem érünk a stadion

környéki tömbházlakáshoz; előbb még letesszük

Lacit; nehezen marad el, mondanivalója volna,

mint mindig, beszélgethetnékje, mint mindig.

4

Már vár reád Erzsébet; a konyhában tesz-vesz,

gondolom, amikor bekopogsz; a kukucskálón

kinéz, végigmér. Te vagy? Te pedig, öledben a

tekintélyes zacskóval, „talpig vérben”, mögötted

a „vércsíkos lépcsőházzal”, hisz cérnavékony

áfonyavér kanyarog a bejárattól az ajtóig, ahol,

ingedhez szorítva a „pungát”, fölfelé elhaladtál.

És kinéz Erzsébet, kinéz és meglát úgy, ahogy…

Tán szája elé kapja a kezét is. Jaj, Atyaúristen!

Tán fel is sikolt, ki tudja. Ott állsz előtte padlóig

„vérben”, melledtől bokádig lefolyt áfonyalében

diadalmasan, karodban-öledben az Ajándékkal! –

B.

5

Eljátszik az ember, amíg él!, az életével, eljátszik

a halálával. Ez tréfa vagy komoly, kérdezi Ő vagy

Más, mint a viccben. Igaz vagy hamis, kérdezem

én is most, Árpi. Ez komoly? Látlak magam előtt,

ahogy „becsöngetsz” Oda… Az Ajtón… Pici

szünet, majd belépsz. Bogdán is ott van, várakozik

türelemmel. „Be jó, hogy jöttél, Testvér!” Bő fél

éve, hogy vár reád, de úgy el van foglalva most,

hogy talán észre sem veszi azt a nemlétező foltot

rajtad. Mert a folt úgy/már Nincs! Akkor volt csak!

Meg a játékból?, viccből? mímelt rettenet is: „Halál.” –

‍