Mona Lisa elrablása

Maria Ciupe: Fa
regényrészlet
Reggel nyolc körül egyetlen pillanat alatt kergette ki belőlem az álmosságot a felismerés, hogy mekkora egy figyelmetlen, önző barom vagyok. Az oldalamra fordultam, hogy elérjem az éjjeliszekrényt, és kiszabadítottam a Madzsari ötödik fejezetének lapjai alól a mobiltelefonomat, amelyet az előző este felejtettem ott, amikor elindultunk Tiborral Mona Lisát szabadítani. Nem tudtam eldönteni, örüljek-e, vagy inkább aggodalmaimat véljem beigazolódni, amikor megláttam az olvasatlan üzenetet jelző apró borítékot a képernyőn. Igen, Emesémtől jött, de a küldés időpontját jelző sáv tanúsága szerint nem az éjszaka során, hanem már aznap reggel, alig pár perccel korábban. Talán éppen a lenémított telefon rezgése ébresztett fel, jutott az eszembe, és elkezdtem jóval kevésbé ramatyul érezni magam attól, hogy valószínűleg mégsem hagytam egy teljes éjjelen át válasz nélkül a gyászoló asszonyomtól érkezett üzenetet.
Ugye tudod, hogy csak a szerencsén múlt. Ha rajtad áll, simán válasz nélkül hagytad volna, szólalt meg ismét a hang a fejemben, és ezúttal képtelen voltam eldönteni, hogy a Szapáry Tibiére vagy pedig a sajátomra hasonlít-e inkább.
Hogy elhallgattassam, gyorsan elolvastam az üzenetet.
Emese ennyit írt csupán: „Hiányzol, tudod?”
Ám mielőtt még végképp úrrá lett volna rajtam a megkönnyebbülés, repeszgránátként belerobbant a kérdés: ezt most ugyan hogy érti? Tényleg hiányzom neki, vagy pedig arra céloz, hogy érzelmi nyomoronc vagyok, aki morvaországi kocsmákban mulatozik nap mint nap, miközben a felesége odahaza a gyásszal küzd?
És közben még a mobiltelefonját is otthon felejti, nehogy az asszony el tudja érni, ha szüksége támadna pár szerető szóra, tette hozzá a hang a fejemben.
Te csak kussolj odabent, feleltem neki. Nem te fogod nekem megmondani, hogy ő mit érez. Meg tudom kérdezni őt magát is. Nem kell, hogy közvetíts.
Belepötyögtem a telefonba: „Tudod, hogy te is hiányzol nekem? Ha szeretnéd, hogy korábban menjek vissza, csak egy esemesedbe kerül. Szeretlek.”
Alig fél perc múlva ismét megrezdült a készülék.
„Tudom, Milán, és köszönöm. Nem kell, hogy korábban visszajöjj. Elég tudnom, hogy ha akarnám, visszajönnél. Szeretlek.”
Ez nem is alakult annyira rosszul, gondoltam.
Feltéve, hogy komolyan gondolja, és nem csak büszkeségből akar távol tartani. Hogy ne lásd, milyen az, amikor majd’ belegebed a kínba, riposztolt a hang.
Most már tényleg elegem van belőled. Takarodj ki a fejemből, vágtam vissza neki. Mintha ez hatott volna. Elhallgatott végre.
Most már csak arról kellett gondoskodnom, hogy ne maradjon neki elég hely a fejemben, ahová visszalopakodhatnék.
Kinyújtóztam, hogy elérjem Szapáry Tibi laptopját, amit az éjjeliszekrény oldalához támasztott az előző délutánon, miután kitette a Madzsari ötödik fejezetének végére a pontot.
Nyitottam egy új dokumentumot, Ma­dzsari 6. címmel. Egy darabig csak néztem, ahogyan a virtuális papírlap bal felső sarkában pislog a kurzor. Aztán írni kezdtem.
Bátyja, miután örök nyugalomra helyezte a Madzsarinak nevezett montenegrói falucska kemény földjében Jánoskát, egy hétig csak kóválygott a faluban anélkül, hogy vízen kívül bármi mást is magához vett volna. Csak szorította halott mostohaöccse iszákját, benne a koronaékszerrel, és járt-kelt a házak között, akár valami eleven kísértet. Madzsari lakói tudták: az nem hagyja nyugodni, hogy a falubeliek szokása szerint köteles volna megbosszulni testvére halálát a gyilkoson, azonban mivel az saját maga volt, a hagyomány követése meglehetős nehézségekbe ütközött. Madzsari lakói úgy tartották: a férfiú a temetést követő reggelen e dilemma föloldása végett markolta fel halott mostohatestvére iszákját, benne a koronaékszerrel, és vette a legmagasabb bércek felé az irányt, hogy – akár Mózes a Sínai-hegyen vagy később Jézus a pusztaságban – ott majd elérje a magánynak azt a fokát, amikor is megszánja, és melléje szegődik társként az igazság. Negyven nap múlva jött csak le a hegyekből, a korona nélkül. Addigra sűrű, bozontos szakállat növesztett, és kissé valóban úgy nézett ki, mintha az ószövetségi próféták, vagy az evangéliumok apostolainak utódja lett volna. Közel százéves koráig tanította a falu gyermekeit Isten és a földi világ dolgaira, és úgy hírlett, halála előtt átadta a korona hollétének titkát Madzsari azon lakójának, akit a legalkalmasabbnak tartott arra, hogy folytassa küldetését, hogy később majd a titok örököse is hasonlóképpen örökítse tovább a tudást, amikor úgy érzi, elfogyóban vannak a napok, amelyeket az Örökkévaló kiporciózott neki. Pár hónappal később György barátra is lesújtott a sors. Ferdinánd emberei biztosra mentek: két puskalövéssel és hetvenöt szúrással végeztek a szerzetessel, és hetven napig hagyták az alvinci kastély padlóján rothadni a tetemét, csak hogy híre menjen: így végzi mind, aki a bolondját járatja a Habsburgokkal. Mindeközben Sztambulban sem volt csekélyebb a csalódottság. Mivel kémeknek Izabella udvartartása sem volt híján, Szo­limán tudván tudta, miféle rakománnyal indult Krakkóból az Aranyszarv-öböl felé a lovas. Azonban – bármily lelkesen is élesítette pallosát a bakó, hogy majd a Héttorony alatt, a szultán jelenlétében részeltesse a csorbadzsiként is Magyarhont szolgáló janicsárt az árulókat megillető jutalomban – sem a titkos csomag, sem pedig a futár nem érkezett meg a tengerszoroshoz.
Bő nyolc esztendővel később Izabellát is elérte a végzet, néhány nappal azután, hogy a más alkalmakkor oly biztos kezű bába ezúttal kontár módon kaparta ki méhéből a Nisovszki Szaniszlóval töltött pásztorórák egyike során megfogant magzatot. Itt a vége, fuss el véle, gondoltam. Ugyan, Milán, szólalt meg a fejemben ismét a hang – ezúttal félreismerhetetlenül Szapáry Tiboré. Nem fejezted be a Madzsarit, csak abbahagytad. Ez még nem a befejezés, csak a kezdet vége. Megbaszhatod te a Madzsaridat, Tibi, a Churchill-idézeteiddel együtt. Írd tovább te, nagyokos, gondoltam, aztán kinyomtattam a fejezetvázlatot, az összecsukott laptoppal együtt a hónom alá csaptam, és átsurrantam vele a szobába, ahol Mona Lisa üres terráriuma állt. Tibi a heverőn durmolt hanyatt kiterülve. Leraktam a számítógépet és a papírlapokat az ágya mellé, nehogy szem elől tévessze, amikor majd magához tér, aztán a konyha felé vettem az irányt. Az írástól mindig alaposan megéheztem. És baszd meg az üres hűtődet is, Szapáry, tettem hozzá magamban egy fridzsiderajtó-nyitásnyi pillanattal később, aztán felrántottam a tornacsukámat, és elindultam, hogy kerítsek valami harapnivalót.
A változatosság kedvéért nem a központ felé, hanem az ellenkező irányba indultam el. A Starobrno sörfőzde felől fújhatott a szél, mert a levegőt megtöltötte a jellegzetes buké, amely csak nyomokban emlékeztetett a kész nedű aromáira, inkább a frissen sütött szalmakrumpli illatának édesebb változata volt.
Ahogy egyre magasabbra hágtam a Špilberk oldalában, hamarosan elértem egy parkocskát. A bükkfák lombjai között, a Pellicovával párhuzamos Pekařská, tehát a Pék utca százegynéhány esztendős házainak gerincvonala felett kitárulkozott előttem a város panorámája. A horizont folyamatosságát egyetlen sokablakos, merész vonalvezetésű felhőkarcoló akasztotta meg. A középső, sötét üvegtáblákkal fedett tömbnek sokablakos betonhomlokzat támaszkodott, amelynek hol kifelé, hol pedig az épület belseje felé dőlő falai pasztellnarancs színben indultak a talajszintről a harminc emeletnyi magasba, hogy fokozatosan fakulva érjék el a tető alatt végül a fehér drappba hajló árnyalatát. A torony hátterében a Pálava hegy sziklatömbje szegélyezte a horizontot – tudtam, mögötte már Ausztria következik.
Néhány lépés után mintha viszont Osztrákhon pravoszláv változatába csöppentem volna bele – fehér, funkcionalista épület tetején törte meg a derékszögek ritmusát egy körtorony, tetején az aranyszínű bádogba burkolt hagymakupolával, amely szinte olvadozni látszott az augusztusi nap fényében. A templom előtti parkolóban a legkülönfélébb autók zsúfolódtak egymás mellé, a huszonéves, kiszolgált Transporterektől a puccos, hintónyi terepjárókig. A járművek sokféleségét egyetlen közös ismérv ellensúlyozta: szinte mindegyik ukrán rendszámot viselt. A bejárat előtt is sorakoztak hívek, odabentről kihallatszott a pópa kántálása, és tömjénillatot hozott magával a nyári szellő.
Megkísértett a vágy, hogy a gyülekezet tagjai közé vegyüljek, és megmártózzak a Közép-Európa nyugati fertályára tévedt ortodoxiában, azonban üres gyomrom ellentmondást nem tűrve követelte a jussát. Úgyhogy inkább bal felé fordultam a Pellicova végén, ahol az utca egy hirtelen kanyarral lejtmenetbe váltott, hogy csatlakozzék a Pekařskába.
És – nomen est omen – az útkereszteződés túloldalán ott hívogatott egy pékség, kirakatában fonott kalácsokkal, különféle színű és méretű kenyerekkel az apró cipócskáktól a szakajtónyi veknikig. Még tepertős pogácsák is ott bújtak a muffinok és a rétesek között.
Ez kell nekem, gondoltam, és benyitottam az üzlet ajtaján. Odabent azonban akkora tumultus tárult a szemem elé, hogy majdnem visszafordultam. De csak majdnem – ugyanis mielőtt távoztam volna, észrevettem, hogy a tömeg nem a kasszánál, hanem a tejtermékekkel megtömött hűtőszekrények egyike előtt sűrűsbödött össze. Gyorsan megragadtam az alkalmat, és – ujjaimmal is elmutogatva a számot, megtámogatandó, ami a hajdani oroszórák elmékeiből még megmaradt bennem – így szóltam:
– Tri pogácsa –, majd a Szapáry Tibi társaságában végigkocsmázott esték tanulságaképpen hozzátettem:
– Proszím.
A lány a pult mögött először rám, aztán maga mögé, a pékárukkal megtöltött polcokra pillantott azzal a gyönyörű, mélykék szemével, majd ismét felém fordult, és visszakérdezett:
– Pagáče?
– Pagácse, bizony – feleltem, aztán ismét hozzátettem, hogy: – Tri.
– Tri, tri, ano – felelte a leányzó, azaz csak majdnem, ugyanis az „r” hang helyett olyasvalamit illesztett a „t” és az „i” közé, ami mintha a „zs”, az „s” és az „r” hangok édeshármasából született szerelemgyermek lett volna. Nem kísérleteztem azzal, hogy elismételjem – meg voltam győződve arról: ezt a hangot a született cseheken kívül egyedül Tibi barátom képes kiejteni. Inkább csak bólintottam, és rámosolyogtam, amikor átnyújtotta a nejlonzacskót a három pogácsával, a nyugta kíséretében.
S miután éhségem csillapítása elérhető közelségbe került, vetettem még egy pillantást a tejeshűtő előtt összesereglett tömegre. Türelmetlenül tolongtak egy hórihorgas, félhosszú hajú férfiú körül. Őszbe hajló szakáll övezte arcában valósággal világított a pultos lányéhoz hasonlatosan kék szempár, és akkor sem tűnt el ajkáról a játékos félmosoly, amikor – legalábbis a helyzetből így következtettem – türelemre intette a pékség kuncsaftjait, akik bolti számlákat, valamint névjegykártyákat lobogtatva furakodtak felé.
Egy hirtelen ötlettől hajtva magam is beálltam a sorba (már ha a káosznak ezt a változatát sornak lehet nevezni), és kisimítottam a blokkot, amit a pogácsákkal kaptam.
Amikor végül közel jutottam hozzá, a férfiú rám mosolygott, és kérdezett valamit.
– I don’t understand – feleltem, mire a fiatalember, aki mögöttem állt, nem túl kedvesen így szólt.
– What’s your name, man?
– My name? Milán.
A kedves égimeszelő felírt néhány szót a cetlire, aztán aláfirkantotta a szignóját.
– Děkuji! – mondtam, és a kijárat felé vettem az irányt.
Mire Szapáry Tibi házához értem, már csak egy maradt a három pogácsából. Gondolhattál volna a vendéglátódra is, szólalt meg ismét a fejemben a hang, de rögvest elhallgattattam, a következő riposzttal: Miért, ő gondoskodott arról, hogy legyen mit reggeliznünk?
Tibor azonban nem tűnt éhesnek. Alsógatyában ült a konyhaasztalnál, és kávét szürcsölgetett, a Madzsari 6. lapjai fölé görnyedve.
– Jó lesz ez, Milán – szólt, fel sem nézve a kéziratból, amikor a konyhába léptem. Rádöbbenhetett, hogy olyan elismeréssel köszöntött, amelybe nem vegyült csöppnyi bíráló mellékzönge sem, úgyhogy tüstént hozzátette: – Fejlődsz, barátom. Merre jártál, mit hoztál?
– Ezt – tettem le a kéziratlapok mellé az egyetlen megmaradt pogácsát, akkora svunggal, hogy csak azért nem koppant, mert friss és puha volt. – Jó étvágyat.
Aztán, nem elmulasztandó a lehetőséget arra, hogy bosszantsam egy kicsit, előhúztam a pénztárcámat, és belőle a pékségben kapott számlát, a hórihorgas fickó aláírásával.
– Meg ezt itt.
Tibor hangosan végigsilabizálta a szöveget:
– Milánovi, s přátelským pozdravem… Bolek Polívka.
Tibi rámemelte tekintetét. Ezúttal őszintének tűnt benne az elismerés.
– A mindenedet, te ravasz csirkefogó. Budapesti gyüttmentként elugrasz a pékhez, aztán Bolek baráti üdvözletével és aláírásával térsz vissza?
– Miért, ki az a Bolek Polévka?
– Milán, most hülyét próbálsz csinálni belőlem, vagy tényleg nem tudod?
Valószínűleg kiolvashatta a tekintetemből, hogy valóban fogalmam sem volt arról, mi az, amit tudnom kellene.
– Baszdki, Milán! Te tényleg nem tudod! Bolek, mellesleg nem Polévka, hanem Polívka, a legnagyobb színész Brünnben. Vagy Csehországban. Na jó, ott talán csak a második legnagyobb, Zdeněk Svěrák után. Vagy az első, holtversenyben vele… Vagy… tököm tudja, nézd meg magadnak, aztán döntsd el. Ide a telefonodat.
Odaadtam neki. Tibi megnyitotta a YouTube-ot, belepötyögött valamit a keresőbe, aztán teljes képernyős nézetre váltott, mire a lankás cseh táj előterében megjelent a főcím, és a magyar szinkronhang bejelentette Az örökség, avagy gútentág, faszikáim című filmet, Bolek Polívkával a főszerepben. Hamarosan fel is tűnt a fél tenyérnyi képernyőn a magas férfiú, akinek a szignóját a pékségben szerencsém volt a magamévá tenni, úgy negyedszázaddal fiatalabb kiadásban. Amikor piros klottgatyában és atlétatrikóban megjelent a színen, egészen úgy festett, mint a konyhaasztalnál kávézgató Szapáry Tibi.
– Tibikém, nem lehetne a nagy képernyőn inkább?
– Nem, Milán – felelte Tibor ellentmondást nem tűrő hangon. – A laptop most nekem kell. Hogy folytathassam ezt – aztán felmarkolta a lapokat, amelyekre a Madzsari hatodik fejezetének vázlatát kinyomattam. Kötelességtudó határozottsággal kisétált a konyhából, aztán betette maga mögött a szobának az ajtaját, amelyen pár nappal azelőttig Mona Lisával osztozott.