.svg)
Megszűnt az MTV.
A hír persze, ebben a formában, nem egészen igaz: az MTV főcsatornája megmarad, reality és egyéb szórakoztató műsorokkal, „csak” a kizárólag zenét sugárzó, tematikus csatornák álltak le az idei évtől – de hát, mint a nevében is benne van, ez mégiscsak Music Television lett volna, tehát a zeneadók megszüntetésével a lényeg tűnik el az egészből.
Logikus fejlemény ez, egyébként – bevallom, engem a megszűnés híre leginkább azért lepett meg, mert teljesen elfeledkeztem róla, hogy az MTV még létezik. Nem biztos, hogy ideillő a párhuzam, de a néhai TGM írta egy kollégája halálára (meglehet, igazságtalanul, de ez most mellékes): „Már régóta gyászolom”.
Ha én gyászolnám az MTV-t, a fiatalságomat gyászolnám, a zavaros és zabolátlan kilencvenes évtizedet, de nem vagyok benne biztos, hogy van mit gyászolni rajta. És bár nem szeretnék a nosztalgiázás fertelmes bűnébe esni, nem lehet elhallgatni, mit jelentett az akkori tizenévesek szellemi fejlődésében, popkulturális tájékozódásában a most jobblétre szenderült, de már évtizedek óta eljelentéktelenedett zeneadó.
Alig múltam tízéves a rendszerváltáskor, a legfogékonyabb életkorban értek a hihetetlennek tűnő változások.
A nyolcvanas évek sötét, hideg és rideg (szó szerint, hiszen a fűtés és a villanyfény egyre ritkább vendégek voltak az otthonainkban) valóságának, a nyomasztó légkörnek, az el- és bezártság atmoszférájának (amelyet még mi, kiskamaszok is érzékeltünk valamelyest, szüleink ellenkező irányú erőfeszítéseinek dacára), a hajnali sorbanállásoknak, a pult alatti „ügyintézés” túlélési mechanizmusainak, úgy tűnt, végleg búcsút mondhatunk, a diktatúra után maradt űrbe benyomult a túl gyorsan és túl korán érkezett konzumkapitalizmus megannyi, nyugatról importált terméke.
A kilencvenes évek homályos, szemcsés összevisszaságban kavarognak ma már az emlékeimben: Twin Peaks és X-akták, VHS-korszak és másolt audiokazetták, amerikai hamburger a sarki büfében, a Popcorn és a Bravo magazinok (már nem emlékszem, melyiknek volt a Szex, szerelem, gyöngédség rovata, ami a kéz alatt beszerzett pornóújságok mellett épületes felvilágosítói munkát végzett az akkor cseperedő korosztályok körében), szálanként vásárolt cigaretták, piaci csencselések, hamisított „márkás” ruhák, a kor körülményeihez képest szabadon elérhetővé vált zenék, filmek, könyvek, és valami megfoghatatlan szabadságérzés, amit se korábban, se később nem tapasztaltam. Ilyennek tűnt akkor a világ egy kamasz szemével.
Hogy aztán ebből a szabadságérzetből mennyi bizonyul illúziónak később, nem tudhattuk.
De az biztos, hogy nagy mértékben hozzájárult az akkoriban fénykorát élő, a nyugati popkultúrát (elsősorban, de nem kizárólag, a zenét) ipari mennyiségben és figyelemre méltó műfaji változatossággal szállító Music Television – hogyne lett volna reveláció a korábbi két-három órás, többnyire„hazafias” és „szocialista” propagandával telített tévéműsorok után?
A techóriások, audio- és vizuális streaming-platformok és közösségi felületek korában, amikor a kultúraközvetítés és a kulturális produktumokhoz való hozzáférés egy soha nem látott mértékben fragmentálódott mediális térben történik, nehéz elképzelni, hogy egyetlen médiaintézmény ekkora hatással bírt nemzedékek ízlésvilágára és szellemi komfortérzetére – jellemző, hogy az MTV-n futó egykori nagy slágereket most a YouTube-on hallgatom újra.
Az MTV azok számára is megkerülhetetlennek bizonyult, akik egyfajta ifjonti lázadásból és ellenkulturális – vagy, mondjuk úgy, konzumkultúra-ellenes – hevületből a popzenei kultúra aktuális állapotával szemben határozták meg magukat.
Hiába „nőttem fel” a Doors, Janis Joplin, a Jethro Tull, a Led Zeppelin, Hobo vagy Cseh Tamás zenéjén (na jó, heavy metálon is kicsit), a kortársi közösségbe való tartozás majdhogynem elengedhetetlen eszköze volt az MTV kínálatának ismerete, meg hát mégis az ott játszott slágerekre bújtunk össze a félhomályos „sulibulikon” (jesszusom, már ez a megnevezés is!), meg erről beszéltünk másnap az iskolavécében az illegális cigiszüneteken – az MTV hatását jól jelzi számomra, hogy ma is kívülről fújom ezeket a slágereket. Egy-egy klippremier eseményszámba ment, a tévészereplés teljes előadói pályákat határozott meg, az MTV képes volt felemelni, még ha csak „öt perc hírnév” erejéig is, olyan előadókat és dalokat, amelyek enélkül soha nem tettek volna szert globális népszerűségre – hogy joggal vagy sem, utólag nem annyira érdekes.
Coolio: Gangsta’s Paradise, Youssou N’Dour ft. Neneh Cherry: 7 Seconds, Los Del Rio: Macarena, Crash Test Dummies: Mmm Mmm Mmm Mmm, The Verve: Bitter Sweet Symphony, Deep Blue Something: Breakfast at Tiffany’s, The Connells: ’74-’75 (ez utóbbi képes volt kimaxolni a nosztalgiát azzal, hogy az eleve nosztalgikus számnak elkészítették 2015-ben a „remixelt” változatát) – szinte végtelenítve lehetne folytatni az egy- vagy kevés slágeres bandák „one-hit wonder”-einek felsorolását. És ne feledjük: a kilencvenes évek nemcsak a gombamód szaporodó fiúegyüttesek (Take That, Backstreet Boys) és lányelőadók (Spice Girls, Britney Spears), a britpop-hullám (Oasis, Blur) vagy a nyolcvanas években indult, a kilencvenesek elejére csúcsra ért dallamos keményrock-zenekarok (Bon Jovi, Guns ’n’ Roses) időszaka, de a grunge robbanása, az önképük szerint rebellis bandák (Nirvana, Pearl Jam) népszerűsége sem függetleníthető az állandó MTV-s jelenléttől.
Mindez, 2026. január 1-jétől, már a múlté. Az MTV, az én nemzedékem számára, maga a kilencvenes évek, amikor azt képzeltük, hogy a világ olyan jól van berendezve, amennyire csak lehetséges. Nem gyászolom, mert illúziókat gyászolni nem érdemes (inkább használni, ugye). Az 1981-ben alapított MTV-vel együtt nőttünk fel, és borúsabb pillanataimban hajlamos vagyok azt gondolni, vele együtt szürkültünk el – mégsem adnám semmiért.
Nevermind, don’t look back in anger.
