Múlt (Részlet az Igazak című regényből)

Szokásomtól eltérően sokáig aludtam. Amikor fölébredtem, egyedül feküdtem a paplan alatt. Félálomban az járt az eszemben, hogy mindannak fényében, amit addig megtudtam Júliáról, biztosra vettem, hogy korábban nem volt senkivel testi kapcsolata. Ebben azonban tévedtem. Ez pedig meglepett, nem illett a képbe, amelyet a látogatásaim során kialakítottam róla. Ha viszont rákérdeznék, gondoltam, az kifejezetten kínos helyzetet teremtene. El kell fogadnom, hogy nem ismerhetek mindent a múltjából.

Kikászálódtam az ágyból, gyorsan fölöltöztem. Júlia a konyhában tett-vett. Alighogy beléptem, óvatosan lehelyezett egy csésze kávét az asztalra.

− Megéreztem, hogy most ébredsz – mosolygott rám, mintha kitalálta volna, mit akarok kérdezni.

Leültem, belekortyoltam a forró feketébe.

− El kell mesélnem valamit – ereszkedett le az asztalhoz, velem szemben.

− Igen?

− Biztosan észrevetted, hogy nem vagyok szűz.

Ismét átsuhant rajtam, hogy valóban olvas a gondolataimban.

− Hát… – nyökögtem.

− Olvastam arról, hogy ezt észreveszik a tapasztalt férfiak.

− Hát, ja – makogtam.

− Hét évvel ezelőtt történt.

És elmesélte.

Tizenhárom évesen betegesen sovány, szánalmasan nyeszlett kislány volt. Sehol nem mutatkoztak a testén azok az ingerlő gömbölyűségek, amelyek az évfolyamába járó többi lányt már szinte mind kívánatossá tették. A haja szélfútta lobonc, az arca beesett, érett pattanások éktelenkedtek rajta. Ajkai keskenyek és vértelenek voltak, tekintete semmitmondónak tűnt, pipaszár lábai pokoli nagy lábfejben végződtek. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy nincs nála rondább teremtmény nemcsak az elfeledett faluban, de közel s távol sem.

Egyetlen adottsága miatt irigyelték az elfeledett falu bandába verődő kamaszai, a fiúk és a lányok egyaránt; egyetlen isteni adománya miatt nem fordultak el tőle a felnőttek undorral, egyetlen okból nem gúnyolták a kisgyerekek: csodálatos, lelket gyönyörködtető, lágy hangja miatt. Bármerre járt, bármit csinált, állandóan dúdolt magában. Akár a falu centruma felé baktatott, akár a csillagokat leste esténként, akár a fakanál járt a kezében, amikor a nagymamája helyett főzött, akár a kertben gyomlált, akár az iskola udvarán álldogált szünetben, mindig dudorászott. És mindig akadtak, akik a nyomában jártak, élvezettel hallgatóztak. Gyönyörűséget loptak semmihez sem fogható, semmire sem emlékeztető dúdolásából.

Patrik volt a legvagányabb fiú az elfeledett faluban. Nyolcadikba járt, reggelente az ő vezetésével vonultak a falusi gyerekek a buszmegállóba, hogy a szomszéd településre utazzanak, az elfeledett faluban ugyanis már régen bezárták az iskolát. Erős volt és tekintélyes, a többiek tisztelték. Ő köpött a legmesszebbre nem csak a faluban, de az egész iskolában, szkanderben sem talált legyőzőre, a focipályán is egyike volt a legügyesebbeknek, s bár a tanulásban nem járt az élen, az nem sokat nyomott a latban.

Júlia minden reggel lekacsázott a központba, hogy bevásároljon. Többnyire kenyeret, tejet, tojást, krumplit meg kolbászt vett. Egy tavaszi reggelen Patrik figyelte, ahogy megpakolt cekkerrel jön a központ felől, az egyik utcasarkon mellé lépett, elvette kezéből a szatyrot, és szelíden arra kérte, dúdoljon kicsit hangosabban. Júlia szívesen teljesítette a kérést. Így ballagtak egy darabig. Aztán Patrik megfogta a lány kezét, és gyengéden maga után húzta a mező irányába. Júlia nem ellenkezett, a szíve repesett az örömtől, hogy valaki végre gyöngéden, figyelmesen bánik vele. Mélán zümmögött, akár a méhecske. A talajlakó bogarak visszafojtották lélegzetüket, a röpködő rovarok némán lebegtek körülöttük, nem bírtak betelni a csodaszép hanggal. Az ijesztő külsejű keresztespókok előszaladtak hálószéli rejtekükből, a mókusok összebújva füleltek a fák ágain, a szemük könnybe lábadt.

A fiú és a lány a mező közepére ért. A tavaszi nap fénye körbeölelte őket, a levegőben illatok sokasága rezgett. Patrik letette a bevásárlószatyrot, mindkét kezével megfogta Júlia vállát, maga felé fordította.

− Énekelj – kérlelte −, énekelj hangosan!

És Júlia abbahagyta a dúdolást, mosolyogva énekelni kezdett. Egy ismeretlen, mélyről fölzengő, semmihez sem fogható dalt. Patrik hallgatta, s közben kigombolta a lány blúzát, simogatta lapos mellét. Júlia reszketett a félelemtől, egyszersmind boldogság töltötte el, amiért foglalkoznak vele. Mikor a fiú ráunt a nem létező mellekre, megfordította a lányt, felsőtestét előre döntötte, a szoknyáját fölhajtotta, s a nyamvadt kis feneket markolászva egyre kapkodóbban lihegett.

− Elég már! – hagyta abba az éneklést Júlia. A boldogság hirtelen az utolsó csöppig elillant belőle.

Patrik nem hallgatott rá. Előrelökte, hogy arcra esett.

− Énekelj! – parancsolta. − Hangosabban!

Júlia ijedten dalolt. Hangja puha takaróként borult a rétre. A fiú hörögve zihált mögötte.

− Még hangosabban énekelj! – ordította, s ujjaival Júlia combjai közé nyúlt, egyre vadabbul dörzsölte és nyomkodta a lába közét. Torkából artikulátlan hangok törtek elő.

− Még hangosabban énekelj! – üvöltött, letolta a nadrágját, letépte Júliáról a bugyit, és miközben bal kezével a tarkójánál fogva a talajra nyomta a fejét, jobbjával széjjelebb rángatta a lábát, és előremeredő, kissé görbe, vöröslő hímtagját a lány altestébe lökte. Júlia elnémult, a szája telement földdel, érezte a zsíros televény különös ízét. Patrik vonaglott, vicsorgott, a látása elsötétült, s a harmadik mozdulatra rekedten fölkiáltott, azzal Júlia hátára omlott. Alatta reszketett a nyeszlett lánytest. Néhány perc múlva tűnt csak föl neki, hogy elhallgatott az ének. Akkor föltápászkodott, a nadrágját gombolta. Júlia lassan megfordult, üveges tekintettel bámult a fölé magasodó fiúra.

− Énekelj! – kiáltott rá Patrik.

A lány ijedtében erőlködni kezdett, ám amikor nem sikerült megszólalnia, a torkát, a nyakát nyomkodta.

− Énekelj! – csattant föl a fiú megint.

Júlia a fejét ingatta, lassan föltápászkodott, a ruháját próbálta eligazítani. Patrik undorodva nézte, aztán legyintett, hátat fordított, és futni kezdett a házak irányába.

A lány fölmarkolta a cekkert, összeszedte a pár szétgurult krumplit. Közben megszokásból dúdolt volna, de nem tudott kipréselni hangot a torkán. Botorkált hazafelé, akár a részeg vagy a holdkóros. Érezte, ahogy valami csurog lefelé a torkán, valami édeskés szivárgás. Ügyetlenül köpött: véres folt a fűben. Csak csordogált tovább az a meleg, parányi csermely. Lenyelte, nyelte, nyelte. Aztán nyeldekelt, köpködött, köpködött, nyeldekelt. Vonszolta magát haza. A madarak értetlenül figyelték, a talajlakó bogarak mélyebbre ástak, a röpködő rovarok a dolguk után láttak. A mókusok szomorúan ugráltak tova.

A nagymamája először észre sem vette, hogy valami nincs rendben. Csak néhány óra elteltével kezdett hiányozni az unkájából áradó állandó, lágy dúdolás. Júlia a szobájában kuporgott. Már az orrán is vér szivárgott, a füleiből is vér csordult. A lábai közül azonban, ahonnan pedig kellett volna, onnan egy csöpp sem! Erőtlenül, segélykérőn nézett a nagyanyjára.

A mentőautó sikítva fékezett a ház előtt, Júliát hordágyra tették, szirénázva vitték a kórházba. Három hét múlva hozták haza. Még sápadtabb, még véznább, még elesettebb lett, mint előtte volt. Hónapokig csak sipító, fülbántó hangokat tudott kipréselni magából. Fél évbe telt, mire újra képessé vált beszélni. Az általános iskolát magántanulóként fejezte be.

− Patrikék azon az őszön, vagy talán már a nyár végén elköltöztek – fejezte be a történetet Júlia. – Aztán egy-két éven belül mindenki más is, csak a nyugatiak maradtak, sőt, egy ideig egyre többen jöttek, de ezt a sztorit már ismered. Én két év múlva, mindössze pár hónap leforgása alatt teljesen megváltoztam. A bőröm, a testem, mindenem. De a hangom soha többé nem lett olyan, amilyen régen. A szép hangot a szüzességgel együtt veszítettem el.

Letaglózva ültem, a kávéscsészét szorongattam. Ha még egy kicsit erősebben szorítom, biztosan össze is roppan.

− A kurva anyját annak a Patriknak – bukott ki belőlem egy idő után.

− Úgysem lett volna belőlem énekesnő – jelent meg egy szomorkás mosoly Júlia arcán. – A hangot, a fájdalmat nem bánom. Magát az erőszakot igen, de azt hiszem, azzal Patrik is rengeteget veszített, nem csak én.

− Nem olyan biztos – vélekedtem.

− Akkor még rosszabb neki – szögezte le Júlia komoran, és én sokadszor képedtem el azon, mennyire bölcs ez az elfeledett faluban élő elfeledett lány.

‍