Néne Verbéna fekete meséje

Minálunk a telepen egyetlenegyszer fogtak prikulicsot. Véletlenül ugyanaznap, amelyiken kisfiúból nagyfiú lettem. Olyan szőrös volt a lába, hogy akik hozzáértek, sokáig törülgették meg vakargatták magukról utána a bolhát. Pedig állították, hogy nőstény lehetett. Mondjuk nem tudom, honnan szedték. Papó a bányában dolgozott még, és ő látta is, azt mondta, Rusnya egy rém volt, a kutya bassza meg! Persze papó életében elég sok rémséget látott, ha nem jött magától szembe vele, akkor ő ment utána, hogy megkeresse mindenféleképpen.

A kőkori vulkán kráterének a peremén állt a házunk. Körben a kürtő széthasadt falain az ősz erdői habzottak sárgán és vörösen, egyedül a telep oldalán rítt ki a burjánzásból a sok szürke palatető, s közöttük a sáros szerpentin tekergőző csíkja. Onnan csak lefele vezetett az út a valahai magmakamra felé, ahol a mindenség anyaga fortyogott egyszer régen, s most meg a bánya fúrt és fúrt egyre mélyebben a mélybe. Odalent volt a focipálya. Meg a kocsmakert. Meg a templom. Meg a néne Verbéna háza.

A nagy sárga kutyánk ugatott egész nap. Féltem tőle, mint a tűztől, de nem mertem bevallani. A tehén nem ivott egy kortyot se a vályúból. Papó kitalálta, hogy biztos beledugtam megint rosszaságból az ujjam, pedig előszörre sem én voltam. Kiborította az egészet, és közben olyan cifrán káromkodott, hogy az ég is beborult tőle. Teleeresztette még egyszer a slaggal. Engem a sarokba állított közben, hogy csak közel ne menjek. De amikor megtelt, a Szegfű megint nem ütötte bele az orrát se. Erre egy darabig azt szidta, csak hát az mégis tejet adott máskor, én meg egészen addig a napig azt se, így aztán elővett engem újra, hogy biztos belehugyoztam a vályúba akkor, azt meg az isten se suvickolja ki többet belőle.

Nem bírtam én ezt a durva beszédet. A szavak bántását nem álltam. Alig vártam, hogy elszabaduljak a sok szidás elől, s a hegyoldal kopár, rémjárta oldalán a nagy körtefa odvából kihalásszam a dugicigit, amit az unokatestvéreim rejtettek oda. Pár nappal azelőttig ott voltak ők is velem, de amikor papó egy este vallatóra fogott bennünket, hogy Na hadd hallom, de úgy görbüljetek meg, kanoltatok-e már?, és csak nekem hitte el egyedül a feleletet, a többiek másnap fogták a motyójukat és olajra léptek. Még az elcsórt pénzen szervált cigit is feledték, annyira siettek. Úgy látszott, hogy mindent ők se bírtak, pedig dörzsölt városi fickók voltak különben. Nekem nem volt hova mennem, mert anyut a vodka, aput meg nem sokkal azután a bánya nyelte el, így én papó meg mama nyakán maradtam.

Nem laktunk mi mindig hegytetőn, mert ők ketten az alföld egyik szutykos lyukából hurcolták föl ide a pútyerkájuk, de arról is mindig csak ugyanazt mesélték: a szittyó ingovány fölött lötyögő ködöt, meg hogy az ember tökig sáros lett, bárhova ment is. És hogy egyszer a sztrigoj onnan kiszaladt, és a kamorában mind befalta a tepertőt. Utána már nem is vágtak többet disznót se, A kutya bassza meg, hogy más falja föl a javát! El is költöztek onnan egy nap az öreg ördög segge legvégébe. Vagyis ide. Mindig csak ilyen történeteket soroltak, mama nem ismert rendes meséket. Márpedig én mindennél jobban vágytam rájuk kiskoromban, de sokáig nem akadt senki, aki elmondott volna bár egyet is.

Én az egészről csak néne Verbéna miatt tudok. Ő mesélt nekem a vén Durbincs sógorról vagy kiről, aki megitta a cukrozott vörösbort, ami az ember erében bugyborog, mert azzá változtatta a vért, mint egy színjátszó Jézus, és nekem ez a Jézuska annyira nagyon tetszett, pedig a történetben igazából nem is szerepelt, csak egyetlen mondatban hangzott el a neve, de néne Verbéna úgy tudta akkor az egyszer is kimondani, hogy annak örök életemre a fejembe ült a jeges irtózata. Jó történetecske volt. Szerettem a csurogva csepergő hangján elkárogott nyálas meséket. Olyan bányavidékre valókat mondott, mert a mi telepünkön is úgy vájkáltak az öregeink a föld ereiben, mint a szavai között a rettenet.

Nem voltam én különben aznapig jóban vele. Amikor a telepi óvodában a konyhába benézve megláttam egyszer a bibircsókjait repkedni az edények felett, nem bírtam megenni semmit se ott többet, de még úgyis az asztalra hánytam a mutymurtyainak a látványától meg a szagától. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy belepotyogtak a fejéről azok a szőrös kis golyóbisok a tejbegrízbe. Egész pontosan akkortól, amikor összefőtt gombócokat találtam benne a kiskanállal. Még nekiálltam szétnyomkodni, de aztán mégis meggondoltam.

Alighogy papó kicsi kék motorja elpöfögött, rotyogó repedtfazék hangjával hosszan pingpongozott a völgy, a Buksi eltépte a láncát és megszökött. Mikor visszaértem, mama már várt, kerítsem elő, mielőtt bajt csinál. Köd böfögött elő az erdőkből, szürkeség korpája szitált távoli, keserű tűz pernyéjeként, az élénkbarnán és rőtvörösen lángoló gömbölyű lombtenger mint kihűlt szívű szerető hajkoronája veszett el az illanó semmiben a szemem elől, mialatt lejöttem a hegyről az öblösen visszhangzó ugatást figyelve.

A táró lejárata, a sötéten gomolygó jókora lyuk elnyelte a fényt, és cserébe füst fújt ki rajta meg sűrű, fekete korom. Amikor feljöttek papóék, nyakig lepte őket is, hogy úgy festettek tőle, mint valami szurokemberek. Azt se lehetett megmondani, melyikük kicsoda, micsoda, mert csak a szemük fehérje rikított belőlük, meg a fogsoruk, amikor vigyorogtak. Arról ismerték meg a prikulicsot, hogy annak a kitátott szája vöröslött a fekete pofája alján. Akkorra már megevett valami embert közülük ott lent, vagy mit csinált vele, ők meg még csak észre se vették. Utóbb azért emiatt szégyellhették volna magukat legalább kicsikét. Na de nem olyan emberek voltak, akik tépelődtek bármikor a múlton bár egy hangyányit is.

Egyszerűen a sikta után beültek a kantinba, és aztán volt, hogy nem is jöttek elő onnan, hanem csak úgy kivonszolták őket egyesével az udvarra, nemritkán egyenesen a lábuknál fogva. Ez volt a bűnbánat meg a lelkiismeret-furdalás meg a múlt bevallásának s a jövő kiálmodásának a hűlt helyén. Bár persze a jövő ilyenkor tudható volt, mert amint valahogy hazakeveredtek, legelőbb is veszekedés meg verekedés lett benne. A kantinban vették be azt a rontó varázsitalt, amitől állatokká váltak mindahányan. Papó persze más volt, mint a többi bányász, és persze mégse volt más.

Dehát nem volt hova menjenek bűnöket meggyónni vagy kicsapni magukból a rontást, a telepi templom teteje rég beomlott, előtte vagy utána, nem is tudni, mikor, tűz támadt a falak közt, hogy még a kő is megpörkölődött, így én már nem ministrálhattam ott, bárhogy szerettem volna. Egy darabig mellette, az árokparton zajlott a misézés, a jóisten szabad ege alatt, azután már ott sem, az utolsó pap bácsi karjait kitárva megfenyegette a telepi lusta népet, amelynek a hite a segge lyukán kicsorgott, és többet felénk se köpött. Hát így lettünk isten háta mögötti hely, ahol bármilyen borzalom elférhet.

Néne Verbéna elmesélte, hogy az ő ura is feszt fenyegetőzött, míg fel nem kötötte magát a nadrágszíjára a padláson, de direkt úgy, hogy csak kapálózás legyen belőle meg hangoskodás, ám bőven felérjen még a felesége a létrán, hogy segíthessen neki. Azonban valamit elszámolt az ember mégis, mert néne Verbéna fel is ért, és bele is csimpaszkodott a bokájába, ám attól még vége lett, mint a botnak, hiába segítség, nem segítség. Vagy éppen nem hiába. Fény és árnyék nélküli házában úgy tudott suttogni a nagy falióra tiktakverései között, hogy a kezem kidermedt, és a szőr a hátamon égnek állt. Meg amim tudott még.

Szavak nélkül is értette valahogy, mennyire érzékeny vagyok, ha papó szavai megbántottak, az ő szájából csorgó méz segített énrajtam aznap. Az óvodában a délutáni alvásnál egyszer odaültették valamiért mesélni. Akkor sokan sírni, sírdogálni kezdtek, de senki se merte megmondani, hogy azért, mert befostunk tőle, aki meg tudott szólalni, az óvó nénit kereste. Azután néne Verbéna belekezdett a szavak szövésébe a vérző fogú lópatás emberről meg Durbincs sógorról, és onnantól némán, magunkban vacogva reszkettünk tovább. Nekem nagyon megtetszett a végére az a károgó hangja. Pár alkalommal még ő mesélt, azután többet nem, hiába követeltük vissza. Azzal vigasztalt bennünket, hogy bármikor elmehetünk hozzá, és otthon még szívesebben mesél. Én aznap állítottam be hozzá végül­is bevasalni rajta ezt a régi ígéretét. Pedig akkor nem is voltam olyan kicsi fiú már, sőt.

Igazából nem az ugatás után mentem. Papó azt mondta egyszer, agyonüti a Buksit, ha nem barátkozok meg vele, az unokatestvéreim pedig nekem álltak, hogy megkeserülöm, ha baja lesz a sárga dögnek, amelyik azonnal rávetette magát bárkire, aki csak kezet próbált emelni ránk, úgy védett, annyira szeretett bennünket. Így aztán behazudtam végül, hogy megszerettem. És hogy a hangját felismerem ezer más ugatás között, még azt is, csak hogy hadd legyen papó már kicsit büszke rám. De persze ebből sem volt egyetlen szó sem igaz. Csak mászkáltam összevissza a telepen, a köd amúgy is összelapított minden hangot, hogy mintha az egész világ a patak medrében locsogott volna lent, éppen a temető alján.

Ott láttam én később a bolhás fajtáját a karmával a sírok közötti puha földet karistolni, hogy füstölögve robbantak ki a barázdák, csak nem tudtam, mit látok, cseppet sem volt nekem ismerős. Még gyertyagyújtáskor is azt kerülgettük, már akinek sikerült, mert papó seggre esett, mikor az egyik túrásban megbotlott. Káromkodott is aztán, hogy A kutya bassza meg, mikor sáros gatyával ment tovább a meredek csapáson, és egyedül én voltam, aki igazán értettem a szavát. Mert a kutyánk kergette tényleg, azért csinált ott olyan pusztítást. Máskülönben mindenki a sűrű felé bökdösött az állával és a vadkanokról beszélt. Akkor húzták föl azt az iszonyú vasbeton kerítést, amelyik ma is megvan még, mikorra az egész telep belesüllyedt úgykülönben régen a szutyokba.

Teljes képtelenség volt persze ez abban a sűrű ködben, melyben a házak is gomolygó árnyakká váltak, szétfoszló foltokká, mégis a kutyánk bundáját láttam megvillanni. De lehet, csak néne Verbéna tátotta ki száját, s egyetlen, kiálló szemfoga csalogatott be az udvarára, mint valami delejes lávalámpa. Akkorra átfagytam, átáztam, nem csoda, hogy otthonos kipárolgásokkal teli klinkertéglákból rakott házacskája, amelyikről addig azt se tudtam, hogy az övé, ott a telepi temető mellett, bevonzott. Egyszerre kristálytisztán sejtettem a zsigereimben zsibbasztó édes károgását, hogy Legyél üdvözölve a házamban, kisfiú! És akkor küldetésemet felejtve beléptem a nyitott ajtón.

Nem tudom, mi történt ott velem, csak éreztem. Kimondhatatlan meséket mesélt, és nevesincs dolgokat mutatott nekem és művelt el velem. Csupa íz, csupa illat, csupa hang, csupa tapintás. Éreztem, hogy másképp hallok és szagolok és nyalok és nyelek és érintek és látok. Vonzónak a taszítót, finomnak a durvát, cukrosnak a sósat, keménynek a puhát. Engedtem, hogy megforduljon velem minden, hogy elkápráztasson a feje tetejére állt világ. Az óra kattogott, és az idő csak telt, énvelem mégis megállt, vége lett akkor a durvaságnak, ami odakint vett körül, mióta az eszemet tudtam, és már régóta most volt olyan először, hogy nem tudtam, mert nem is akartam tudni.

Ám ahogy mindennek, ami jó, ennek is vége szakadt egyszer, még éppen azelőtt, hogy egészen beteljesült volna. Mert mégsem tévedtem, tényleg ott ólálkodott a kutyánk, és amint néne Verbéna éppen kitátotta a száját, hogy bekapjon, a Buksi ráharapott a csoffadt valagára. És akkor az öregasszony egy éles sikítással eltűnt a szemem elől.

Futottam. Nem tudtam, hol vagyok, s merre. De ki kellett futnom magamból az ijedelmet, mely sűrű zseléként csurgott belőlem, mert bár a nagyját néne Verbénának adtam, maradt még bőven nekem belőle a maradék életemre. Megvolt a Buksi, és megint elvesztettem. Láttam még egyszer a temetőben valami szőrös istencsudájával viaskodni, amint a házból kiértem, s aztán semerre többet. Már szürkülödött, én meg nélküle hazamenni se mertem. Éreztem, hogy ma valami olyan történt, ami sok mindent örökre megváltoztat bennem, de nem tudtam, hogy kéne kimondani, mit is. Főleg mert azon kellett törjem a fejem, mit mondok mamának a Buksi kutyáról. Ma se tudom, hogy végül mit mondtam. Magamban örültem, hogy többet tán sose látom. S hogy másnap vagy harmadnap néne Verbéna házában majd megvigasztalódhatok, még ha most majd ad is nekem papó. Azután fordítva lett. A kutyát még láttam, de néne Verbénát többé nem.

Papó éjszaka jött haza. Már majdnem elaludtam, mama meg egészen, odaát a sötétben. De papó bejött a sáros csizmájában a házba, és hozta a kutyát is magával, a lánccsörgésből meg a lihegéséből tudtam. Vacogni kezdtem, hogy azonnal elővesz, és valóban mindjárt veszekedni kezdett, hogy micsoda szörnyűségeket éltek meg ők ketten, és hogy egy ilyen nap után még csak vacsora sincsen egyiküknek se. Hallgass már, na, csitította egyre-másra mama, de nem hagyta abba. Csak hallgattam, miket talál ki, és magam alá pisiltem az ágyban, hogy mikor kerülök sorra. De nem kerültem, mert elég sok minden történt velük ahhoz, hogy megússzam.

Akkor hallottam a vérszipacs prikulicsról, hogy megjelent köztük a tárnában, s ők fel se fedezték, míg ki nem szagolta a Buksi. Bár érezhették volna ők is, hogy valami felajzotta a férfihúsra, hisz még mikor nagy nehezen kiterítették végül, akkor is csak úgy füstölgött meg párolgott az a büdös, fekete bundája, s olyan szag terjengett körülötte, mint a disznóperzselésen. Az ember mindjárt a hurkára gondolt, a tepertőre, na meg a sült vérre. Azután inkább még egyszer meggondolta. Addig-meddig gondolgatta papó is, hogy mostanra lett ilyen nagyon éhes, és a Buksi meg végképp, hisz ritka hőstettet hajtott aznap végre. Pedig haragudott először rá, amért utánaszökött megint.

E miatt a hőstett miatt végül egészen megfeledkeztek rólam. Pedig akárcsak velük, velem is nagy dolgok történtek. Csak nem volt, akinek a magam nagy dolgát elmeséljem, se akivel megéljem újra. Mert néne Verbéna házában azután soha senkit sem találtam. Ott lettem nagyfiú, és csak később értettem meg ezt az egészet. Akkorra már nem is vakaróztam.

‍