Odaülünk, rövidülünk

Vámos Miklóst a nagyközönség főképp nagyregényei révén ismeri. Noha a mára klasszikussá vált, s bizonyos iskolatípusokban ajánlott olvasmánnyá lett Zenga zének (1983) és az ezredfordulón hatalmas karriert befutott Apák könyve (2000) szerzője az utóbbi időben valóban a regényírásra fókuszált, valójában mindig, minden korszakában írt novellákat, elbeszéléseket. Örkényi ihletésű, abszurdba hajló novellákkal kezdte pályáját korai, furfangosan szerkesztett – s érdemtelenül keveset emlegetett – köteteiben (Előszó az ábécéhez, 1972; Jelenleg tizenharmadik a listán, 1973); írt rögzített szereplős (Váltás, 1977) és tematikus (bár, 1998) novellaciklust; s több ízben jelentek meg elbeszéléseinek gyűjteményes kötetei (Valaki más, 1981; Majdnem összes, 2014). Az idén tavasszal megjelent töredelmes vallomás bizonyos értelemben egyszerre teremt folytonosságot a Vámos-életműben és egyszerre újítja meg azt. Folytonosságot teremt, mert (utólag is) felhívja a figyelmet az eddig kevéssé reflektorfénybe került kisprózai korpuszra, s meg is újítja, mivel ezúttal – vállaltan, az előszóban, fülszövegben külön kiemelve – egy olyan műformával, az (egy újságoldalnyi, vagy még rövidebb karcolattal) kísérletezik, amivel korábban soha. A kötetbe került rövid szövegek – miként az „odaülök, rövidülök” mottóval ellátott bevezető (Elbeszélni) állítja − eleinte az írói melléküzemág, a publicisztika kényszerítő erejének (egyre rövidülő karakterszámok, szerkesztői igények stb.) köszönhették születésüket, azonban a kényszer idővel szenvedéllyé vált s a szerző koncepciót alkotott a tömörség erényéből. E koncepció eredménye a töredelmes vallomás.
A gyűjteményen érződik, hogy a szövegek nagy részét Vámos már korábban, periodikák hasábjain megjelenő írásai teszik ki, így olyan szikár kompozícióra nem számíthatunk, mint a korai kötetek vagy a 2011-es Tiszta tűz elbeszélései esetében. Ugyanakkor az sem állítható, hogy a felvonultatott karcolatok csak terjedelmükben hasonlatosak: a szövegek megszólalási módja, az elbeszélő attitűdje és általában a rövidke történetek hangulata igencsak egy irányba mutat, s mindezt nehéz lenne más jelzővel illetni, mint a vallomásosság fogalmával. Egy-két elvonatkoztatottabb történettől eltekintve – mint amilyen a rakparton úszó-ölelkező Vadkacsák idillje, vagy a diktatúrát álparabolaként bemutató Iga című szöveg – az írások legnagyobb része mind-mind valamilyen aprónak tűnő, de mégis nagyon mély vallomás. (Számos novellában el is hangzik a narrátor szájából a „töredelmesen bevallom” fordulat valamely változata.) S a vallomások tárgya, az elbeszélt események jellege – például: egy ellopott majd visszacsempészett szótár a Yale egyetem könyvtárából; korareggeli nyílt színi vizelés a teniszpályán; egy drága toll többszöri elvesztése; sebtében elvégzett szeretkezés a kalocsai honvédlaktanya egyik helyiségében, dedikálási bakik stb. – okozza, hogy a szövegek legjellemzőbb hangulati alapmotívuma a szégyen és a szelíd beletörődés. A vallomásosságból természetszerűleg következik, hogy nagyon személyes hangú írások ezek; aki csak e kötetet a kezébe véve olvas első ízben Vámos-szöveget, annak is egy idő után egyre konkrétabban rajzolódik ki gondolataiban az az elképzelt, hatvan fölötti, az öregségen és az idő múlásán töprengő szerény emlékező, aki mindezeket elmeséli.
Hiszen nem kell a Gerilla együttes történetét rögzítő Félnótáig (1986) vagy az Anya csak egy van (1995) című regényig mennünk ahhoz, hogy Vámos Miklósnál önéletrajzi beszélőt gyanítsunk. Ezekben a rövid rajzokban is minduntalan feltűnik a Délibáb utcai lakás, a tüdőbajtól és Rajk-pertől egy életen át megkeseredett apa, a mániás depressziós anya, a magyar pol-beat mozgalom kétes sikere, a túl koraira (1969) sikeredett „írói debut”, a hirtelen jött névváltoztatás (Tiborról Miklósra), az Amerikában átvészelt rendszerváltás, a két válás, a külföldön élő nagylány, az ezredforduló után született két ikerfiú – és annyi más. A háttérben pedig az elbeszélő által „nemzedékünk”-ként hivatkozott ún. nagygeneráció „kohorsz élményei”: slágerek, rigmusok, szlogenek, tárgyak és helyszínek. (A narrátor egy-egy odavetett utalás magyarázatára hol az idősebbek kikérdezését, hol a Google segítségét javasolja.)
Ha van valamilyen meghatározó főtémája a kötet nagy számú és széttartó szövegeinek, az kétség kívül az idő. Vámos egy interjújában mondta, hogy felfigyelt rá, egymást követő könyveiben mindig annyi idős szereplőket vitt színre, ahány ő maga volt a megírás idejekor. Nem tudni, hogy szerzői intenciót kell-e ebben látnunk, vagy csupán az írások jellege okozza (én utóbbira szavazok), de ezt a szokását a töredelmes vallomás esetében is megtartotta. A történetkék legnagyobb része az idősödő ember rezignált (hol melankolikusabb, hol derűlátóbb) visszatekintéseinek perspektívájából láttatja és fedezi fel az idő múlásának – a fiatal szem számára rejtve maradó – fonákságait. Abban az életkorban, mikor is átértékelődnek a célok, az okok, az emberi kapcsolatok s az ember önképe, más megvilágításba kerülnek a gyermekkor vigalmai és keservei, a fiatalkori barátok és szerelmek, az írói szerep sikerei és dilemmái, vagy akár a történelem viharai is. S noha az elbeszélő nem átall aforizmaszerű csattanókat megfogalmazni az öregséget (Őszvég) vagy az egészséges testképet (Pucér) illetően, amiket olvashatunk akár életvezetési tanácsként is, a kedélyeskedő mesélő mögül sorozatosan kibújik a szerző Vámos Miklós, aki bizony hatvan fölött, a sok-sok elismerés dacára is elelmélkedik a magyar író-céh szűkösségén, szemellenzősségén (Víz), vagy aki programszerűen kívül helyezi magát a posztmodernnek nevezett irodalom-felfogáson, s a „hagyományos, realistaféle” mellett teszi le a garast (Tangó).
Az Oldalas című írástól kezdve a kötet fennmaradó részében (nagyjából egyötödében) következnek az „egy ceruzával teleírt oldal” (a könyvben inkább 1,5−2 oldal) terjedelmű szövegek, melyek azonban ezen túlmenően nem mutatnak szorosabb tematikus összetartozást. Ellenben az Öt piczi – nagy témáról című ciklus már-már nyúlfarknyi írásai kifejezetten Isten (vagy általában a hit, a transzcendencia) és az írás kapcsolatát viszik színre. A kötet utolsó, egytől húszig számozott oldalai Godard egyik utolsó filmjének címét juttatják eszembe (Búcsú a nyelvtől, 2013): eleinte két-három és egysoros nyelvjátékok (például: „Irodalom. Dalom. Omm. Iroda. Lom.”) követik egymást, melyek aztán még rövidebb szó-fragmentumokká redukálódnak. A kötet „utolsó szavai” (NEM – TALÁN – MÉGSEM – MÉGIS – IGEN) tekinthetők az írói döntéshozatal afféle lecsupaszított, tömörített lenyomatának (ha tetszik: ars poeticának), mely rávilágít az egész könyvet meghatározó világérzékelés alapvető attitűdjére. Mígnem végül csak üres számozott lapok maradnak tizenöttől húszig (meg még kettő teljesen üres a tartalomjegyzékig) – ezeket már az olvasónak kell kitöltenie.
Talán túlságosan személyes lenne ebben a műfajban töredelmesen kivallani, én mivel tölteném meg (gondolatban és írásban) a kötet utolsó, nekem (is) fenntartott oldalait, annyit azonban elárulok, mi volt az első gondolat, ami eszembe jutott a könyvet befejezvén. „A jóból keveset adnak” – mondta mindig egy kolozsvári barátom, egy, a körünkbe tartozó, mindenki által szeretett, apró termetű lányra utalva ezzel. Remélem, nem sértem meg egyikőjüket sem azzal, hogy átértelmezem ezt a kis szállóigét. Ennek szellemében ajánlom Vámos Miklós töredelmes vallomását mindenkinek, aki értékeli a piczit, a keveset − akár egyenként, akár ha sok van belőle (mint ebben a könyvben).


Vámos Miklós: töredelmes vallomás. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018.