Olyan, mintha nyár volna

A nyári vakációk kötelező házi olvasmányai anyánk gyöngybetűvel rótt soraival indulnak. Hívek, szólt a megszólítás a hűtőn hagyott levélben, ha felkeltetek… A napi teendők elvégzése szabadságunk záloga. Feltakarít, megfőz, szemetet levisz, üvegeket visszavált, s irány a strand. Este nyolcra itthon legyetek. Hogy a hívek közül kinek feladata mindez, napi civódások, éktelen hisztik eredője. A lányé, mert az ő dolga. A kisebbeké, mert ők a kisebbek. A nagyobbé, mert ő a nagyobb. Legtöbbször mi, kisebbek végezzük. Őrző, vigyázó, ellenőrző nagytestvéri tekintet mellett. Nagyobbik bátyám könyvvel a kezében a bejárati ajtó elé telepszik. Kimenni csak a testén keresztül. Nem az a vasgyúró, mégsem megyünk neki. Ha egy szöszt is találok a földön, megetetem veletek, mondja, azzal nekilát az olvasásnak. A jól végzett munka örömét nem érezzük. Ahhoz túl sok a bőgés. A megalázottak gyávaságával és dühével püföljük egymást kisebbik bátyámmal. Harapok, karmolok, rúgok, ordítok torkom szakadtából. Vézna testével rám fekszik, kezem-lábam leszorítja, tenyerét a számra tapasztja. Megfojtana, ha tehetné. Helyette inkább szembeönt egy pohár vízzel. Ne ordítsak már annyira. Kihallatszik. Mindennapi rituálénk add meg nekünk ma… Lihegve, kifáradva, taknyosan hordjuk az üvegeket a kamrából a fürdőszobába. A címkéket a kádban mossuk le, az üvegre száradt ragasztót körömmel kaparjuk. Az ázott papírcímkék elsüllyedt tutajokként kavarognak a lavórnál alig nagyobb kádban. Hogy ki a soros a kád kitakarításában, azon már nem vitázunk. Nagy kék utazótáskába pakoljuk az üvegeket. Kevés köztük a borvizes, annál több a boros. Minálunk otthon senki nem iszik. Közösen legalábbis. Magányos műfaj ez, mint annyi minden. Apáink garázsok pincéiben, kocsmában hájdászkova. Anyáink a kamrák, szárítók magányában. Nem hívják énidőnek, ha kilépnek pár percre a házból. Teregetni mennek, mondják. Vagy a szomszédba. Egyik sem pár perc, mind tudjuk. Szaporodnak az üvegek a kamra polcain. Nem mintha a kamra nagy lenne, 42 négyzetméterre szabott jövőnek szűkön mérik a spájzolást is. Zöld zománcos üres zsírosbödönön kívül nincs is benne nagyon más. Mármint az üvegeken kívül. Anyánk utálja a lekvár- és zakuszkafőzést, a télire eltett hordós káposztát apám intézi a garázsban. Degeszre tömött táskával indulunk a negyedikről. Minden egyes koccanást árulásnak érzékelünk. Igyekszünk egymással lépést tartani. Emelem a táska fülét, bátyám görnyedt kérdőjel. Beleizzadunk, mire leérünk a negyedikről. A tömbház után befordulunk a kazánház mellett. Rövidebb erre az út, mondja a bátyám. Tudom, a világért sem menne végig az Eminescun, a játszótér mellett. Tákolt farakások, fásszínek takarásában vonszoljuk a megpakolt táskát. Összeszorított fogakkal átkot szórunk, lépteink a koccanások ritmusához igazítjuk. Csak meg ne koccanjon. Csak zajt ne csapjon. Csak meg ne lássák. Lépésről lépésre. Kifordulunk a főutcára, szemben a bolt. Lejt az út, testtartásunk hozzá igazítjuk. Lesütött szemmel aprózunk, elharapott köszönésekkel jelezzük ismerősnek-barátnak, sietünk. Az üvegeket a bolt mögött, a raktárban lehet visszaváltani. Elhaladunk a központi bodega mellett, bentről áporodott füst- és pálinkabűz árad, álmos kocsmárosné várja, fújjon a gyár. Jobbra fordulunk. Ha még nem találkoztunk volna anyánk összes ismerősével, a piacon minden esélyünk megvan erre. Láthatatlan, koccanó árnyakként surranunk be a bolt raktárába. Fellélegzünk. Sorba rakjuk az üvegeket. Barnákat, zöldeket, átlátszókat, borkánokat. Gyors fejszámolást végzünk, mire futja belőle a strandon. A táskát igyekszünk kicsire gyúrni, elrejteni. Várunk. Hogy valaki a boltból. Gombos, barna köpenyben, szigorú szemekkel. Hogy ugyanannyi-e a matek. Telnek a percek. Menj, szólj nekik, utasít a bátyám. Szabadulnék, mennék már. Visszakerülök. A boltban mindenki ismer. A Marci lánya, mondják. Kiköpött Marci. András-faj, kerek a feje, szeme. Mint a Pannié, mondja egy hordó alakú, alacsony, kerek fejű nő. Büszkén mutogat a kolléganőinek. Rokon. Nekem is büszkének kellene lennem. Panni néni rendes háziasszony. Háza patyolat. A kamrájában zakuszkák, lekvárok, savanyúságok. Fényes, politúrozott szobabútorán semmi karcolás. Semmi por. Perzsaszőnyegén a rojt mindig egyenes, metszett kristálypoharak alatt kikeményített, saját kezűleg horgolt hófehér csipke. Apám jobbat érdemelne, mondja testvérének, nagyanyámnak, ha nagy ritkán összeülnek. Nagyanyám ilyenkor hallgat, anyám szatyrába lekvárt pakol. Ha hátra tetszene jönni, motyogom, visszaváltani kellene. Az üvegek szót nem ejtem ki, hátha így is érti. Kettesével számol, némán, ujjait végigsimítja az üvegek száján. A csorbásokat kiállítja a sorból. Állingálunk a selejtes üvegekkel egy sorban. Kis fecnire tömpe ceruzával számokat firkant. Azzal járulunk a pénztárhoz. A pénzt háromfele osztjuk. A csorbás üvegeket visszatesszük a kamrába. Magunkra rángatjuk a fürdőruhát. Csak ki a házból! A csordajárónál jobbra fordulunk. Csapatnyi fiú várja a bátyám. Nélküle nem engednek, mormogja ő szánakozva, fél mozdulattal felém bökve. Rám se hederítve, nagy gajdolással elindulnak. Trágyaszagos, poros úton kullogok utánuk. Az utolsó házaknál határtalan fennsík. Szemben velünk, messze, a Hargita. Lábánál, alig egyórányi járásra, a strand apró házai. Aranyló mezők közt vékony ösvény. Átszökellhető árkok, békás tócsák, vadkörtefák mentén kanyarog. Nagy kerek kék ég. Meztelen talppal szaladok a fiúk után, lábam alatt érzem a meleg, cserzett föld repedését. A medence vize hideg, elakad a lélegzetem. Boldogan tempózom, tudományom alig több a lapos kőénél. Úszni apám tanított egy napsütötte szombat délelőtt. Állt a derékig érő sárgás, hideg vízben. Mellette anyám didergett. Apám fogta a derekam. Mindössze tíz percig. Közösen.

‍