Pastorius, az önpusztító zseni

Amikor nyolc évvel halála után napvilágot látott Jaco Pastoriusnak, a világ legnagyobb basszusgitárosának rendkívüli és tragikus élete, a címben kimondott, vaskosan szerénytelen értékítélet minden bizonnyal kevésbé volt vitatott, mint amennyire Pastorius mint emberi jelenség emléke, a köztudatban tovább élő „imidzse”. Némileg talán túllelkesülten szokás azt mondani, hogy Pastorius az volt a basszusgitáros világban, mint ami Jimi Hendrix a maga hangszertársadalmában. Tény és való: a kurta életű Pastorius ugyancsak világhírre szert tett, de egészen eltérő pályavonalú basszusgitárosok eszménye és mintája volt, tehetségét, teljesítményeit nem is vonja kétségbe senki. A „rendkívüli és tragikus” azonban pontosan sejteti, hogy Pastorius zenei pályafutása csakúgy, mint magánélete, megrázkódtatások hosszú sorát követően hullott darabokra – és szakadékba. A pár évvel korábban világszerte ünnepelt excentrikus sztárzenész szakmailag is kiközösített hajléktalanként, egy floridai kidobóember által rendesen elagyabugyálva halt bele abba, hogy családja döntésére lekapcsolták a lélegeztetőgépről. Méltányos elismerés vagy röhejes szakmai pótcselekvés-e? – egy évvel később Pastoriust azóta is egyetlen elektromos basszusgitárosként beválasztották a Down Beat szaklap jazz-dicsőségcsarnokába.

Amikor életrajzi vázlatait megírják, a Pastorius-biográfusok kötelező módon utalnak azokra a zenészekre, akik Jaco zenei világát megihlették. Aretha Franklin, Otis Redding, Wilson Pickett, James Brown vagy Tijuana Brass neve olvasható ezekben a bekezdésekben, olyanoké tehát, akik még az ötvenes években futottak fel, de kitartó munkával többnyire évtizedekig jelen maradtak a jazz köztudatában. Közöttük jószerével a soul és a rhythm and blues képezi a közös nevezőt. Ekkoriban a jazznek még jellemző bőrszíne volt: a fekete. A hatvanasok elején viszont egyre határozottabban követelt magának polgárjogot a rock, amelybe a kanonikus jazz-zenészek igen nehezen találtak bebocsátást – ha egyáltalán. Ez a feszültség és párhuzamosság húzódik a fúziós jazz létrejöttének hátterében. A zenei produkciós cégek természetesen nagyot kaszáltak e csöndes torzsalkodáson és az új zenei nyelv/stílus megszületésén, és talán az ő kezük is benne van abban, hogy a jazz és a rock közötti faji határvonal jórészt elmosódott. A fúziós jazz persze nem tekinthető önálló stílusnak, pláne nem a jazz és a rock banális szimbiózisának. „A kialakulása idején még egy, a billentyűs hangszerek által dominált, a jazznél változatosabb ritmikai világú, de mélyen abban gyökerező zenét jelentett – foglalja össze találóan Rátosi Milán –, ahová aztán a hetvenes évek közepére lassan beszivárogtak azoknak a kultúráknak a hatásai, amelyek korábban egyáltalán nem voltak fellelhetők a jazzben.”

Jaco Pastoriusnak ez volt a közege és a zenetörténeti beágyazottsága. Kultúrája, megvallott identitása amerikai volt ugyan, de finnek, svédek, németek és írek genetikai csomagját is megkapta a szüleitől. Zenei karrierjének legfontosabb éve 1976 volt. Még ’75-ben fedezte fel őt Bobby Colomby, akit a CBS új tehetségek felhajtásával bízott meg (Colomby egyébként a Blood, Sweat and Tears együttes dobosa, egyben producere volt). Egy miami koncert után ekkoriban találkozott Pastorius Joe Zawinullal és Wayne Shorterrel, a „fúzióst” játszó Weather Report alapító tagjaival. Bevették a bandába, amely később sok emlékezetes koncertet írhatott fel a listájára. De 1976-ban jelent meg Pastorius (valójában egyetlen) szólólemeze is, amely a hangszer történetének mindmáig az egyik legfontosabb referenciális műve. Ekkor Pastorius csak huszonhárom éves volt. Bemutatkozó albumát a szakma megjelenése után szinte azonnal klasszikusnak minősítette.

A viszonylag rövid pálya alkonya már a ’80-as évek elején felismerhető volt. Jaco viselkedése félreismerhetetlenül a mániás depresszió tüneteit mutatta. Kontrollálatlan allűrök és alkalmi botrányok, szeszélyek, bántások, konfliktusok tették egyre ellenszenvesebbé közvetlen környezetében. Ezen nyilván csak rontottak a kemény drogok és az alkohol. Már nemcsak különc volt, hanem kellemetlen is. De ha meghallgatjuk (sőt megnézzük!) a Three Views of a Secret 1985-ös belgiumi felvételét, amelyen Jaco kiváló zongoristaként tűnik fel, s a felejthetetlen Jean „Toots” Thielemans szájharmonikája lélegzetelállítóan mesél, nagyobb megerőltetés nélkül is el tudjuk képzelni a megnyerő, kölykös-vicces, önmagából mindent adni képes Jacót, akitől kortársunk, a hálás Marcus Miller később a Mr. Pastorius című számával búcsúzott.

‍