Piros-kék-sárga-zöld

Ha addigra már látom A szomszéd szoba című filmjét, minden bizonnyal felteszek néhány kérdést Pedro Almodóvarnak a San Sebastián-i luxusszálloda, a Hotel Maria Cristina folyosóján. A tucatnyi korai és az egyetlen ’80-as években forgatott rövidfilmjét, illetve nagyfilmes debütálását (Folle… folle… fólleme Tim!, 1978) leszámítva valamennyi munkáját ismerem és többnyire szeretem – az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, a Mindent anyámról, a Beszélj hozzá!, a Megtört ölelések és a Fájdalom és dicsőség kiemelt helyet érdemel a spanyolfilmes enciklopédiámban. De akkor, amikor tavaly szeptemberben, a rangos baszkföldi nemzetközi filmfesztivál alatt véletlenül összetalálkoztunk, még nem láttam Sigrid Nunez amerikai író Egy életen át című regényéből adaptált drámáját.

Nehéz eldönteni, hogy melyikünk járt jobban. A hetvenes évei közepén járó direktor korai munkáira jellemző „banális” történetek színes-szagos látványelemekkel és csodálatos színésznőkkel történő kivitelezése részben megmaradt, de az újabb alkotások hangvétele fokozatosan a melankólia, az önéletrajzi jelleg pedig az univerzalitás felé indult el. A 2019-es Fájdalom és dicsőség a gyermekkor felnőttlétet meghatározó erejéről, alkotásról és nem-alkotásról szól, de amennyire az életszeretetet, annyiban a mulandóságot is témájává emeli. A remekelő Antonio Banderas által játszott, heroinistává züllött rendező már évek óta nem forgatott, csupán a fájdalmának, a tehetetlenségének és az emlékeinek él a fényűző házában, mígnem egy régi szerelem felbukkanása után idővel megint alkotni nem kezd. Következő egész estés filmjében, a 2021-es Párhuzamos anyákban az egyedülálló anyaságról van szó. Első ránézésre! Munkái ugyanis szándékoltan tesznek a könnyelmű ítéletek ellen: egyrészt régi vágású melodrámával van dolgunk, másrészt a Penélope Cruz Oscar-jelölt alakításával keretezett alkotás nemcsak az anyaságról és a társadalmi szerepekről, hanem fontos emlékezetpolitikai kérdésekről is beszél. Ebből az egyre sürgetőbb társadalmi üzenetátadási szándékból született meg a soron következő nagyjátékfilm, a velencei fődíjas A szomszéd szoba.
Az első egész estés angol nyelvű filmjét saját maga írta Nunez eredetileg 2020-ban megjelent, 2024 óta magyarul is olvasható regényéből, és bár az alapmű rövid, ám összetett szerkezetű, Almodóvar mégis jelentősen meghúzta és átdolgozta, amikor mozgóképre fordította. (Két rövidfilmet forgatott már angol nyelven: a 2020-as Az emberi hang című Cocteau-műújragondolás Tilda Swinton egyszemélyes showja, a 2023-as miniwestern, a Strange Way of Life sztárjai Ethan Hawke és Pedro Pascal.) Magát a két főszereplőt is ő ruházta fel az Ingrid és a Martha nevekkel,¹ az eredetileg New York város szívében és New York állam északi részén játszódó történetet pedig „85 százalékában” Madridban és a spanyol főváros külvárosában forgatta.² Újabb (enyhén) provokatív filmjében Ingrid (az Oscar-díjas amerikai színésznő, Julianne Moore) egy sikeres írónő, aki a nívós Rizzoli könyvesboltban tartott dedikálásán szerez tudomást arról, hogy egykor közeli barátnője, Martha (Tilda Swinton Oscar-díjas skót színésznő) gyógyíthatatlan állapotú rákos betegként fekszik egy közelben lévő, jól felszerelt kórházban. Az asszony elkezdi látogatni a volt haditudósítót, aki az áttétekről kapott diagnózist követően úgy dönt: elutasítja a további kezelést, inkább a méltóságteljes elmúlást választja. Nem könnyen, de meggyőzi Ingridet, hogy töltsön vele egy hónapot, mielőtt elveszi a saját életét. Kibérel egy csendes, a nyüzsgő várostól alig egyórányira található modern házat, ahol behozhatják a kimaradt éveket, így éjt-nappallá téve beszélgetnek, filmeket néznek és olvasnak. Martha tudni szeretné, hogy van valaki a szomszédos – pontosabban az egy szinttel az övé alatti – szobában.

A drámai konfliktus a barátság érdekében hozott döntések köré épül. Ingrid megteszi, ami egy barátnak kötelessége: időt szentel Marthának. A nagyon lassan pergő cselekmény tulajdonképpen Martha vallomásai köré szerveződik, Ingrid pedig csak egyszerűen figyelmesen hallgat. Almodóvar rendezésében a két nő között nincsen rivalizálás, pedig ha valaki, a spanyol mester tudja, hogy milyen az, ha két – vagy több – nő egymásnak ugrik. Martha és Ingrid tiszteletet érez egymás iránt, habár felbukkan az a férfi (John Turturro), aki egykor mindkettejükkel járt. Mégsem történik semmi igazán bizarr vagy különös, csak az, amire az első perctől számítani lehet. Nincs benne mély értelmű szimbólumhasználat, csak a nagy amerikai realista, Edward Hopper egyik festménye, majd az ott ábrázoltak „újrajátszása”. Álmosítóan hosszú némelyik monológ, máskor teljesen életszerűtlen a dialógus – például akkor, amikor Ingrid találkozik Damiannel egy étteremben, a férfi pedig kiselőadást tart neki a globális klímaválságról. Részint ilyenkor érezzük nagyon üdítőnek, hogy James Joyce a Dublini emberek című novelláskötetben közreadott A holtak című elbeszélése vagy Buster Keaton burleszkje is előkerül…

Olyan, mintha egy rutinos sebész A szomszéd szoba összes jelenetéből kiműtötte volna az érzéseket és a mélységeket. Maradt helyette az önző, türelmetlen, szószátyár Martha, akit Swinton egyáltalán nem átütően jól, inkább túl modorosan játszik el; érthetetlen, hogy miért ő kelti életre Michelle-t, a lányát is. Moore Ingridként még akkor is komplexebb és őszintébb, ha alig tudunk meg valamit az általa játszott lojális barátról, pedig ez alapvetően az ő filmje. A szövegközpontú forgatókönyv nem fegyelmezett, a kétségbeesett New York-i visszatérés talán arról árulkodik, hogy a forgatókönyvíró-direktor nem igazán tud mit kezdeni a történettel, az afganisztáni flashback értelmetlen és olcsó, az „öngyilkossági kapszula” dark webről történő beszerzése pedig stílustörést teremt. (A spanyol alkotótársak, Edu Grau operatőri és Teresa Font vágói szerepvállalása megtartja-megteremti a film nyugodt hangnemét, az Oscar-jelölt Alberto Iglesias – Almodóvar filmjeinek régi, hűséges feldíszítője – eredeti filmzenéje felkavaró nagyzenekari csoda.) A rendezői intenció szerint a film jóval többről kíván értekezni, mint barátságról, integritásról, eutanáziáról és gyászról. Amikor szóba kerül a neoliberalizmus és a szélsőjobboldal térnyerése, már sötét kontúrvonalakkal kirajzolódik: bár Almodóvar emberi történetet mesél, egyfajta kiáltványnak is felérő politikai filmet készített. Abból sem valami értékeset. De legalább Moore csodája mellett a piros-kék-sárga-zöld színek sem okoznak csalódást – az élénkzöld kanapé és az élénksárga gyümölcsöstál, a halni készülő tarka, bő pulóverje vagy rikító kiskosztümje beleég a retinánkba.

A szomszéd szoba (The Room Next Door), színes spanyol–amerikai–francia film, 106 perc, 2024. Rendező és forgatókönyvíró: Pedro Almodóvar. Operatőr: Edu Grau. Vágó: Teresa Font. Zene: Alberto Iglesias. Szereplők: ­Tilda Swinton, Julianne Moore, John Turturro, Alessandro Nivola.

Jegyzetek

¹                  Dennis Lim művészeti igazgató interjúja Pedro Almodóvarral, Tilda Swintonnal, Julianne Moore-ral és John Turturróval a 62. New York-i Filmfesztiválon (NYFF), Forrás: YouTube, 2024. október 6. Online: https://www.youtube.com/watch?v=djbG-wH6Ek0

²                  Antonia Blyth újságíró, a Deadline riporterének interjúja Tilda Swintonnal és Julianne Moore-ral a 49. Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF), Forrás: YouTube, 2024. szeptember 8. Online: https://www.youtube.com/watch?v=yiuEepDn8wc

‍