Radnótiné meg a napló

Nem volt ez egy könnyű olvasmány, beismerem, rettenetesen drágának találtam, amikor megjelent, és aztán féláron vettem. Van valami szomorú a leárazott könyvekben, kivált azokban, amelyeknek a lapjait még nem vágták fel. Ez nem ilyen példány volt, de látszott, hogy nem lapozta még senki. Ez is egy irodalmi monstrum, ha leül az ember hozzá, felkészülhet mindenre. Gyarmati Fanni nem tetszeni akar, nem is tesz ezért semmit, legalábbis az első ezer oldalon. Ő Radnóti Miklósnak tetszik, aki a legnagyobb magyar költő – József Attila után. Fanni ezt így expressis verbis nem mondja ki, nem is hangzana jól. Talán még Babits… Vele bajok vannak, mert nem annyira taksálja Miklóst, amennyire kellene. Sokan vannak, akik Miklóst még annyira sem, és a legtöbben semmire. Ezen Fanni sem tud változtatni. Budapest mindig ilyen rettenetes hely volt és lesz, ahol a majdnem legnagyobb költőt a felesége sem tudja kellően promoválni. Ilyenek a szerkesztők, a kiadók és az olvasók. Ettől még Budapest a világ legszebb városa, csak hát. Mert szépnek, okosnak, tehetségesnek lenni szinte semmit sem ér, annyi sok undok és közönséges meg unalmas emberrel kell állandóan fraternizálni, hogy az ember ettől megcsömör. Ha majd elkészíti valaki a Fanni kapcsolati hálóját, ki fog derülni, hogy mindenkit ismert, ám ez a mindenki pengőben kifejezve keveset ért. Úgy értem, a sok aranyos és kedves jómódú pesti ember, akikkel állandóan érintkezni és fraternizálni kell, kevés számszerűsíthető hasznot hajt a majdnem legnagyobb magyar költőnek, akiről ezen agitáció nélkül még annyian sem hallanának, mint így. Legalábbis Fanni ezt érzi. Némileg olyan sértődött, mint Füst Milán. Kevés embert kedvel Fanni abból a Budapestből, de Füst Milánt igen. Szerb Antalt például nem, és hát a felesége… Különben is a budapesti emberek olyanok, amilyenek – ha én mondom, mindenki azt gondolja, hogy vidéki paraszt vagyok. Fanni mondja, én csak azt tehetem hozzá: nem hittem volna, hogy már akkor is. Bő ezer oldalt kell olvasni, amíg az ember Fannit megkedveli, mert okos, pontos, figyelmes, nyitott, sértődött, eleven, agresszív, hisztérikus, elfogult és tárgyilagos egyben, mikor milyen, és őszinte. Az őszinteség hegyeket mozgat. Mivel írás közben nem gondolta, hogy ki fogják adni a naplóját, nem játszik semmiféle szerepet, csak feljegyzi a dolgokat. Egyszer Miklós szól, hogy jegyezzen fel mindent. Én innen kezdtem gyanakodni. Mégiscsak van hátsó gondolat, mert az mindig van. Nem tudom, hogy Fanni mikor vette észre, hogy ebben a napi körmölésben megtanult írni. Ő nem akart, és nem is gondolt erre. Ő az íróknak, a legnagyobb és a második legnagyobb költőnek igazából vizet se vihet, a kor legalábbis ezt gondolja. Lehet feleség, titkárnő, harcostárs, minden, író viszont soha. Pedig a sok érdektelen és unalmas feljegyzés közben, az irigykedés, a hiszti, a köpködés, a gyűlölködés meg az egész pesti szereplés közben Fanni író lett. Valahol a második kötet közepén az olvasó megérzi ezt. És onnan ezt a monstrumot nem lehet letenni. Ez a nő mindent tud, amit egy prózaírónak tudnia kell, pedig csak azt mondja el, amit lát és megél. Pontos, egyszerű és tárgyilagos, talán az események hozzák ezt magukkal, de az események sem csinálnak mindenkiből írót. Nem tudom, hogyan történt, mert nem látszik az átmenet. Egyszer csak mintha Tar Sándort vagy Bodort olvasna az ember. Minden szó a helyén van, egy névelőt sem lehet büntetlenül kihúzni, zárt, feszes és pontos lesz a szöveg. És mire Fanni megtanul írni, abba is hagyja. Hát ne kapjon a szerkesztő idegbajt?

Radnótiné Gyarmati Fanni az irodalmi özvegy archetípusa. Mindent tud a költőről, mindent jobban tud, mint a költő, mindent jobban is csinál, csak azt a rímet, csak a ritmust nem, a metaforát. A többi éppen elég, tulajdonképpen mindent ő csinál. Nélküle a költő nincs is. Ha tudná, megenné a költőt, rántva, párolva, pörköltnek, szárítva, füstölve, nehogy más egye meg. A költő az övé, nem fog osztozni senkivel rajta. Ezer és ezer oldalon kínozta magát, hogy megmutassa, ő is tud írni, nem is akárhogy. Azután nem ír többet, mert ő nem író, hanem özvegy. Ennél nagyobb szerep nincs. Én pedig roppant sajnálom, hogy a napló véget ér, mert volna még pár ezer oldal, amit érdemes lett volna feljegyezni, csak hát – gondolja Fanni – minek és kinek? Mert az egyetlen érdemesült olvasó Miklós lett volna. Hisz Miklós is kizárólag neki, általa és az ő révén, keresztül, annak okáért… Bevallom, én ehhez az egészhez nem vagyok elég jó pszichológus. Azt látom, hogy ha Radnóti Miklós sziklamászó lett volna, akkor Gyarmati Fanni sziklát mászik, ez a naplóból kiderül, azután pedig sportszert árulna egy drága és exkluzív boltban… Én azt nem értem, hogy mire jó ez. És ha már egészen jól megy, miért kell abbahagyni? Miklósnak is tetszene. Vagy talán mégsem?

És miközben olvassa az ember a sok száz oldalt, amelyeken Fanni dühöng, kesereg, tombol, hisztériázik, sziporkázik, aranyos és őszinte, valósággal megkedveli, néha meg leordítaná a fejét, hogy milyen egy pesti liba vagy, különben szép, kedves, intelligens, undok is, persze, főleg a rivális pesti libákkal szemben, de valahogy mégis emberi, mintha ma történne az egész, és ha ma történne, akkor is minden ugyanúgy, sokszor fáj. Talán ez a legijesztőbb ebben a hatalmas könyvben, hogy egészen mai, mintha nem 1946-ban tették volna ki a pontot az utolsó mondat végére. Ha Radnóti túléli a munkaszolgálatot, minden bizonnyal Recsken végzi, de ha mégsem, talán felnevelnek Fannival három gyermeket. Nem tudom, hogy milyenek lettek volna Radnóti Miklós Rákosihoz meg Sztálinhoz írt versei, és nem tudom, Fanni ugyanúgy tudta-e volna szeretni Miklóst ezekért, vagy még jobban. Mert mi lett Aczélból, Zelkből, Illyés Gyulából és Jékelyből… Ez utóbbit kimondottan utálta.

Sok irodalmi özvegyet ismerünk azóta, mert ez egy szakma, nem csak egyszerű neurózis. Nem azzal kezdődik, hogy az író vagy a költő meghal, dehogy. Sokszor az író még él, ám az özvegy már dolgozik, telefonál, kapcsolatokat épít, tárgyal, alkudozik, fenyegetőzik, elküldi a szerkesztőt és a kiadót az anyjába, letiltja az írót vendéglőről, kirándulásról, piálásról, kitartóan gyűlöli a riválisokat meg az epigonokat, kioktatja a fordítót, és főként számol. Férfit is láttunk irodalmi özvegy szerepében, egyre többen lesznek, mivel egyre több nő ír, és egyre kevesebb férfi olvas. Fanni azért alaptípus, mert szívós munkával megtanul írni, magántanuló, mondhatnánk, gyakorolva érti meg az írást, beleéli magát, beleég. Mindenki megtanulhat írni, mindenki elmesélheti az élete történetét, ha leül, és átrágja magát a kásahegyen – az a pár első (ezer) bekezdés, amit a novellista ki szokott húzni.

A kásahegyen túl sincsen semmi. Csak éppen másként hangzik odaát ez a mondat.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935–­1946 I–II. Jaffa Kiadó, 2018.

‍