.svg)
Székely Ian: Nightclubbin' (Hommage to Iggy Pop)
Erdő
azt mondtam, van itt egy tigris,
azt mondtad, fásítsuk be a szobát,
akkor nem fog látszani.
sajnáltam kicsit, de az erdőnk tetszett,
ez már a hetedik ajtó volt,
és nem akartam, hogy visszafordulj.
inkább vettem két kitűzőt magunknak jutalmul.
egyszer azért becsempésztem a tigrisnek egy kis vadhúst,
leültem mellé, csíkokat kentem az arcomra mustárral,
és nosztalgiáztunk.
félsz, kérdezte, félek, feleltem.
távlatokban kell gondolkozni,
biztattál kint, miközben letörölted,
és én távlatoltam, szívből.
csak egy valami nem volt világos.
láttál már fákat szívritmuszavarral?
nem értem.
én sem.
Költészet
A versek finom, remegő hártyát
képeznek a mellkasomban,
mondta Esti,
és ennyi talán elég is lesz a túléléshez.
Folyó nélküli város
Nem tudnék folyó nélküli városban élni,
mondta, mire ő csak hallgatott, mint mindig.
Hol építkeznének víz nélkül, gondolta,
és a gondolat szájpadlására tapadt.
Hallgatásaikat sem kötötte össze folyó,
nem volt tömege, nem sodort sehova,
s beszélgetéseikben sem lakott senki,
nem voltak se utcák, se főterek.
Mégis itt éltek.
All we care about is talking, erre
megpróbáltak táncolni a jelenet kedvéért,
neki pisilni kellett, a másik unta.
A napok csak kiperegtek, mint a borsók,
hiába forgatta őket szájában,
míg zöldből sárgává nem váltak,
nem érezte az ízeket.
Talán folyót kéne ültetni, és elfelejteni
a várost, a zöldet, a sárgát.
Nem táncolni, úszni,
nem forgatni, nyelni.
Ők, akik azt mondják
Azt mondják, meg kéne engednie magának a hosszú mondatokat,
mintha csak a meleg vizes csapról lenne szó,
mert nem ők félnek a fulladástól, kik lábukat lógatják a kád felett
és édes ízt adnak a gőznek, nem, ők nem látják
a metszés fájdalmas báját, a tekergő indák karcolás nyomait,
az idő előtt elszáradt bimbókat, ahogyan nem látják
a tűznyelőt sem, aki kötelet ereszt le a torkán a gyomrába rejtett
gyufáért,
és nem veszik észre a kihullt hajszálakat, amik szavak helyett
esnek a prédikálóból,
szerintük ha a szél fúj, a fa lengedez, és elfelejtettek hinni
a gravitációban,
különben is, sietni kell, nincs sok idő, egy vessző sem tart örökké,
röptében fogja el, majd gyorsan eressze, mielőtt őt is eléri a pont.
Atlasz
A fülem mögött éjszaka kis szelepet nyitok.
Két sötét keveréke kék szappanként
gurul kezembe. Futok vele
a városba, hogy lemossak telamont
és kariatidát, fázós, egymástól távoli,
pucér felsőtestüket, amíg tartják a kaput
fejük felett. Így tartjuk mi is, tudod.
Eltévedni próbálok, de az egykor metró megállóhelyek
neveiben létező város felszíne mára összeállt,
a Deák, az Astoria, a Kálvin távolinak tűnő pontjai
összeúsztak, visz az út, mint a fogaskerekűt.
A szobában már rügyezik a fény,
az ágy összement, párnád meleg.
Üres kezemmel simítok még egyet a felszínen.
Mire felébredsz, kibékülünk.
Réman Zsófi 1991-ben született Kolozsváron. Győrben és Budapesten végzett fuvolaművészként, jelenleg Budapesten él.
