Roráté

Rorátéra harangoznak. Nem meglepő, advent van. Az már inkább, hogy eddig nem hallottam. Úgy értem, idén nem, mert gyerekkorom óta, hosszú éveken át: igen. Hallottam. Rorátéra menni kötelező volt, hát mentünk. Nagyanyám ébresztett, nem túl kedvesen. Keljetek fel, húsz perc múlva indulunk. És kelni kellett, nem volt apelláta. Mosakodni, öltözni. Csipás szemmel, álomnyállal a szánk sarkában nem mehetünk a templomba. Reggelizni ráérünk, mikor hazaérünk. Áldozás előtt úgysem szabad enni. Mentünk, ha esett, ha szakadt a hó, ha lefagyott az orrunk hegye, mentünk. A templom előtt leráztuk magunkról a havat, a csizmáinkról letopogtuk. A padokra fagytunk, hiába a vékony párna a fenekünk alatt, a kőpadló hidege a talpunktól a térdünkig kúszott.

  Most is fázik a lábam, az egész testem fázik, borzong. A fejemet nem tudom felemelni, a homlokom a karomon nyugszik, a karom az asztallapon. A fülem zúg, a zúgáson áthallik a harangszó. Hátratolom a széket, csikorog a padlón. A fejem mintha ólomból lenne, feltépem súlyos nyugalmából. Mély levegőt veszek, a szemem még csukva. A homlokomon a kabátujjredők csíkos árkai. A szempilláim szilái között lesek ki. Félhomály. Szemben vörös vibrálás. Még nem tudom, hogy hol vagyok. A szám kiszáradt, nyelvem cserepes. Savanyú ízt érzek. Üveg ér üveghez. Cseng. Koccan. A pult mögött kötényes férfi mosogat. Ezt már látom. Megrohannak az emlékek, a tegnap este, az éjszaka emlékei. Füst, poharak, két barát, a lányok hárman, fiatalok, pezsgő, rum, szoknyák, öl, térdhajlat, nyak, ajkak, Pilinszkyt idézek, Szilágyi Domokost, harangoznak Monostoron, bódult alvás.

– Jó reggelt! Kialudta magát? Iszik még valamit?

Kávét kérek, két szál cigarettát. Deci vodkát. A fejem búbjától a talpamig hullámzik a remegés. A vodka után jobb. Kérek még egyet. A zsebkendőmbe köpök. Fizetek. Kirohanok az utcára. Mellbe vág a hideg. Kitárom a karjaimat, a kabátom szétnyílik. Az arcomat vágja az északi szél, a nyakamat metszi. Tisztulok, tisztul a fejem. Futok a szűk utcán. Élvezem a betont a talpam alatt, csattog a bakancsom, a lábujjaim mint karmok kapaszkodnak a járdába, szinte tépem magam előre. Lelassítok. Sétálok. A szűk utca íves kanyart vesz. A házak szinte összeérnek, salétromos falak hajolnak egymás nyakába. Emléktábla. Itt lakott Kacsóh Pongrác, s tett valamit. Sietek tovább, nem tudom meg, mit tett. Macskakőbe botlok, megállok. Nem is macskakő, hanem réz botlatókő. Itt lakott Stein Rudolf könyvkereskedő. Most is könyvesbolt áll itt, antikvárium. Az utcai világítás gyenge fénye pont a kirakatra esik, körülötte világosfekete hajnal. Az üveg mögött ferde polc támaszkodik. Bőrkötéses könyvek, repedt gerinccel. A pászma derengésében könyvskorpiók szaladgálnak. A homlokomat a hűvös kirakatnak döntöm. A könyvcímeket bogarászom. A leheletemtől bepárásodik az üveg, krisztogramot rajzolok rá az ujjammal.

* * *

A lány néz, nézem a lányt. A busz végében állunk. Nem tudok megszólalni. Nem tud megszólalni. Ad egy puszit. Ajkai alig érintik az arcomat. Leszáll. Felmegy a lépcsőn. Rálehelek a hátsó szélvédőre, a párafoltba szívet rajzolok. Nem fordul meg. Bemegy a házba.

* * *

A ferences templom két ház közé épült. Vagy két házat építettek a ferences templom mellé. A falak szinte összeértek. Vállszéles folyosó húzódott az épületek között. A templomról nagy darabokban hullott a vörös vályogvakolat. A kétszárnyú hatalmas tölgyfa kapu résnyire nyitva, a hajnali mise orgonadallamát kihúzta a hideg levegő. Benyitottam, az ajtó felsikított. Beléptem. A mise lassan véget ért. Már az Agnus Dei sorait énekelték az öregasszonyok. A sötét sarokban díszesen faragott gyóntatófülke állt. A lila függöny alatt sárga fény világlott.

‍